A tehetséggondozás mindenki számára jól hangzó oktatáspolitikai cél, amit minden kormány szívesen a zászlójára tűz és pénzt is áldoz rá. Sokan a diákolimpiai érmeket látva nemzetközi hírű és színvonalú magyar tehetséggondozási modellről beszélnek. A tények viszont mást mutatnak. A gyakorlatban megvalósuló tehetséggondozás inkább zsákutcának tűnik. Lehet, hogy ezt a kifejezést és a köré felépített álomvilágot ideje a süllyesztőbe tenni?

A kormány nemrég újra módosította a köznevelési törvényt. A politikusok elégedetten nyomták az igen gombot, hiszen egy szakmai grémium is támogatta a változtatásokat. Azóta forrong a közvélemény s mintha senki sem értené, hogyan sikerült megint rosszul dönteni.

Az Oscar-díjat kapott Mindenki című magyar kisfilm kapcsán a kezdeti öröm után nagyon sokakban további gondolatok támadtak, amit a neten széles körben meg is osztottak. Talán leginkább három csoportba oszthatók a megjegyzések. A többség számára fontos üzenetet hordozott, hogy összefogásra van szükség. A verseny egymás ellen hangolja a gyerekeket a kooperáció helyett, a gonosz, vagy kevésbé gonosz, de eredmény centrikus tanárnő csak saját magát próbálja fényezni a gyerekek fejlesztése helyett.

Először is nem szabad hátradőlni azzal, hogy a rossz teljesítményeket a hátrányos helyzetű gyerekek hozták össze! Ez ma már nem igaz, minden szinten romlás következett be, tehát a középosztályos szülő gyermekéből sem hozza ki a potenciált a mai magyar oktatás.

Tele van a sajtó azzal, hogy ki a felelős a tanulók rossz teljesítményéért a legújabb PISA méréseken. A PISA eredményekről itt, a kormányzati hárításokról pedig itt írtunk. Most vegyük sorba, ki mindenki felelhet ezért a fiaskóért. Megjegyzem, ennek csak akkor van értelme, ha a megállapításokat tényekkel is megalapozzuk, illetve ha nem bűnbakokat keresünk, hanem a probléma megoldását.

Több sajtóorgánum is cikkezett nemrégiben arról, hogy egy 5,3 milliárdos tanodapályázaton a régóta működő tanodák többsége nem nyert, viszont feltűnően sokan nyertek olyanok, akik eddig még nem működtettek tanodákat. A hoppon maradt tanodák körében érthető módon nagy a felháborodás, a kormányzat ezért számukra egy második körben kisebb anyagi támogatással új pályázatot írt ki. 

Újra megjelentek a középiskolák rangsorai. Mind a HVG, mind a Nők Lapja  kiadott nemrég egy, a magyar középfokú intézményeket rangsoroló kiadványt. A HVG kevesebb adattal és szűkebb területen (a listák szakiskolákat nem tartalmazzák) dolgozott. A Nők Lapja kiadványban többféle lista is készült, de nincs egy minden iskolát rangsoroló komplex rangsor.[1] Minden lista napvilágra kerülésnél boldogok, akik elől vannak, és rögtön hír lesz abból, ha valaki hátrébb került, de kevéssé beszélünk arról, hogy mi van a listák mögött és vajon tényleg segít-e az eligazodásban.

Be kell vallanom, szívügyem a kompetenciamérés. Nagyon kevés ország mondhatja el magáról, hogy van egy ilyen kincsesbányája, amivel a tanulók fejlődését megbízhatóan tudja követni. Ezért is ütött szíven, amikor egy szülőtől azt hallottam, hogy a gyermeke nagyon szorong a teszt miatt, mert a tanárok azt mondták, hogy osztályzatot kapnak rá...

 

 

 

 

 Az oktatáspolitika régi-új ötletével, a kilenc évfolyamra meghosszabbított általános iskolával van tele a sajtó. Egyelőre nem tudni még, hogy pontosan miért és milyen bontásban kerülne bevezetésre, mint ahogy figyelemreméltó az is, hogy az ötletet a szülők és a szakma egyaránt kellő szkepszissel fogadták. Az elgondolás inkább tűnik ötletelésnek, mint tényekre alapozott megfontolt szakmapolitikai elképzelésnek. De nézzük sorra az érveket és ellenérveket.

Most jelent meg a 2012-es PISA vizsgálat egyik újabb kötete, ami a számítógép-használat és a mért kompetenciák közötti kapcsolatot taglalja. Valószínűleg azért tartott ilyen sokáig ezt a kötetet kiadni – jó három évvel a vizsgálat után – mert magukat a szakértőket is meghökkentette az eredmény. Röviden összefoglalva, minél többet használja egy tanuló a számítógépet, annál rosszabbak az eredményei.

De lássuk közelebbről, milyen tényeket tár elénk a vizsgálat.