Az első részben már írtam arról, hogy az uniós forrásokból fejlesztett audiovizuális oldal nagyon kevés használható információt ad annak, aki a rendszer egészéről szeretne képet kapni. A regionális térkép semmitmondó, hiszen teljesen hiányoznak az olyan nagyon izgalmas összevetésekre lehetőséget adó adatok, mint a településtípus vagy iskolatípus szerinti adatok. Ezzel szemben egyéni intézményekre rá lehet keresni, vagyis az információk – valószínűleg tudatosan –, rendkívül atomizáltan jelennek meg, ebből egységes képet nem lehet nyerni. Ezt ugye segítené egy országos jelentés, de hát sajnos az sincs, a milliárdokból már erre nem futotta. Megpróbáltunk azért az olvasók számára néhány értelmezhető információ kinyerni.

A legújabb kompetenciamérési eredmények sokakat sokkoltak, pedig talán sokkolóbb az, hogy mi is történt egy remekül működő hungarikummal, az Országos Kompetenciaméréssel. Az első részben bemutatjuk, hogyan sikerült egy jól működő rendszert leépíteni, ami azt mutatja, hogy nem a pedagógusaink és a gyerekeink a legrosszabbul teljesítők, hanem azok, akiknek a felelőssége lenne a rendszer hatékony működtetése. A második részben pedig konkrét példákkal mutatjuk be, hogy jelenleg mit lehet kihámozni a rendelkezésünkre álló információkból. 

A magyar eredmény se nem látványos kudarc, se nem siker. Ami szembetűnő, hogy az OECD átlag hozzánk romlott, és az is jól látszik, hogy a hazai közepes szint tartása, egy erős kormányzati ellenszélben a magyar tanulók, szülők és pedagógusok erőfeszítéseinek köszönhető.

Az újságok megírták, hogy a „köznevelés területén alkalmazandó diszkriminációellenes intézkedésekről” szóló törvényjavaslatot nyújtott be Pintér Sándor azért, hogy teljesíthetők legyenek az uniós vállalások. Ez alapján 10 százalékkal csökkentenék a költségvetési támogatásukat azoknak az általános iskoláknak, amelyekben (a több általános iskolát magában foglaló településeken) a hátrányos helyzetű tanulók aránya több mint 20 százalékponttal alacsonyabb, mint (a törvény hatálybalépésekor, valamint a következő tanév elején) a meghatározott átlagos arány a településen, ahol az általános iskola működik.

Az elmúlt napokban újra sokat hallhattunk a drogról. A kábítószer elleni világnap alkalmával (június 26.) hozták nyilvánosságra a drogszakértők jelentésüket a kormány drogstratégiájának eddigi eredményeiről. Előtte pedig a balatonfüredi két tannyelvű gimnáziumban lefülelt füvező diákok esete kavarta fel a sajtót, ahol egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot arról, hogyan kezelte az iskola az ügyet. A drogszakértők szerint a prevenció terén romlás tapasztalható, egyre kevesebb ilyen elérhető program van.

A kormány nemrég újra módosította a köznevelési törvényt. A politikusok elégedetten nyomták az igen gombot, hiszen egy szakmai grémium is támogatta a változtatásokat. Azóta forrong a közvélemény s mintha senki sem értené, hogyan sikerült megint rosszul dönteni.

Az Oscar-díjat kapott Mindenki című magyar kisfilm kapcsán a kezdeti öröm után nagyon sokakban további gondolatok támadtak, amit a neten széles körben meg is osztottak. Talán leginkább három csoportba oszthatók a megjegyzések. A többség számára fontos üzenetet hordozott, hogy összefogásra van szükség. A verseny egymás ellen hangolja a gyerekeket a kooperáció helyett, a gonosz, vagy kevésbé gonosz, de eredmény centrikus tanárnő csak saját magát próbálja fényezni a gyerekek fejlesztése helyett.

Először is nem szabad hátradőlni azzal, hogy a rossz teljesítményeket a hátrányos helyzetű gyerekek hozták össze! Ez ma már nem igaz, minden szinten romlás következett be, tehát a középosztályos szülő gyermekéből sem hozza ki a potenciált a mai magyar oktatás.

