A magyar eredmény se nem látványos kudarc, se nem siker. Ami szembetűnő, hogy az OECD átlag hozzánk romlott, és az is jól látszik, hogy a hazai közepes szint tartása, egy erős kormányzati ellenszélben a magyar tanulók, szülők és pedagógusok erőfeszítéseinek köszönhető.
Az újságok megírták, hogy a „köznevelés területén alkalmazandó diszkriminációellenes intézkedésekről” szóló törvényjavaslatot nyújtott be Pintér Sándor azért, hogy teljesíthetők legyenek az uniós vállalások.
Az elmúlt napokban újra sokat hallhattunk a drogról. A kábítószer elleni világnap alkalmával (június 26.) hozták nyilvánosságra a drogszakértők jelentésüket a kormány drogstratégiájának eddigi eredményeiről. Előtte pedig a balatonfüredi két tannyelvű gimnáziumban lefülelt füvező diákok esete kavarta fel a sajtót, ahol egymásnak ellentmondó információk láttak napvilágot arról, hogyan kezelte az iskola az ügyet. A drogszakértők szerint a prevenció terén romlás tapasztalható, egyre kevesebb ilyen elérhető program van. A kipattant iskolai „füvezési botrány” során egy dolog világos, hogy az iskola leginkább hárít drog ügyekben. Bár nem látni tisztán, de állítólag „volt anyuka, aki elsírta magát, amikor az igazgatónő azt vágta a fejéhez, hogy a szülők tehetnek arról, hogy drogozik a gyerekük, az iskolának ebben semmi felelőssége”. Miután ez egy olyan állítás, amivel gyakran találkozunk, érdemes megvizsgálni, vajon igaz-e?
A kormány nemrég újra módosította a köznevelési törvényt. A politikusok elégedetten nyomták az igen gombot, hiszen egy szakmai grémium is támogatta a változtatásokat. Azóta forrong a közvélemény s mintha senki sem értené, hogyan sikerült megint rosszul dönteni.
Az Oscar-díjat kapott Mindenki című magyar kisfilm kapcsán a kezdeti öröm után nagyon sokakban további gondolatok támadtak, amit a neten széles körben meg is osztottak. Talán leginkább három csoportba oszthatók a megjegyzések. A többség számára fontos üzenetet hordozott, hogy összefogásra van szükség. A verseny egymás ellen hangolja a gyerekeket a kooperáció helyett, a gonosz, vagy kevésbé gonosz, de eredmény centrikus tanárnő csak saját magát próbálja fényezni a gyerekek fejlesztése helyett. A másik, jóval kisebb, de létező csoportja a kommenteknek egyértelműen nemtetszésének adott hangot. Egyrészt szerintük ezek a feminista kislányok a rend ellen lázadnak, pedig rendre és fegyelemre szükség van. Másrészt olyan nincs, hogy mindenki – akkor is, ha nincs hangja - énekelhessen egy kórusban. Így nem lehet tehetségeket gondozni és eredményeket elérni. Ráadásul a tanárnőt csúnyán megalázzák a film végén. A harmadik és a legkésőbb elinduló csoportja a kommenteknek azt feszegeti, hogy a film nem igazán jó. Szép tanmese, de allegorikus és nem tükrözi a valóságot. Érdekes háttér információ ehhez, hogy állítólag egy megtörtént svédországi eset adta a film alapját, ahol azért másképpen alakultak a dolgok. A szülők felháborodása nyomán feloszlott a kórus – ha igazat lehet adni az erről szóló pletykáknak.
Először is nem szabad hátradőlni azzal, hogy a rossz teljesítményeket a hátrányos helyzetű gyerekek hozták össze! Ez ma már nem igaz, minden szinten romlás következett be, tehát a középosztályos szülő gyermekéből sem hozza ki a potenciált a mai magyar oktatás.
Mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy gyermekünk alapkészségei jól fejlődjenek. Azon túl, hogy biztosítjuk számára a megfelelő táplálkozást, szabad levegőt és mozgást, sokat kell mesélni nekik, beszélgetni velük, és persze szeretni őket. Ma már sajnos nagyon sok családra jellemző, hogy gyér a kommunikáció. Balatoni nyaralások idején elborzadva látom nem egy esetben, hogy a 2-3 éves csemetét reggel nyolc órakor a reggelinél már a minitablet elé ültetik a szülők. A gyerek az etetőszékből nézi az idétlen rajzfilmeket, miközben a szülők egymással sem beszélgetnek, csak úgy bambulnak.
Újra megjelentek a középiskolák rangsorai. Mind a HVG, mind a Nők Lapja kiadott nemrég egy, a magyar középfokú intézményeket rangsoroló kiadványt. A HVG kevesebb adattal és szűkebb területen (a listák szakiskolákat nem tartalmazzák) dolgozott. A Nők Lapja kiadványban többféle lista is készült, de nincs egy minden iskolát rangsoroló komplex rangsor.[1] Minden lista napvilágra kerülésnél boldogok, akik elől vannak, és rögtön hír lesz abból, ha valaki hátrébb került, de kevéssé beszélünk arról, hogy mi van a listák mögött és vajon tényleg segít-e az eligazodásban.
Szakértőként már az elején leszögezném, hogy fontosnak tartom, hogy minél több korrekt információ segítse a szülőket és gyerekeket az iskolaválasztásban, ugyanakkor az összes iskola egy skálán való felsorolását nem tartom jó megoldásnak. E két dolog közötti látszólagos ellentmondás feloldása egyszerű, sokféle listára van szükség. Akkor mégis miért erőltetjük folyton az egyféle komplex listákat? Hát mert a média ezt tudja a legjobban eladni. De akkor most mit is kezdjünk a megjelent iskolai rangsorokkal? Néhány szempont szülőknek és pedagógusoknak.
Be kell vallanom, szívügyem a kompetenciamérés. Nagyon kevés ország mondhatja el magáról, hogy van egy ilyen kincsesbányája, amivel a tanulók fejlődését megbízhatóan tudja követni. Ezért is ütött szíven, amikor egy szülőtől azt hallottam, hogy a gyermeke nagyon szorong a teszt miatt, mert a tanárok azt mondták, hogy osztályzatot kapnak rá...
A napokban megjelent legfrissebb PISA jelentés, amely a számítógép-használat és a tanulói teljesítmény közötti kapcsolatot taglalja, nem csak azért érdekes, mert kimutatta, hogy ez a kapcsolat távolról sem pozitív (erről szóló cikkünk itt olvasható). Van egy ennél sokkal érdekesebb eredmény is, aminek fényében sajnos még borongósabb színben tűnik fel a mai magyar közoktatás teljesítménye.
Nincs igaza Lázár Jánosnak, mikor egy az egyben a pedagógusokat okolja a gyengébb PISA eredmények miatt. Egy érdekes oktatáshatékonysági index alapján ugyanis a magyar közoktatás jól teljesít, mert ilyen kevésből ilyen sokat sehol a világon nem hoznak ki a pedagógusok. Ez ugyanakkor míg jó fényt vet a pedagógusokra, igencsak rossz fényben tünteti fel kormányunkat. A cikk a Pécsi Tudományegyetem által nemrég kiadott Nevelésszociológia alapjai című kötetben megjelent tanulmányomra épül[1].
