Az Országgyűlés 2008. december 4-én (a 126/2008-as számú határozatával) fogadta el a húsz évre szóló Nemzeti Tehetség Programot, ezzel – ahogy a hivatalos közlemény fogalmaz - a nagy hagyományú magyar tehetséggondozás mérföldkőhöz érkezett. Kitűnik ez a program azzal is, hogy kormányokon átívelve sikerült eljutni a félidőhöz. Ideje tehát egyenleget vonni. Külön figyelmet érdemel az is, hogy a tehetséggondozás mögött 2006 óta egy elismert civil szervezet is munkálkodik. A Nemzeti Tehetségsegítő Tanács (NTT) és a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége (MATEHETSZ) 2006-ban ünnepelte 10. évfordulóját, azon ritka szervezetek egyike, amelyeket még Gyurcsány Ferenc idejében hoztak létre, de fennmaradt.

Vajon milyen eredményeket mutathat fel a Nemzeti Tehetség Program? Elsőre impozáns honlapot találunk, amely rendkívül színes, de talán kevésbé strukturált: vannak rajta versenyek, rendezvények, konferenciák, kutatók éjszakája, géniusz program, tutorok, mentorok, pályázati felhívások és még sok minden más. Hihetetlen szövevényes és nagyméretű a tehetségekkel foglalkozók hálózata, ma már 1500 (sic!) tehetségpont létezik, munkájukat ún. Tehetségsegítő Tanácsok segítik. A Nemzeti Tehetségprogramot egy Nemzeti Tehetségügyi Koordinációs Fórum felügyeli, elnöke Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár, tagjai miniszterek, társelnökökként pedig egy platformra kerül itt Dúró Dóra és Lovász László MTA elnök is.

A tehetségazonosítást elősegítendő pedig létrehoztak egy tehetségkapu honlapot, ahol számos feladatsor áll gyerek, szülő és szakember rendelkezésére. (Én is kitöltöttem egy játékos feladatsort, aminek a végén az eredményem a listán lévő 10 játékoshoz képest nem volt kiemelkedő, viszont a helyes megoldásokat azóta sem tudom, azt ugyanis nem árulja el a rendszer.)

A Tehetségek Magyarországa program 2016-os indulásakor a miniszter kiemelte, a magyar tehetségprogramok eddig 350 ezer fiatalt értek el, és 333 ezren döntöttek úgy az előző évben, hogy személyi jövedelemadójuk egy százalékát felajánlják a nemzeti tehetségprogramra, ami 2,8 milliárd forintot jelentett. Ismertetése szerint 2009-2016 között 280 felhívás keretében 8850 program valósult meg, a megítélt támogatások összege pedig ebben az időszakban 12 milliárd forint volt. A tehetséges fiatalok felkutatására (sic!)  6,5 milliárd forint áll majd rendelkezésre.

A honlapról megtudjuk azt is, hogy az Emmi háttérintézménye, az Új Nemzedék Központ minősítési pályázatán 171 oktatási-nevelési intézmény mérette meg magát, közülük választották ki azt a 38 intézményt, amely a következő öt évben többletszolgáltatásokat kap, és hálózattá alakulva fog együttműködni a tehetséggondozásban. Kerestem, hogy milyen kritériumok alapján minősítettek, de erről nem derült ki semmi. Minden intézmény pályázhatott ha tehetséggondozást végez (értsünk alatta bármit), viszont egy dolog fix, a nyertesnek részt kell vennie az Új Nemzedék Központ által alapított 30 órás mentortovábbképzésen. Ez mindenesetre a központ számára már biztosan jó üzlet.

 Alig van értékelés, ami van, az is lesújtó

Kutatóként és állampolgárként is elvárom, hogy ennyi pénz elköltésének az eredményéről valamilyen értékelést olvashassak. De hiába keresek a nagyon színes honlapon, ilyet bizony nemigen találok. Egyetlenegy értékelésre kiírt pályázatot találtam idén, 5 millió Ft értékben.  Ha 2020-ig 6,5 milliárd forintot költenek a tehetségprogramra, és ebből 2016-ban, akárcsak 2015-ben 2,8 milliárd forintot, akkor az értékelésre szánt összeg az éves keret 0,2%-a!

