1955
avatar Kölöknet

Lannert Judit oktatáskutató blogja

Tanulópénz

Húsvéti levél a magyar oktatásért

2024. április 3. - Tanulópénz

Az elmúlt egy évben az MCC égisze alatt szárnyat bontott az ún. konzervatív oktatáspolitika. Orbán Balázs tézise szerint a progresszív oktatás feladta a konzervatív oktatás sikeres elveit és gyakorlatát, s ez az oka annak, hogy a nyugati oktatási rendszerek romló teljesítményt mutatnak a PISA felmérésekben. A tudományos tények helyett, amelyek folyamatosan változnak, fejlődnek, szerinte az oktatásban a feltétlen igazságra van szükség. Erre a főszólamra tercelt szerényen, de emlékezetesen az MCC tanulásközpont igazgatójának, az egykori oktatáskutatónak, Setényi Jánosnak az a nyilatkozata, amelyben visszasírta a poroszos és ismeretközpontú oktatást, s vele – ahogy a sajtó szerint nyilatkozta – a tanulást, mint szenvedést. Ahogy az elmúlt években a kormány illusztris tagjai által elindított vitákban már megtapasztalhattuk, itt is egy olyan narratíva látszik kibontakozni, amely a múlt század húszas-harmincas évek vitáinak szelleméhez, retorikájához röpít minket vissza. A tények pedig csak szelektáltan jutnak szerephez: ha igazolják a narratívát, akkor helyet kapnak, ha nem, akkor nyilván nem fontosak. Mi is ennek az új/régi alapvetésnek a lényege? Az, hogy egy „konzervatív” élcsapat a feltétlen igazság birtokában gondoskodik majd nemcsak gyermekeink jövőjéről, hanem a képzésük helyes irányba fordításáról is. Kihasználva a közoktatás valóban fontos aktuális problémáit, a gyors technológiai változások, a klímaváltozás, az új háborúk okozta társadalmi szorongást, az önmagát felkent élcsapat egy „másodlagos frissességű” narratívával próbálja leszedálni a jövőt rémülten fürkésző társadalmat. Az MCC Tanuláskutató központjának munkatársai pedig egy új szekta papjaiként segítik validálni ezt a narratívát, amely jól láthatóan nem csak félresöpri az összehasonlító kutatásokból, vagy a friss adatokból kiolvasható javaslatokat, trendeket, hanem a politikai célok mentén ideológiát gyártanak ahhoz, hogy a jövőben a kormány erre szánt forrásaiból sikerüljön létrehozni a kiválasztottaknak azt a csoportját, amelyik biztosítja a politikai elit hatalmi céljait és tovább erősíti az egyre merevebb társadalmi hierarchiát Magyarországon. Azt a felülről kemény kézzel irányított világot, ahol a társadalmi mobilitás, az esélyegyenlőség nem érték, hanem politikai kockázat. S mert egy új „politikai termék" formálódik a szemünk előtt, érdemes reflektálni a főbb állításokra még akkor is, ha jól láthatóan elég ad hoc módon is születtek.

Az elmúlt hetekben nagy port kavartak Setényi János azon kijelentései, miszerint a poroszos oktatás zseniális és örök érvényű: ha valakinek olvasási nehézségei vannak, akkor gyakoroljon maga, és ne az olyan költséges segítő szakemberektől, mint a fejlesztők vagy gyógypedagógusok várja a megoldást. Szerinte Nyugat-Európában válságban a tanári tekintélyen alapuló klasszikus oktatás, ami idehaza – szerinte nyilván nem függetlenül a kormány eredményes munkájától – még tartja magát. Setényi felvetései nem csak a szakmai sztenderdekkel, hanem saját korábbi állításaival is szembe mennek. Boldogabb országban legyinthetnénk erre, mint egyéni problémára, de miután egy milliárdokkal kistafírozott intézmény Tanuláskutató Központjának igazgatójától hallhattuk mindezt, sajnos foglalkoznunk kell vele.

