A tehetséggondozás mindenki számára jól hangzó oktatáspolitikai cél, amit minden kormány szívesen a zászlójára tűz és pénzt is áldoz rá. Sokan a diákolimpiai érmeket látva nemzetközi hírű és színvonalú magyar tehetséggondozási modellről beszélnek. A tények viszont mást mutatnak. A gyakorlatban megvalósuló tehetséggondozás inkább zsákutcának tűnik. Lehet, hogy ezt a kifejezést és a köré felépített álomvilágot ideje a süllyesztőbe tenni?

A kormány nemrég újra módosította a köznevelési törvényt. A politikusok elégedetten nyomták az igen gombot, hiszen egy szakmai grémium is támogatta a változtatásokat. Azóta forrong a közvélemény s mintha senki sem értené, hogyan sikerült megint rosszul dönteni.

Az Oscar-díjat kapott Mindenki című magyar kisfilm kapcsán a kezdeti öröm után nagyon sokakban további gondolatok támadtak, amit a neten széles körben meg is osztottak. Talán leginkább három csoportba oszthatók a megjegyzések. A többség számára fontos üzenetet hordozott, hogy összefogásra van szükség. A verseny egymás ellen hangolja a gyerekeket a kooperáció helyett, a gonosz, vagy kevésbé gonosz, de eredmény centrikus tanárnő csak saját magát próbálja fényezni a gyerekek fejlesztése helyett. A másik, jóval kisebb, de létező csoportja a kommenteknek egyértelműen nemtetszésének adott hangot. Egyrészt szerintük ezek a feminista kislányok a rend ellen lázadnak, pedig rendre és fegyelemre szükség van. Másrészt olyan nincs, hogy mindenki – akkor is, ha nincs hangja - énekelhessen egy kórusban. Így nem lehet tehetségeket gondozni és eredményeket elérni. Ráadásul a tanárnőt csúnyán megalázzák a film végén. A harmadik és a legkésőbb elinduló csoportja a kommenteknek azt feszegeti, hogy a film nem igazán jó. Szép tanmese, de allegorikus és nem tükrözi a valóságot. Érdekes háttér információ ehhez, hogy állítólag egy megtörtént svédországi eset adta a film alapját, ahol azért másképpen alakultak a dolgok. A szülők felháborodása nyomán feloszlott a kórus – ha igazat lehet adni az erről szóló pletykáknak.

Először is nem szabad hátradőlni azzal, hogy a rossz teljesítményeket a hátrányos helyzetű gyerekek hozták össze! Ez ma már nem igaz, minden szinten romlás következett be, tehát a középosztályos szülő gyermekéből sem hozza ki a potenciált a mai magyar oktatás.

Mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy gyermekünk alapkészségei jól fejlődjenek. Azon túl, hogy biztosítjuk számára a megfelelő táplálkozást, szabad levegőt és mozgást, sokat kell mesélni nekik, beszélgetni velük, és persze szeretni őket. Ma már sajnos nagyon sok családra jellemző, hogy gyér a kommunikáció. Balatoni nyaralások idején elborzadva látom nem egy esetben, hogy a 2-3 éves csemetét reggel nyolc órakor a reggelinél már a minitablet elé ültetik a szülők. A gyerek az etetőszékből nézi az idétlen rajzfilmeket, miközben a szülők egymással sem beszélgetnek, csak úgy bambulnak.

Tele van a sajtó azzal, hogy ki a felelős a tanulók rossz teljesítményéért a legújabb PISA méréseken. A PISA eredményekről itt, a kormányzati hárításokról pedig itt írtunk. Most vegyük sorba, ki mindenki felelhet ezért a fiaskóért. Megjegyzem, ennek csak akkor van értelme, ha a megállapításokat tényekkel is megalapozzuk, illetve ha nem bűnbakokat keresünk, hanem a probléma megoldását.

A tanulók nem tanulnak eleget?

A magyar tanulók nemzetközi összehasonlításban is többet tanulnak és rendesebben járnak iskolába, mint sok európai kortársuk. De akkor, miért nem eredményesebbek? A 2012-es PISA adatok mélyebb elemzése azt mutatja, hogy ott, ahol sok a tantárgy és a zsúfolt tananyag, viszont az időkeret kevés, ott ez nem eredményez mást, mint a tananyag „személytelen” letanítását, ahol a tanulók nem kapnak időt arra, hogy maguk jöjjenek rá dolgokra. Ezáltal csak magolni tanulnak meg, de gondolkozni nem. Tehát sokat tanulnak, mert nem tanultak meg jól tanulni. S miután a tanulás nem ad örömet, a motivációjuk is megcsappan. Ráadásul a TIMMS vizsgálat eredményei is azt mutatják, hogy a tananyagot rendesen megtanulják a diákok. De ettől még nem tudják a tudásukat nem iskolás közegben használni. Ez is arra utal, hogy nem a diák tanul keveset, hanem a mai magyar tananyag és tartalmi szabályozás gátja a korszerű tanításnak.