Érdemes belenézni a Koordinációs Fórum emlékeztetőibe. A sikert mindenütt a rengeteg pályázó, a rengeteg pénz, - a program megvalósulását „a pályázatok magas színvonala mutatja”, amiről színes videóbemutató készült - szófordulatok jelzik. De sehol nem található olyan, a programot tudományos alapon vizsgáló értékelés, monitoring, ahol valamilyen kompetenciafejlődést is mérnének, kontrollcsoport bevonásával, valamint megfigyelnék a konkrét tehetséggondozás gyakorlatát és módszereit.

A tehetséggondozás hatásvizsgálata és annak módszerei pedig nem ismeretlenek a hazai tehetséggondozó szakértők előtt, mégis, úgy tűnik régebben sokkal inkább voltak ilyenek, mint most. Talán, amikor kevés a pénz, jobban megnézzük, mire költjük, de amikor van dögivel, már nem érdekes, hogy milyen a hatása?

Ugyanerre jut az OFI is: „A tehetséggondozást szolgáló jelentős mértékű források és a programok nagy mérete ellenére alig készültek ezen a területen értékelések és hatásvizsgálatok. Ezekre már csak azért is szükség lenne, mert az igen kevéssé egyértelmű célok és a sikerkritériumok hiánya miatt a programok saját monitoringja szinte egyáltalán nem állít elő használható információt. Mindennek következtében e programok eredményességé­ről nagyon kevés ismeretünk van….

Úgy tűnik a hálózatosodással is problémák vannak: „Megfigyelhető az is, hogy számos tehetséggondozó program, kezdeményezés, szer­vezet működik mind a középfokú oktatásban, mind a felsőoktatásban, ám ezek sem horizontálisan, sem vertikálisan nem tudnak egymásról, nincs közöttük kapcsolat, így az erőforrások és a tehetséggondozásra fordított energia s eredmények gyakran elenyésznek, vagy nehezen hasznosulnak.”

A Rávezető projekt kft. meglehetősen gyenge módszertanon alapuló (mert a résztvevők szubjektív visszajelzésére támaszkodik csupán) elemzéséből is kijön néhány érdekesség. A tehetséggondozást segítő képzésekről a pedagógusok úgy nyilatkoztak, hogy elméletileg gyarapodtak, de elbizonytalanodtak a tehetségazonosítás kérdésében és módszertani gyakorlatukon nem igazán változtattak. A tehetséggondozás fő tevékenységei a szakkörök és versenyek. A főbb eredményeket pedig a javuló osztályzatokban és a versenyeredményekben látják.  Ahogy a jelentés is fogalmaz: „a 2014-es adatfelvétel során a vállalt tevékenységek egyik fő jellemzője az volt, hogy azok a gyakoribbak, amelyek inkább részei az iskola napi életének, a pedagógusok hagyományos munkájának. A tradicionális oktatáson kívül álló feladatok felvállalása ritkábbnak bizonyult.”

Alig van külső értékelés, elsősorban a – módszertanilag nem tisztázott alapú - tanári megfigyelés játszik fő szerepet a tehetségek kiválasztásban és értékelésében is. Szintén a jelentésből idézünk: „A 2014-es adatfelvétel során a válaszok alapján egyetlen olyan módszer sem került azonosításra, amely egyértelműen a leginkább használt eszköz lett volna. Egyetlen mérési technikát sem jelöltek meg 50%-nál többen, a legjellemzőbb (44,2%) a bemenet – kimenet mérése, majd az intézmények belső értékelési technikái (iskolai önértékelés, tudásszint-mérés, belső értékelés) következtek. A leginkább objektívnek tekinthető mérési eszközök, mint az indikátorok alkalmazása, vagy bármilyen külső értékelés a legkevésbé alkalmazott módszerek között szerepeltek. E tekintetben tehát nem beszélhetünk előrelépésről az objektív mérőeszközök használatának elterjedését illetően.”

2008 óta folyik a tehetségprogram uniós pénzekből és majdnem egy évtizeddel később is még hiányoznak az objektív indikátorok, mérések, kidolgozott módszertan. Úgy tűnik, hogy tehetséggondozás címén a normál iskolai működést finanszírozza bő kezűen az állam a neki tetsző intézményekben.