Újra megjelentek a középiskolák rangsorai. Mind a HVG, mind a Nők Lapja  kiadott nemrég egy, a magyar középfokú intézményeket rangsoroló kiadványt. A HVG kevesebb adattal és szűkebb területen (a listák szakiskolákat nem tartalmazzák) dolgozott. A Nők Lapja kiadványban többféle lista is készült, de nincs egy minden iskolát rangsoroló komplex rangsor.[1] Minden lista napvilágra kerülésnél boldogok, akik elől vannak, és rögtön hír lesz abból, ha valaki hátrébb került, de kevéssé beszélünk arról, hogy mi van a listák mögött és vajon tényleg segít-e az eligazodásban.

Be kell vallanom, szívügyem a kompetenciamérés. Nagyon kevés ország mondhatja el magáról, hogy van egy ilyen kincsesbányája, amivel a tanulók fejlődését megbízhatóan tudja követni. Ezért is ütött szíven, amikor egy szülőtől azt hallottam, hogy a gyermeke nagyon szorong a teszt miatt, mert a tanárok azt mondták, hogy osztályzatot kapnak rá...

A napokban megjelent legfrissebb PISA jelentés, amely a számítógép-használat és a tanulói teljesítmény közötti kapcsolatot taglalja, nem csak azért érdekes, mert kimutatta, hogy ez a kapcsolat távolról sem pozitív (erről szóló cikkünk itt olvasható). Van egy ennél sokkal érdekesebb eredmény is, aminek fényében sajnos még borongósabb színben tűnik fel a mai magyar közoktatás teljesítménye.

Nincs igaza Lázár Jánosnak, mikor egy az egyben a pedagógusokat okolja a gyengébb PISA eredmények miatt. Egy érdekes oktatáshatékonysági index alapján ugyanis a magyar közoktatás jól teljesít, mert ilyen kevésből ilyen sokat sehol a világon nem hoznak ki a pedagógusok. Ez ugyanakkor míg jó fényt vet a pedagógusokra, igencsak rossz fényben tünteti fel kormányunkat. A cikk a Pécsi Tudományegyetem által nemrég kiadott Nevelésszociológia alapjai című kötetben megjelent tanulmányomra épül^_[1].

Vajon miért mélyül a szakadék a nevelés két legfőbb tényezője között egy olyan időszakban, amikor a gyerekekkel és fiatalokkal kapcsolatos hagyományos és a digitalizálódó világban megjelenő újabb és újabb  problémák megoldásának alapvető feltétele lenne a két fél partneri együttműködése?

. „Bence most 10 éves, ötödik osztályba jár. Egy hónapja behívtak az iskolába azzal a problémával, hogy az én gyerekem miatt nem lehet tanítani, mert még el sem hangzik teljesen a kérdés, ő már vágja rá a választ, a többiek még le sem írták a matekpéldát, ő már hangosan bemondja az eredményt, mindenről van önálló véleménye, amit sohasem rejt véka alá. Szóljak már neki, hogy engedje a többieket is érvényesülni. Beszéltem Bence fejével, úgy látszott, megértette. A legközelebb szülői értekezleten ezekkel a szavakkal fordult hozzám az osztályfőnök: Bence látványosan unja az órákat, ásítozik, kibámul az ablakon, egyáltalán nem figyel. Most én ezzel mit kezdjek?”

A mai nappal újabb csontváz borult ki a szekrényből. A PISA 2012-es eredményeit folyamatosan tárják a publikum elé, a mai nappal látott napvilágot a problémamegoldó készséggel foglalkozó ötödik kötet.

Milyen súlya van a családnak és az iskolának a fiatalok értékvilágának formálódásában? Hogyan hatnak az új infokommunikációs eszközök a szülő-pedagógus kommunikációra? Ezekkel a témákkal foglalkozunk a vizsgálatról szól sorozatunk második részében. Az első részt itt olvashatod.

A nevelési problémák érzékelhetően sokasodnak. Ezért is egyre sürgetőbb, hogy a pedagógusok és a szülők a szövetségest, a partnert lássák és keressék egymásban. De vajon milyen formákban, milyen gyakran és milyen hatékonysággal kommunikál egymással a nevelés két főszereplője? Mennyire elégedettek a kommunikáció különböző formáival?