A szakmai konszenzus

Az oktatáskutatók, és az oktatáspolitikusok sokat vitatkoznak arról, hogyan lehet az európai és a hazai oktatásban előrelépni, de a poroszos oktatással kapcsolatban az elmúlt évtizedekben kialakult konszenzust jóformán senki sem vitatja: az a kornak megfelelő társadalmi szükségleteket elégítette ki. A 19. századi ipari forradalom igényeit kiszolgáló írástudó munkaerő tömeges előállítása nagyban segítette akkor a megkésett gazdasági fejlődést. Ugyanakkor a 21. században önmagában az írástudás már kevés, a mai kihívások idején a változásokhoz alkalmazkodni tudó, akár egész életen át tanulni képes emberekre van szükség, ezt pedig a poroszos módszerek már nem tudják biztosítani.

A legnagyobb felháborodást Setényi azon kijelentése jelentette, hogy aki nem tud olvasni, az gyakoroljon. Gyarmathy Éva mutatott rá, hogy ha még éretlen az idegrendszere a gyermeknek, akkor hiába gyakorol, ugyanis minél többet olvas, annál jobban fogja keverni a betűket és lesz bizonytalan, így súlyos fonológiai zavar alakul ki nála. Ennek megelőzése pedig fejlesztéssel és nem még több olvasással előzhető meg. A konzervatív oktatáspolitika által elképzelt ún. normális gyerek egy hamis illúzió, a mai gyors technológiai változások és egyéb válságjelenségek (pl. COVID) közepette a mai fiatalok mentális állapota sérülékenyebb, mondhatnánk, hogy szinte mindegyikük speciális nevelési igényű. A megváltozott környezetben a gyerekek is változnak, erre a legkevésbé adnak válasz a „tantervi, tudományági, tanári tekintélyen alapuló hagyományos, klasszikus tanulási rendszerek”.  A gyógypedagógusok, fejlesztők és pszichológusok terén nem az a probléma, amit kormányközeli körökből hallani, hogy viszik a pénzt, hanem az, hogy nagyon egyenlőtlen az eloszlásuk. Míg Budapesten inkább a túlhasználat a jellemző, addig Borsod és Szabolcs megyében országos átlag alatti a speciális nevelési igényű gyerekek aránya, mivel ellátórendszer hiányában sokan el sem jutnak a diagnózisig. Van tehát probléma, de ezt nem a gyógypedagógia visszanyesésével, hanem a területi egyenlőtlenségek megszüntetésével, strukturális átalakításokkal, pénzügyi ösztönzőkkel lehet megoldani.

Setényi szerint a tanulás szenvedés, az érzelmekre helyezett túlzott fókusz, a szentimentalizmus félrevisz. Ez teljes mértékben ellentmond annak, amit ma a tanulásról tudunk, bár való igaz, hogy az általa magasztalt poroszos oktatásban ez akár igaz is lehet. Setényi János többször kifejtette azt is, hogy a tanulásról nem tudunk semmit, amit egy tanuláskutató központ igazgatójától hallani szerfelett szürreális élmény, és még nem is igaz, mert nyilvánvalóan sok mindent nem tudunk, de azért azt igen, hogy az eredményes tanulás motorja a motiváció, méghozzá leginkább a belső motiváció, ami azt is jelenti, hogy a tanulás iránt felkeltett érdeklődés, a problémamegoldás maga hajtja előre a tanulót, ezáltal is mobilizálva a tanulást segítő érzelmeit. Az érzelmek felkeltése, felismerése és kontrollálása a cél, ez nem tévesztendő össze az érzelmességgel, szentimentalizmussal. A tanulóközpontúság sem azt jelenti, hogy az lesz, amit a tanuló akar, hanem azt, hogy az oktatás-nevelés során a tanuló igényeiből, tudásából indulunk ki. A pedagógiai szakmai tudás éppen azt jelenti, hogy a gyermekre szabottan optimálisan fejlesztünk és tanítunk. Setényi és köre ezzel szemben a tanárközpontú megközelítést preferálja, amely a tanári tekintélyre épít és ahol a tanítás alfája és omegája a tanár maga. Ez a nem tanulóközpontú tantervekre épülő anakronisztikus megközelítés a gyerekre úgy tekint, mint korlátlan idővel és energiával rendelkező objektumra. A diszciplína áll a középpontban és a cél, hogy abból minél több ismeretet adjanak át a jobbára passzív tanulóknak. Magyarországon valóban így születtek az elmúlt években azok a tantervek, ahol a tantárgyak szaporítása, az ismeretek intenzív bővítése és a nevelés kiterjesztésének égisze alatt az oktatáspolitika elfeledkezik a valódi célról, arról, hogy a hús-vér gyerekekből a 21. század kihívásait kezelni tudó boldog és önállóan gondolkodó, a hatékony problémamegoldásra felkészült felnőttek legyenek.