Magyar tehetséggondozás nemzetközi összehasonlításban

Nagy szerencsénkre azért vannak olyan adatok, ami alapján megmérhetjük a magyar tehetséggondozás eredményességét. A PISA tanulói teljesítményeket mérő nemzetközi felmérése alapján háromféle módon is megvizsgálhatjuk ezt a területet.

• Az egyik ilyen adat a reziliens tanulók aránya. Reziliens tanulónak az a tanuló minősül, aki az adott országában a családi háttere (szocioökonómiai státusza) alapján az alsó 25%-ába, ugyanakkor eredményei alapján a legjobban teljesítő 25%-ba tartozik. Ahol az oktatási rendszer ki tudja bontakoztatni a hátrányos helyzetű tanulók tehetségét is, ott magasabb a felülemelkedő (reziliens) tanulók aránya.
  • A szövegértési teljesítményt középpontba helyező mérésen 2009-ben a reziliens tanulók átlagosan 7,7%-át tették ki az összes diáknak az OECD-államokban, míg hazánkban arányuk ettől elmaradt, 6,6% volt. A 34 OECD-ország sorában Magyarország ezzel a 23. helyet foglalta el.
  • A matematikai teljesítményt középpontba állító 2012-es adatfelvételen az OECD-tagországokban a reziliens tanulók aránya átlagosan 6,4% volt, arányuk Európa legjobban teljesítő országaiban meghaladta az OECD-átlagot. (Észtországban 9,5, Lengyelországban 8,5, Finnországban 8,1, Németországban 7,7% volt ez az érték.) Hazánk ezen elemzés szerint kifejezetten rosszul teljesített. Magyarországon a reziliens tanulók aránya 4,1% volt, az OECD-tagországok közül csak Szlovákiát (3,9%), Mexikót (3,9%), Görögországot (3,2%) és Chilét (1,7%) előztük meg.
  • A természettudományos műveltséget középpontba helyező legfrissebb 2015-ös PISA felvételen a reziliens tanulók aránya átlagosan 27,7% volt. Ehhez képest Magyarországon csak 19,3%, ráadásul miközben az országok többsége 2006-hoz képest javított ezen az arányon, mi még rontottunk is 6,7%-ot.
• Egy másik indikátora a tehetséggondozásnak az, hogy mekkora a legjobban teljesítők aránya. Az Oktatási Hivatal 2012-es PISA jelentésében olvasható, hogy 2012-ben a legalább egy kompetenciaterületen (szövegértés, matematika vagy természettudomány) kiemelkedően teljesítők aránya az OECD országokban átlagosan 16,2% volt, míg a mindhárom területen nagyon jól teljesítők aránya 4,4%. Magyarország eredménye az OECD átlagtól jóval elmaradt, a legalább egy területen kiemelkedően teljesítők aránya 11,6%, a mindhárom területen nagyon jól teljesítők aránya pedig csak 2,9% volt. A helyzet 2015-ben sem javult. A legalább egy területen nagyon jól teljesítők arányában (10%) megint elmaradunk az OECD átlagtól (15%). Érdemes a kiválóak mellett egy pillantást vetni az alulteljesítők arányára is. Az ábra alapján jól láthatóan három csoportját különböztethetjük meg az országoknak. Az átlag, mint Ausztria, Olaszország vagy Spanyolország egyformán 10-15 százalékban termel kiválókat és alulteljesítőket. Vannak viszont, akik nagymértékben kiváló tanulókat nevelnek és csak nagyon kevesen maradnak le. Finnország és Észtország teljesítménye lenyűgöző, ott a tanulók egyötöde kiemelkedően teljesít valamelyik területen, és csak 5% körüli a mindhárom területen alulteljesítők aránya. De ebbe a csoportba tartozik Szlovénia, Svájc vagy Hollandia is. És vannak országok, ahol sok az alulteljesítő és nagyon kevés a kiváló, mint hazánkban is. A mindhárom területen alulteljesítők arányában csak Szlovákia és Görögország teljesített rosszabbul nálunk. Ezekben az országokban a tanulók majdnem egyötöde rosszul teljesít mind a három területen (az OECD átlag 13%)!

