Az intézkedés lényege egyrészt, hogy bizonyos tantárgyak– így a rajz, a testnevelés, a technika, az ének-zene vagy az etika – esetén gyógypedagógus helyett a szakos tanárok is foglalkozhatnának az enyhe és középsúlyos értelmi fogyatékos diákokkal. Másrészt a jövő évtől megszűnik annak a lehetősége, hogy a tanulási nehézséggel küzdő (BTMN) gyerekek egyes tantárgyak esetén felmentést kapjanak az osztályozás alól. (BTMN és SNI témában ajánlom még az UPSZ legújabb számában megjelent tanulmányt.)

Rengetegen, szülők, pedagógusok és egyéb szakértők egyaránt felszólaltak a törvénymódosítás ellen, mondva, hogy az osztályozástól még szorongóbbak lesznek a tanulási problémákkal küzdő gyerekek és csak megbüntetjük őket azért, mert az iskola nem tudja tanítani őket. A veszélye pedig ennek az lehet, hogy a kezdeti enyhébb problémák súlyosbodni fognak. 

Míg a „gyógypedagógus-kényszer” feloldása mögött sejthető az ok, vagyis hogy az alulfinanszírozott iskolarendszerből eltűnnek a képzett szakemberek, ezért tűzoltásra van szükség, addig a tanulási nehézséggel küzdő tanulók újraosztályozása mögötti szándékot nehezebb felfogni. Ráadásul a törvénymódosítást szakmabeliek kezdeményezték. Ki és mit akart ezzel elérni? A módosítás indoklásában az szerepel: az értékelés és minősítés alóli felmentés „szinte automatikus alkalmazása immár rendszerszintű problémákat okoz”, a törvényalkotó szerint ezzel sem az iskola, sem a tanuló, sem a szülő oldaláról nincs motiváció a tanulási nehézségek leküzdésére. De tényleg ez a probléma?

A szakmai grémium egyik tagjával később volt alkalmam találkozni, aki váltig állította, hogy osztályzat nélkül nem tanulnak a gyerekek, és hogy később hátrányban van a felsőoktatási felvételin az, akinek nincs jegye idegen nyelvből. A Pedagógiai Szakszolgálat vezetője is pozitívan nyilatkozott a törvénymódosításról, szerinte ezzel több fejlesztéshez jutnak a tanulók. Javaslatukat viszont nem alapozták meg szakmai érvekkel. Nehezen is tehetnék meg, ugyanis a tudományos eredmények és a tények is éppen az ellenkezőjét támasztják alá annak, amit javasolnak.

A PISA felmérésen siralmasan teljesítő magyar tanulókat osztályozzák az iskolában, mégse teljesítenek jól, sőt a motivációjuk sem magas. A PISA eredmények is azt mutatják, hogy ott teljesítenek jól a tanulók, ahol van belső motiváció, vagyis érdekli őket a probléma és annak megoldása, élvezetes a tanóra. Ahol a külső motiváció dominál (ilyen az osztályzat is, vagy a büntetéstől való félelem, vagy a jövendő jobb fizetés reménye), ott az eredmények már nem olyan fényesek.

Már az is meglehetősen leegyszerűsített gondolkodásra vall, ha valaki szerint az osztályzás a tanulás és tanítás mögötti legfontosabb motiváció. De ennél is hajmeresztőbb, ha valaki azt gondolja, hogy az osztályzástól több fejlesztés és szemléletbeli változás következik be? Miért is? Talán azért, mert a tanárok sem vették komolyan a feladatot, de most majd, hogy osztályozni kell, már igen? Mitől fognak mostantól jobban működni? Nem lesznek hirtelen kompetensebbek és a törvénymódosítással nem kerül be több erőforrás, több fejlesztő, gyógypedagógus sem a rendszerbe. Vagy valójában csak arról van szó, hogy az osztályzással és buktatással meg lehet szabadulni ezektől a gyerekektől, akik úgyis zavarják az órát? Félő, hogy az osztályzás, mint a büntetés, a bukás réme, jelenti a motivációt a törvényjavaslatot támogató illetők számára. Hadd idézzek itt egy igen jellemző kommentet az OFOE honlapjáról:

„Mitől olyan gyenge a Pisa-felmérés eredménye? Gyakorló gyógypedagógusként látható, hogy nagyon egyszerű oka van. Az évfolyamismétlésre történő kötelezés lehetőségének elbírálását Magyar Bálint minisztersége idején elvették a tanítóktól, sőt nem adhattak osztályzatot. … 4-6 év múlva megszűnik ez a következmény, de nem azért, mert most nagy rössel és látványos elhatározással elkezdenek különféle „kutakodásokat és következtetéseket” kidolgozni, hanem egyszerűen azért, mert az alsó tagozaton újra értékelnek a tanítók, tanítanak, vizsgálatokra, fejlesztésekre, és ha a gyermek fejlődése érdekében szükséges, akkor pótvizsgára vagy évfolyamismétlésre kötelezhetik a gyermekeket.”