Az is téves állítás, hogy a kompetenciaalapú oktatás nem ad át ismereteket, ezzel pedig csökken a tanulók tudása. A kompetencia ugyanis az ismeretek, készségek és attitűdök összessége, ahol a lényeg, hogy az ismeretek a tanulók számára hasznos, alkalmazható tudássá váljanak. Valóban, ahogy arra már Csapó Benő is felhívta a figyelmet,  ez a fogalom gyakran esik különböző divatok áldozatává, de ettől még hasznos fogalomról van szó. Setényi és Orbán rendre a fogalom egyfajta laikus értelmezésével vitatkozik, megfeledkezve arról, hogy a kompetenciának van szakmailag releváns értelmezése is. Galántai László megfogalmazása szerint: „Kompetencia és tudás átváltása a tudományos fogalomhasználat alapján nem értelmezhető kérdés, mert a kompetencia a tudás része, szükséges, de nem elégséges feltétele”. Ahhoz hogy a tanuló magáévá tegye a tudást, nemcsak ismeretekre, hanem a képességei fejlesztésére is szükség van. Arra, hogy képessé váljon az ismeretek összegzésére és felhasználására. Ahogy Nahalka István fogalmaz: „Nem az a baj, hogy sok ismeretet tanítunk, hanem hogy az ismeretek nem szerveződnek egységgé, nem kötődnek össze a valós élettel, a tanulók nem élhetik át, hogy életük során használható tudást szereznek.” Akkor is nyitott kapukat döngetnek az MCC véleményformálói, amikor a műveltség fontosságáról értekeznek, hiszen a szakma is fontosnak tartja a műveltséget, Csapó Benő mellett érdemes Knausz Imre írását is felidézni: „Kant híres formuláját parafrazeálva a műveltség kompetencia nélkül vak, a kompetencia műveltség nélkül üres. Nevezzünk kompetenciának minden olyan tudást, amely a cselekvéseinket hatékonyabbá teszi! És nevezzünk műveltségnek minden olyan tudást, amely mindenekelőtt arra szolgál, hogy belehelyezzen minket egy hagyományba!

Az a feltételezés, hogy a kompetenciák fejlesztésére épülő pedagógia aláássa a tanári tekintélyt, szintén nagyon távol esik a valóságtól. A világszerte tapasztalható pedagógusi szakma presztízsének romlása mögött az is áll, hogy a pedagógusok jelenlegi tudása rohamosan leértékelődik. Ennek legijesztőbb és legújabb bizonyítéka a chatbotok, vagyis a mesterséges intelligencia megjelenése a kereső szoftverekben. Egyre inkább látszik, hogy az információgyűjtés, összegzés már gépekkel is megvalósítható. Így az a pedagógus, aki csak „leadja” az anyagot, kiadja a házifeladatot és mechanikusan értékel, nem tud többet, mint ezek a szoftverek. A frontálisan oktató tudóstanárok mellett/helyett egy másfajta, ún. 21. századi pedagógusra van szükség, olyanra, aki az ismereteket nem pusztán átadja, hanem azok megértését és feldolgozását a tanulói aktivitáson keresztül támogatja. Arról nem is beszélve, hogy a szakma presztízsvesztését Magyarországon az Európában legalacsonyabb bérek és az alacsony autonómiaszint okozza.

Talán sikerült szemléltetnem, hogy milyen gazdag szakmai diskurzus van Magyarországon a kompetenciákról, ismeretekről és tudásról. Ezzel szemben Setényi János és köre faék egyszerűségűre redukálva ezt a gazdag területet egy hamis és teljesen laikus dilemmát helyez a középpontba, miszerint a kompetenciák helyett ismereteket kell átadni. Az alábbi táblázatban megpróbáltam szemléltetni a kétféle narratíva közötti fő különbségeket:

A múltba vezető narratíva

A jövővel megbirkózni tudó narratíva

Az a fontos, hogy a tanárnak tekintélye legyen a gyerekek előtt.

A pedagógusi szakma társadalmi presztízse a fontos, ez pedig a szakmai felkészültség mellett anyagi elismerést és magas szintű szakmai autonómiát igényel.