Forrás: PISA adatbázis, 2015

• A harmadik megközelítés pedig az, amikor nem az arányokat nézzük, hanem a legjobban teljesítők teljesítményét a többi ország legjobban teljesítő tanulóinak eredményeivel hasonlítjuk össze. Nahalka István már sokszor felhívta a figyelmet arra, hogy nálunk a gyenge teljesítményű tanulók relatíve jobban teljesítenek, mint a jó teljesítményű tanulók. A Kockás könyv így fogalmaz erről: „Magyarországon a legjobb tanulók tanulmányi teljesítménye (relatíve, vagyis a hozzájuk hasonlókkal összehasonlítva az OECD országaiban) rosszabb, mint általában a magyar tanulók eredményei. A PISA vizsgálatok tanúsága szerint a 15 mérésből 10 esetében a legjobb eredményeket elérő magyar tanulóknak 90-es percentilissel mérhető teljesítménye szerinti rangsorhelye az OECD országokat figyelembe véve rosszabb volt, mint a magyar tanulók átlagos eredménye szerinti rangsorhelyünk. Ez a tény a magyar tehetségnevelés problémáira mutat rá, és ezzel közvetetten az esélyegyenlőtlenségek csökkentésével kapcsolatos tehetetlenségünkre is rávilágít.”

Miközben a kreativitás a tehetség egyik fontos eleme, a magyar iskola gyenge ennek fejlesztésében

A köznevelési törvény így fogalmaz: „kiemelten tehetséges gyermek, tanuló: az a különleges bánásmódot igénylő gyermek, tanuló, aki átlag feletti általános vagy speciális képességek birtokában magas fokú kreativitással rendelkezik, és felkelthető benne a feladat iránti erős motiváció, elkötelezettség.”

Dr. Balogh László, pszichológus, a MATEHETSZ elnöke szerint is a tehetség egyik fontos eleme a kreativitás, de a magyar iskola éppen ebben a leggyengébb. Ahogy fogalmaz: „A harmadik elem – ennek fejlesztésével van a legtöbb probléma a mai hazai gyakorlatban– a kreativitás. Nem kell különösebben bizonygatnunk, hogy mennyire fontos mozzanat a tehetség fejlesztésében a kreativitás kialakítása, e nélkül nehezen képzelhető el, hogy a tehetséges ember magas szintű produkciót hozzon létre. A tehetségtől elvárható magas szintű teljesítmény nemcsak egyszerűen reprodukciója a korábbiaknak, hanem mindig valami újat is hoz. Ennek szintje pedig nagymértékben összefügg a kreatív képességekkel. A mai magyar iskolai gyakorlatot szemügyre véve viszont megállapítható, hogy meglehetősen gyerekcipőben jár ezen képességeknek a fejlesztése, nemcsak a hétköznapi tapasztalat,de kutatások is bizonyítják ezt. A kreativitás fejlesztésének az eddiginél jóval nagyobb szerepet kell kapnia az iskolai tehetséggondozó programokban.”

Csermely Péter a tehetséggondozás hálózatos formájának megálmodója is felvet kérdéseket, amiket érdemes megszívlelni. Még megdöbbentőbb, ha beleolvasunk a nemzeti Tehetségprogram 2008-as alapító dokumentumába. Ott leírják, hogy mit kellene elkerülni:

• a tehetséget sokan adottnak veszik, amely „utat tör magának”, fejlesztésével tehát nem kell törődni
• a tehetségazonosítás komplex rendszere nem ismert, tehetségen a legtöbben a kiemelkedő intellektuális tehetséget (IQ), vagy a kiemelkedő iskolai, tantárgyi teljesítményt értik
• a tehetségsegítés sokszor nem terjed ki a tehetségek által létrehozott eredmények hasznosulásának segítésére
• a működő programok szakmai megalapozottsága egyenetlen
• az oktatási rendszerben nem eléggé elterjedt az egyéni sajátosságokat figyelembe vevő fejlesztés, támogatás gyakorlata nem kellőképpen alakultak ki a tehetséges fiatalok egymást stimuláló közösségei, önszerveződési formái
• alacsony színvonalú programokat adó, a „tehetséggé válás” látszatát osztogató tehetségipar kialakulása
• a hosszú hagyományokkal rendelkező programok rugalmatlanokká válhatnak
• az itthon kibontakozási lehetőséget nem kapó tehetségek külföldre távoznak, ez az EU tagországok lehetőségeinek fokozott megismerésével ugrásszerű méreteket ölthet (tehetségelszívás)

Mintha éppen az jött volna létre nálunk tehetséggondozás címén, ami ellen a háttéranyagok felszólalnak: tehetségipar a kreativitás fejlesztése nélkül.