Sajnos széles körben fennáll az a nézet, hogy a buktatással emeljük az oktatás színvonalát, pedig erre vonatkozó tudományosan igazolt tény nincsen. Éppen ellenkezőleg, kutatások tucatjai mutatták ki, hogy a buktatás csökkenti a tanuló önértékelését, motivációját, károsítja a mentális egészségét. A buktatott tanulók nagyobb valószínűséggel lesznek korai iskolaelhagyók. A PISA felméréseken a többet buktató országok rosszabbul teljesítenek! A buktatás és a PISA eredmények közti negatív összefüggés különösen akkor látványos, ha a buktatás az iskoláztatás korai szakaszában történik. A buktatás nagyobb arányban érinti a hátrányos helyzetű tanulókat és az adott kohorsz fiatalabb tagjait. Talán nem meglepő, hogy a családi háttérrel kontrollálva a legnagyobb csökkenést a bukott és nem bukott tanulók közötti teljesítmény-különbségben Magyarországon mutatták ki. Vagyis nálunk a buktatást nem annyira a tanuló teljesítménye, mint inkább családi háttere határozza meg. És hogy miért? A magyar osztálytermekben létezik a Pygmalion-Gólem hatás. A pedagógusok a hátrányos helyzetű tanulókat hajlamosabbak alulértékelni, ezáltal pedig hosszabb távon az alulértékelt tanulók valódi tesztteljesítménye is romlik, vagyis a pedagógus leértékelő jóslata beteljesül. Ezt magyar adatokon az Országos Kompetenciamérés adatbázisán be is mutattuk.

Az értékelés akkor motiváló, ha korrekt és fejlesztő, támogató célzatú. Az iskolai osztályzás mai gyakorlata ettől távol áll. Az osztályzással, buktatással éppen azok az eszközök nem kerülnek előtérbe, amelyek valójában segíthetnek. Ilyenek a szociális és kognitív szkillek speciális fejlesztése, vagy egyáltalán azoknak a tényeknek, faktoroknak az azonosítása, ami a gyengébb teljesítményhez vezet. A buktatott tanulók pedig gyakran túlkorosként egy olyan stigmát kapnak, amiből már nem tudnak kitörni. Ha úgy tetszik, a BTMN kategória bevezetése és az osztályzás alóli felmentés is már kármentésnek és nem megoldásnak volt tekinthető. Megpróbálták az akkori jogalkotók a magyar oktatás tényekkel is kimutatható negatív hatását csökkenteni anélkül, hogy pótlólagos erőforrásokat kelljen a rendszerbe pumpálni. Csak hát ezzel az intézkedéssel önmagában nem sikerült javítani az oktatás színvonalán, az osztályzás alóli felmentés nem eredményezett egyben fejlesztést, szemléletbeli váltást. Mint ahogy nem fogja ezt eredményezni az osztályzás visszaállítása sem önmagában.

Alapvető kérdéseket nem tettek fel a jogalkotók és a felkért szakértők, amire tudományos alapon kellett volna választ keresni. Kik azok BTMN tanulók? Tényleg van problémájuk, vagy csak egyszerűen nem akarnak tanulni és meg akarják úszni? Ha a besorolással kapcsolatosan vannak aggályaink, akkor ezt egy megfelelő szakmai kontrollal kellene kezelni, vagy netalántán lehetne egy átvilágítást csinálni mielőtt ötleteznénk. Ha tényleg vannak tanulási problémák, akkor miért lesznek ilyenek ezek a gyerekek? A szakirodalom tele van a koragyermekkori fejlesztés, a szülői magatartás fontosságával. Ha megelőzhető a probléma kialakulása, akkor ott kell kezelni, ahol ez elindul, vagyis koragyermekkorban és nem az iskolában az osztályzással. A tanulási zavarokat ráadásul gyakran maga az iskola is okozhatja. Általános probléma ma Magyarországon, hogy a tanuló nem motivált a tanulásra. De pusztán azért, mert nincs megfelelő visszacsatolás? Vagy talán azért, mert az órák unalmasak, a tananyag elavult és messze áll a 21. század igényeitől, a tanár nem eléggé felkészült vagy netalántán, ki nem állhatja a problémás gyerekeket? Itt lenne tere egy felkészült támogató tanfelügyeletnek és persze egy, az ezekre a problémákra jobban felvértező pedagógusképzésnek.

Valóban jogos igény, hogy legyen megfelelő visszacsatolás arról, hogy megfelelően történik-e a fejlesztés. De ennek valóban a legjobb formája az osztályzás? Vagy esetleg másfajta visszacsatolásra lenne szükség? Ha igen, akkor az milyen legyen? És ez már nem csak BTMN probléma. (Egyébként régóta fennálló igény, hogy a kompetenciamérés az SNI és BTMN tanulókra is kiterjedjen (természetesen más feladatokkal), így folyamatosan követhető lenne, hogy tényleg történik-e javulás, és ha nem, hol vannak a problémák.)

De itt se rendes diagnózis, se rendes terápia. Ha az illetékes szakembereknek is csak annyi van a fejében, hogy a sok büdös gyerek nem akar tanulni és vissza kellene hozni a korbácsot és mézesmadzagot, akkor húzzuk le a rolót. A politikusoknak pedig rá kellene eszmélniük, hogy a rövidre zárt és olcsó eszközök általában nem működnek. Le kellene végre állni velük, mert tényleg nagy a baj! De, miért nem több pénzt, gyógypedagógust, fejlesztőt, rugalmas értékelési rendszert, a kompetenciamérés kiterjesztését követeli a döntéshozók által felkért szakmai grémium? Ne csodálkozzunk azon, ha egy rendszerben, ahonnan folyamatosan vonják ki az erőforrásokat, a szakmai háttér is meggyengül. Amíg a szakértők egy része, ráadásul az, amelyik súg a kormánynak, sem érti, mit is kellene tenni, ha egy ilyen felkérést kap, a másik része pedig nem tudja rávenni őket a tudomány eredményeinek a figyelembe vételére, addig nem lesz előrelépés. Az innovatív és modern szemléletű szakembereknek, akiknek ez fontos, úgy tűnik előbb a „szakmán” belül kell megvívnia a harcát.

Lannert Judit