A tudós (férfi) tanár a modell.

A 21. századi tanár főként tervező és facilitátor szerepet tölt be.

Minél több lexikális ismeretre, memoriterre van szükség.

A kompetencia az ismeretek, készségek és attitűdök összessége, a tudás szükséges része.

A közműveltséget szembeállítja a kompetenciákkal.

A műveltség az a tudás, ami segít belehelyezni minket a hagyományokba, de emellett szükség van az alkalmazható tudásra is, amihez a kompetenciaalapú oktatás segít hozzá.

Deficitszemlélet, vagyis az iskolai kudarcok felelőse a gyermek, illetve az ő szűkebb-tágabb családi-társadalmi háttere, amely sajátos kultúrája, életmódja, anyagi lehetőségei által meghatározva nem biztosít elegendő tudást.

Konstruktív pedagógiai modell, amely elfogadja, hogy minden tanuló rendelkezik előzetes tudással, amire lehet építeni. A tanulás állandó konstrukció, a belső világ folyamatos építése.

A kiválóság és a verseny áll a középpontban.

Az inklúzió (mindenki részvétele) és az együttműködés áll a középpontban.

A tanulás olyan munka, ami nem okoz örömet, de fontos.

A tanulás örömteli élmény, az eredményes tanulás fő motorja a motiváció.

A gyerekek alapvetően egyformák és olyanok, mint mi voltunk.

A gyerekek különfélék, a mai fiatalokat pedig különösen sok stressz éri.

A társadalom hierarchiába rendeződik, ahol egy élcsapat vezeti a többséget.

Partnerségben gondolkodik.

Örökérvényű igazságra van szükség, különben szétesik a világ.

Az iskola feladata a változó világra felkészíteni a diákokat.

Mit mondanak a tények: a kevesebb néha több

Ha kicsit jobban meg akarjuk érteni, hogy mi is történik, érdemes Orbán Balázs a konzervatív oktatáspolitikáról írt indító esszéjét is figyelembe venni. Rögtön szembetűnő, hogy sem Setényi, sem Orbán nem támasztják alá adatokkal az érvelésüket és gyakran Magyarországon nem létező jelenségekkel vitatkoznak. Leginkább az USA elitegyetemeire jellemző identitáspolitikai – általuk progresszívnek nevezett - világszemlélettel, amely nálunk csak elvétve bukkan fel és jóval kisebb a súlya, mint például annak a problémának, hogy a kormány rossz döntései miatt a magyar felsőoktatás épp most szakad ki az európai véráramból. Az egyetemi oktatás évszázados függetlensége, a kutatás szabadsága, amely minden józan konzervatív ember számára fontos, Magyarországon az elmúlt években visszaszorult és az egyetemi autonómia indexen már csak Oroszország teljesít rosszabbul nálunk Európában.

Amennyiben tényekre hivatkoznak, azt szelektáltan és a tudományos elvárásokkal teljesen ellentétesen csinálják. Orbán Balázs eszmefuttatását rögtön azzal indítja, hogy a PISA eredmények szerint csökkennek a tanulói teljesítmények, aminek az az oka, hogy a „progresszív” oktatás relativizál, a kompetenciák fejlesztésére épülő pedagógia aláássa a tanári tekintélyt. Mint láttuk, nem a kompetenciára épülő pedagógia ássa alá a tanári tekintélyt, hanem az alulfizetettség és társadalmi megbecsültség hiánya. Nem tudjuk pontosan mi az a „progresszív oktatás" és így azt sem, hogy hogyan relativizál. De ha még ennek lenne is értelme, akkor is bizonyítani kellene, hogy minden PISA eredmény csökkenés mögött ez a bírált „progresszivitás” áll. A közelmúlt tanulói eredményeinek csökkenése sajnos általános, jelzőktől független jelenség, és nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a COVID jelentős szerepet játszott benne.