Van értelme egyáltalán a tehetséggondozásnak?

Sokak szerint a tehetség csak egy mítosz. Azok az országok, ahol elhiszik, hogy valakik okosnak születnek, és valakik nem, és erre építik az iskolarendszerüket, azok lemaradnak, mint a borravaló. A sikeres kelet-ázsiai országokban a tehetségek kiemelése helyett a kemény munkára összpontosítanak, a skandinávoknál pedig törekednek a személyre szabott gyermekközpontú pedagógiára. A tehetség definiálása a magyar szakemberek szerint se nagyon lehetséges, az nagyban társadalmi képződmény. Alapvetően minden gyermek különleges bánásmódot igényel. Egy gyermekközpontú és a kreativitást, innovativitást értékként képviselő pedagógia mentén a tehetségek kivirágoznak. Egy versenycentrikus és nem gyermekközpontú iskolában viszont elsorvadnak. Ezt látjuk viszont a nemzetközi adatokon. (A téma iránt érdeklődőknek ajánlom Gyarmathy Éva írásait.)

A tehetséggondozás ma Magyarországon egy Patyomkin fal. Jól láthatóan a megszokott iskolai gyakorlatot finanszírozza ez a rendszer, azt a látszatot keltve – a jó szándékú és jobb sorsra érdemes szakértőket és eredményeiket ki- és felhasználva -, mintha itt valódi tehetséggondozás folyna. Most a kedves olvasó bizonyára felkiált, hogy de hát vannak nemzetközileg kiemelkedő tehetségeink, nemzetközi versenyeken élen végző tanulóink! Igen, néhány tucat tanuló évente, mögöttük 15-20 tanárral. Valóban nagyszerű egyéni teljesítmények ezek, de nem sokat mondanak a közoktatás működéséről. Vajon lecsorog-e ez a magas szakmai tudás a normál pedagógusokhoz és vajon ezek a tehetségek Magyarországon maradnak-e? A valóság inkább az, hogy a magyar adófizetők pénzén ingyen és bérmentve nyújtjuk át őket a Harvardnak, Oxfordnak, az MIT-nek. El kellene gondolkodni minden adófizetőnek és a tehetséggondozás apostolainak is azon, hogy a tehetséggondozásnak kell-e a közoktatás zsinórmértékének lennie? A nagy hagyományokkal rendelkező, a nemzetközi versenyekre felkészítő magyar tehetséggondozás valóban egy szép kis virágcsokor a magyar közoktatás kifilcesedett, szakadt kalapján, de szépítgethetjük ezt a csokrot, a kalap attól nem lesz szebb. Azt gondolom, hogy pont a reflektorfényben és köztiszteletben álló tehetséggondozó pedagógusok tudnának leginkább felszólalni az ellen, hogy az ő eredményeikkel takarózva egy zsákutcás és pénzfaló, a középszert tehetségnek beállító rendszer épüljön ki, miközben a magyar közoktatás eredményessége folyamatosan romlik. Itt lenne az ideje reflektálni arra, hogy a magyar közoktatást nem egy felduzzasztott és félreértelmezett tehetséggondozás fogja kihúzni a szakadékból.

El kellene felejteni ezeket a szavakat, mint tehetséggondozás és felzárkóztatás. Ha bármikor olyan ingerünk támadnak, hogy ezeket a szavakat használnánk, mondjuk helyette, hogy gyermekközpontú pedagógia. És ha elbódulnánk a verseny és aranyérem szavaktól, mondjuk helyette, hogy kreativitás és innováció. Hátha egyszer bejön. És ha megint kiállna valaki dicsekedni a magyar tehetséggondozással, kiáltsuk végre, hogy a király meztelen!

 

  

Lannert Judit