Több sajtóorgánum is cikkezett nemrégiben arról, hogy egy 5,3 milliárdos tanodapályázaton a régóta működő tanodák többsége nem nyert, viszont feltűnően sokan nyertek olyanok, akik eddig még nem működtettek tanodákat. A hoppon maradt tanodák körében érthető módon nagy a felháborodás, a kormányzat ezért számukra egy második körben kisebb anyagi támogatással új pályázatot írt ki. A pályáztatás botrányos körülményei magukért beszélnek, ezért én nem is ezzel foglalkoznék ebben a blogban. Számomra sokkal problémásabbnak tűnik az, hogy az állam milliárdokat költ valamire, anélkül hogy mérné a hatását. 

Sokan gondolják, hogyha valakik jó cél érdekében tesznek valamit, akkor az feltétlenül jót is szül. És nem vitás, a tanodák körül sok jó szándékú ember ügyködik és mindaddig, amíg valaki önkéntes munkával, saját forrásból teszi ezt, az ember nem is firtatja, hogy milyen sikerrel. Ugyanakkor megváltozik a képlet, ha súlyos adóforintokat fordítunk rá. Itt ugyanis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy valóban itt hasznosul-e leghatékonyabban a befektetésünk, valóban ezzel növeljük leginkább az oktatás színvonalát és méltányosságát. Sem a kormányzat, sem a civil szféra és a média oldaláról nem tették még fel eddig azt a kérdést, hogy vajon a tanodák-e azok, ahol ezen a téren a legjobban hasznosulnak az adóforintjaink.

Újra megjelentek a középiskolák rangsorai. Mind a HVG, mind a Nők Lapja  kiadott nemrég egy, a magyar középfokú intézményeket rangsoroló kiadványt. A HVG kevesebb adattal és szűkebb területen (a listák szakiskolákat nem tartalmazzák) dolgozott. A Nők Lapja kiadványban többféle lista is készült, de nincs egy minden iskolát rangsoroló komplex rangsor.[1] Minden lista napvilágra kerülésnél boldogok, akik elől vannak, és rögtön hír lesz abból, ha valaki hátrébb került, de kevéssé beszélünk arról, hogy mi van a listák mögött és vajon tényleg segít-e az eligazodásban.

Szakértőként már az elején leszögezném, hogy fontosnak tartom, hogy minél több korrekt információ segítse a szülőket és gyerekeket az iskolaválasztásban, ugyanakkor az összes iskola egy skálán való felsorolását nem tartom jó megoldásnak. E két dolog közötti látszólagos ellentmondás feloldása egyszerű, sokféle listára van szükség. Akkor mégis miért erőltetjük folyton az egyféle komplex listákat? Hát mert a média ezt tudja a legjobban eladni. De akkor most mit is kezdjünk a megjelent iskolai rangsorokkal? Néhány szempont szülőknek és pedagógusoknak.

Be kell vallanom, szívügyem a kompetenciamérés. Nagyon kevés ország mondhatja el magáról, hogy van egy ilyen kincsesbányája, amivel a tanulók fejlődését megbízhatóan tudja követni. Ezért is ütött szíven, amikor egy szülőtől azt hallottam, hogy a gyermeke nagyon szorong a teszt miatt, mert a tanárok azt mondták, hogy osztályzatot kapnak rá...

 Az oktatáspolitika régi-új ötletével, a kilenc évfolyamra meghosszabbított általános iskolával van tele a sajtó. Egyelőre nem tudni még, hogy pontosan miért és milyen bontásban kerülne bevezetésre, mint ahogy figyelemreméltó az is, hogy az ötletet a szülők és a szakma egyaránt kellő szkepszissel fogadták. Az elgondolás inkább tűnik ötletelésnek, mint tényekre alapozott megfontolt szakmapolitikai elképzelésnek. De nézzük sorra az érveket és ellenérveket.

Most jelent meg a 2012-es PISA vizsgálat egyik újabb kötete, ami a számítógép-használat és a mért kompetenciák közötti kapcsolatot taglalja. Valószínűleg azért tartott ilyen sokáig ezt a kötetet kiadni – jó három évvel a vizsgálat után – mert magukat a szakértőket is meghökkentette az eredmény. Röviden összefoglalva, minél többet használja egy tanuló a számítógépet, annál rosszabbak az eredményei.

De lássuk közelebbről, milyen tényeket tár elénk a vizsgálat.