Ha tüzetesebben és tudományos elvárással vizsgáljuk a tényeket, akkor azok valójában nem ezt a múltba néző, hanem inkább a már előbb felvázolt, a jövővel megbirkózni tudó narratívát támasztják alá, még akkor is, ha az iskolák helyzete nem egyszerű. Folyamatos nyomás nehezedik rájuk, hogy lépést tartsanak a 21. században tapasztalható gyors változásokkal és ezzel párhuzamosan folyamatosan változnak az elképzelések arról, hogy mit kell tanítaniuk. Sajnos a politikai napirendek, ideológiák vagy szülői nyomás hatására gyakran csak az történik, hogy új tartalmakat adnak az amúgy is zsúfolt tananyaghoz. Pedig napjainkra abban erős szakmai összhang alakult ki – ahogy azt az OECD-nek a jövő oktatásával foglalkozó anyagai is kiemelik –, hogy „a tanulóknak nem többet, hanem mélyebben kellene tanulnia”. Az OECD tanterv-elemzései azt mutatták, hogy a tanterv állandó bővítése nemcsak azt eredményezi, hogy a rendelkezésre álló időhöz képest túlzott mennyiségű lesz a tanított tartalom, de azt is, hogy egyes tantárgyakat a tanterv más területeinek rovására részesítenek előnyben.

Magyarország egyértelműen a tananyagtartalom bővítésével válaszolt a 21. századi kihívásokra, míg a nálunk eredményesebb országok nem annyira az ismeretanyag bővítését, mint inkább a fontos kompetenciák tantervbe, tananyagba beágyazását tekintik a továbblépés kulcsának. Észtország például tantárgyi területekbe ágyazza be a kereszttantervi kompetenciákat. Náluk a matematika tanterv kulturális értékeket is közvetít mikor a diákok különböző országokból és korszakokból származó matematikusok munkáit ismerhetik meg. Észtországban a kereszttantervi témákat és kompetenciákat új, önálló tantárgyakkal is kombinálják, az IKT területet például ilyen holisztikus megközelítéssel kezelik.

2014 és 2019 között Magyarországon nőtt a legnagyobb arányban az egyéb tantárgyak aránya (és ezzel együtt a tantárgyak száma), ami leginkább a mindennapos testnevelésnek tudható be. Amennyiben a tantárgyak megoszlását nézzük, azt láthatjuk, hogy a magyar tantervben a nemzetközi arányokhoz képest a testnevelés és az ún. egyéb kategóriába sorolt tantárgyak hangsúlyosabbak, míg a kommunikációs vagy egyéb szoft szkilleket célzottan is fejlesztő tantárgyak, mint az anyanyelv, idegennyelv vagy társadalomtudomány aránya jóval kisebb, mint az OECD átlag (lásd 1. ábra). 

1. ábra: A tantárgyak aránya alsó középfokon, %, OECD átlag és Magyarország, 2019

Forrás: EAG 2019

A sok egyéb tantárgy miatt a matematika és természettudományos tanórák aránya is elmarad kicsit a nemzetközi átlagtól. Egy korábbi kutatás is kimutatta, hogy a magyar tanulók matematikai kompetenciáinak romlása mögött az áll, hogy a sok tantárggyal és tartalommal telezsúfolt tantervben kevés tanóra jut az elvárt ismeret- és tudásmennyiségre, így nem jut idő a tanórán elmélyülten gondolkodni. A magyar tanulók legjobbjai is emiatt inkább memorizáló és ismétlő tanulási stratégiával tanulnak, szemben azzal, hogy az információk között összefüggéseket, kapcsolatokat keressenek, ami magasabb gondolkodási, tanulási folyamatokat igényelne. Ezért hiába tanulnak többet iskolán kívül a magyar diákok, mint régiós társaik, a megfelelő tanulási stratégiák elsajátítása híján a nagyobb házifeladat mennyiség csak értelmetlen ballaszt marad. Ennek eredményeképpen hosszú távon a magyar fiatalok önhatékonysága (vagyis az a meggyőződésük, hogy meg tudnak birkózni a feladatokkal) szignifikánsan leromlott a matematikai teljesítménnyel együtt. A sok tantárgy és diszciplína oltárán feláldozzuk a tanulókat és a korszerű transzverzális kompetenciák fejlesztése helyett sok kis dobozban gyorsan romló ismereteket adunk át nekik nagy tételben. Lengyelország például más irányba tart, náluk éppen most szüntetik meg a házifeladatot.

2. ábra: A matematika tanulással töltött idő (óra/hét) és a PISA eredményesség öt közép-európai országban, 2012

Forrás: Csüllög et al., 2014

Miért veszélyes ez az új narratíva?

