A napokban megjelent legfrissebb PISA jelentés, amely a számítógép-használat és a tanulói teljesítmény közötti kapcsolatot taglalja, nem csak azért érdekes, mert kimutatta, hogy ez a kapcsolat távolról sem pozitív (erről szóló cikkünk itt olvasható). Van egy ennél sokkal érdekesebb eredmény is, aminek fényében sajnos még borongósabb színben tűnik fel a mai magyar közoktatás teljesítménye.

Nincs igaza Lázár Jánosnak, mikor egy az egyben a pedagógusokat okolja a gyengébb PISA eredmények miatt. Egy érdekes oktatáshatékonysági index alapján ugyanis a magyar közoktatás jól teljesít, mert ilyen kevésből ilyen sokat sehol a világon nem hoznak ki a pedagógusok. Ez ugyanakkor míg jó fényt vet a pedagógusokra, igencsak rossz fényben tünteti fel kormányunkat. A cikk a Pécsi Tudományegyetem által nemrég kiadott Nevelésszociológia alapjai című kötetben megjelent tanulmányomra épül^_[1].

Vajon miért mélyül a szakadék a nevelés két legfőbb tényezője között egy olyan időszakban, amikor a gyerekekkel és fiatalokkal kapcsolatos hagyományos és a digitalizálódó világban megjelenő újabb és újabb  problémák megoldásának alapvető feltétele lenne a két fél partneri együttműködése?

. „Bence most 10 éves, ötödik osztályba jár. Egy hónapja behívtak az iskolába azzal a problémával, hogy az én gyerekem miatt nem lehet tanítani, mert még el sem hangzik teljesen a kérdés, ő már vágja rá a választ, a többiek még le sem írták a matekpéldát, ő már hangosan bemondja az eredményt, mindenről van önálló véleménye, amit sohasem rejt véka alá. Szóljak már neki, hogy engedje a többieket is érvényesülni. Beszéltem Bence fejével, úgy látszott, megértette. A legközelebb szülői értekezleten ezekkel a szavakkal fordult hozzám az osztályfőnök: Bence látványosan unja az órákat, ásítozik, kibámul az ablakon, egyáltalán nem figyel. Most én ezzel mit kezdjek?”

A mai nappal újabb csontváz borult ki a szekrényből. A PISA 2012-es eredményeit folyamatosan tárják a publikum elé, a mai nappal látott napvilágot a problémamegoldó készséggel foglalkozó ötödik kötet.

Milyen súlya van a családnak és az iskolának a fiatalok értékvilágának formálódásában? Hogyan hatnak az új infokommunikációs eszközök a szülő-pedagógus kommunikációra? Ezekkel a témákkal foglalkozunk a vizsgálatról szól sorozatunk második részében. Az első részt itt olvashatod.

A nevelési problémák érzékelhetően sokasodnak. Ezért is egyre sürgetőbb, hogy a pedagógusok és a szülők a szövetségest, a partnert lássák és keressék egymásban. De vajon milyen formákban, milyen gyakran és milyen hatékonysággal kommunikál egymással a nevelés két főszereplője? Mennyire elégedettek a kommunikáció különböző formáival?

Sir Michael Barber, jelenleg a Pearson Foundation tanácsadó cég vezető oktatási szakértője, korábban a McKinsey cég partnere és a brit kormányfő, Tony Blair tanácsadója cikkében (TES) levonja a tanulságokat a PISA vizsgálatok eredményeiből. A lényeg, hogy ha gyerekeinket nagyon hamar besoroljuk a "tehetséges" és a "futottak még" kategóriákba, akkor lemaradunk a nemzetek közötti versenyben.

A napokban nagy port kavart fel az esztergomi Balassa Bálint szakképző iskola kapcsán megjelent cikk a 444.hu-n. Ezek szerint az iskolában a kilencedikesek közül majdnem mindenki megbukott legalább egy tárgyból, de nem kevesen akár három vagy négy tárgyból is. Az egyik szülő ezt látva beperelte az iskolát közokirat hamisításért, mert nem tartja normálisnak ezt a hatalmas bukási arányt.

Bill Gates a PISA adatok alapján arra a következtetésre jutott, hogy azok az országok teljesítenek jól, ahol kifinomult tanárértékelési rendszerek működnek, vagyis ahol a tanár megfelelő visszajelzést kap a munkájáról és így képes fejlődni.