Azért, mert ez a narratíva alapvetően tudományellenes. Orbán Balázs szerint a tudomány fejlődése miatt megkérdőjeleződik az örökérvényű tudás, pedig meggyőződése, hogy éppen a feltétlen érvényű igazságok hiánya okozza napjaink rendkívül súlyos problémáit. Szerinte a megoldás az, hogy „a tananyag részévé tesszük az egyetemes emberi műveltségből kinyerhető, (…) amelyek csak értéktételezések mentén jöhetnek létre.” (…) „A nyugati világban ezen értékek és erények átadása, tehát a nevelés hagyományosan az egyházak feladata volt, s a különböző felekezetek ebbéli segítségére mindenképp érdemes számítani.”

A jelen történéseinek tükrében különösen visszatetszőnek tűnnek az írás következő sorai:

„a valódi kritikai gondolkodást leginkább konzervatív alapállásból lehet megközelíteni, mert a konzervatív nemcsak elutasítja, amit tévesnek tart, hanem elfogadja azt, ami helyes, s kritikáját nemcsak mások, hanem saját nézeteire is vonatkoztatja. Konzervatív alapállás nélkül az iskola értelme kerül veszélybe. Az oktatás pillérei a klasszikus műveltség, a nemzeti kultúra, nevelés, testnevelés és gyermekvédelem. A gyermekvédelem a legkézenfekvőbb beavatkozási pont, amit mindenképpen meg kell tenni, hogy meg kell védeni a gyermekeket a progresszív ideológiáktól. Ennek nagyon konkrét oka, hogy mára oda jutottunk, hogy az iskolai rendszer egyes, a nyugati kultúrkörhöz tartozó országokban a gender- és woke-ideológiák terjesztésének nyílt színterévé vált.

Az elmúlt száz évben többször megtörtént, hogy egy önmagát „élcsapat”-tá nyilvánító szűk elit az örök igazság nevében, a kultúrán és az oktatáson keresztül akarta megváltoztatni a gyerekek gondolkodását és azon keresztül a jövő társadalmát és láthattuk hova vezetett ez. Orbán Balázs és Setényi János visszaél a konzervatív jelzővel. Az igazi konzervatívok szerint az ember könnyen hibázik, esendő, ezért különösen fontos például a fékek és ellensúlyok rendszere. A konzervatívok igyekeznek ellenállni annak a nyomásnak, hogy az állam morális kérdésekbe avatkozzon be. Nyilvánvaló, hogy Orbán Balázs konzervatív oktatáspolitikájának nincs sok köze a konzervativizmushoz, annál inkább az illiberális popularizmushoz. Radó Péter részletesen bemutatja, hogyan különböztethető meg a konzervatív az illiberálistól. A konzervatívok számára a demokrácia, a pluralizmus, a kisebbségek jogai, az emberi jogok, az állam semlegessége és a jogállamiság alapvető értékek, míg az illiberális pártok ezeket elutasítják. (Az illibrális pártok oktatás- és kultúrpolitikájának összehasonlító elemzését lásd: Radó Péter - Bálint Mikola: Illiberalism in Power: Educational and Cultural Policies. 2003. AUTHLIB Working Papers 2.)

A címkézésnek akkor sincs sok értelme, ha az oktatáspolitikai gyakorlat felől közelítünk. Célravezetőbb eredményesebb és kevésbé eredményesebb oktatási rendszerekről beszélni, mint ahogy az egészségügy esetén is furcsa lenne konzervatív vagy liberális egészségügyről beszélni, de hatékony és kevésbé hatékony rendszerekről már érdemes lenne.

Orbán Balázs oktatáspolitikai pamfletje számomra sokkal inkább a huszadik század totalitárius államok szellemiségét idézi meg és nem a konzervativizmusét. Nem a polgári értékek és a hagyományos morál védelmében emel szót, hanem annak a politikának keres ideológiai támaszt, amely a más politikai és gazdasági prioritások miatt nem tud és nem is akar igazán költeni a közoktatás színvonalának emelésére.

Miért lehet vonzó ez a téves és káros narratíva sokaknak?

A huszadik században megtanultuk, hogy társadalmi-gazdasági válságok idején az emberek elbizonytalanodtak és ilyenkor a mítoszok, az összeesküvés-elméletek, a hangzatos ideológiai érvek jobban hatnak. Nem új recept, hogy az örök igazság jegyében nyugtassuk meg az embereket, akik félnek a jövőtől. Alvin Toffler már több évtizeddel ezelőtt elhívta a figyelmet arra, hogy a technológiai változások felgyorsult üteme sokak számára ijesztő és emészthetetlen. Ebben a „jövősokkos állapotban” hirtelen változnak a megszokott keretek, felértékelődik a rend és a katonás fegyelem. Az eszköztelen és magára hagyott pedagógusok számára vonzó lehet az iskolaőr, osztályzás és merev szabályok, de ezek mind külső és nem belső motivációi a tanulásnak, éppen ezért kevésbé is eredményesek. A szirénhangoknak a szakma megerősítésével, modernizációjával lehet csak ellenállni. Nem gondolom, hogy Setényi vagy munkatársai jövősokkos állapotba kerültek, de azt igen, hogy kihasználják az emberek félelmét a jövőtől és ezt arra használják, hogy az oktatást politikai célokra szolgálják. Pontosan tudhatják mennyire káros ez, hiszen az MCC Tanuláskutató központjának munkatársai egykor szószólói voltak a most ostorozott kompetenciaalapú tanulóközpontú oktatásnak és a tényekre fókuszáló oktatáskutatásnak. A poroszos oktatást most dicsőítő Setényi János annak idején éppen annak szadista jellegét kritizálta, és cége a kétezres években sorra szervezte a kompetenciaalapú pedagógus-továbbképzéseket. Halász Gábor, aki szintén az MCC Tanuláskutató központ munkatársa, korábban éveken át az OECD CERI board tagja volt, aminek a célja a tényalapú oktatáskutatás előmozdítása volt.

Különösen akkor válik igazán gusztustalanná a történet, amikor azt látjuk, hogy az MCC megszűrt hallgatóinak egyáltalán nem poroszos oktatást szánnak, hanem ahogy arra a Szabad Vonalzó rámutatott: az MCC „oktatási-nevelési programja „olyan - (Setényi szavaival) - »nemtudás-alapú« kitételeket tartalmaz, mint a »kiscsoportos, személyre szabott oktatási formák«, a mentoráció, az „egyéni, páros, csoportos munka, projektmunka, disputa«, a »gyakorlatalapú szemlélet«. Ahol leírják, hogy »céljuk az egyéni képességekkel legjobban harmonizáló tanítás- és tanulásmódszertani stratégiák megtalálása és alkalmazásának elősegítése a hallgatóknál«, illetve olyan kiemelten nyugatias dolgokat olvasni, mint a »képzésben részt vevő csoportok karakteréhez illeszkedő didaktikai módszerek hatékony használata«."

Új ellennarratívára van szükség

Enyedi Zsolt hívja fel a figyelmet arra, hogy az Orbán-rendszer nemcsak az öncélú hatalomszerzésről és a korrupcióról szól, hanem sokkal inkább egy ideológia megteremtéséről és továbbadásáról, ahol a siker titkát a modernizáció és tekintélyelvűség párosításában, a kritikai gondolkodás visszaszorításában látják és a politikai elit mögötti második vonalat ilyen szellemiségben kívánják felkészíteni. Ez az új oktatáspolitikai ideológiai térfoglalás az örök igazságokra hivatkozva pontosan a tudomány iránti szkepticizmust erősíti, gyengíti a tudás és a tanulás becsületét és az emberi méltóság tiszteletét, pedig ez az, ami megteremtheti a közös minimumot, legyen valaki keresztény-konzervatív, liberális-konzervatív vagy szociáldemokrata gondolkodású. Egy olyan ország, ahol ezek az értékvilágok egymástól élesen elkülönülő halmazokat alkotnak, lemond nem csak a demokrácia egyik fontos pilléréről, hanem a nemzeti egységről is. Amikor a politikusok és tollforgatóik egy szélsőséges pozícióból megpróbálják az örök igazságokra hivatkozva felértékelni az elavult oktatási módszereket, amikor negligálják a más régiós országokban jól teljesítő szakmai gyakorlatokat, nagyon rossz úton indulnak el. Teret nyitnak ugyanis  a zárt gondolkodásnak, a tudományellenességnek és a gyerekek és szülők számára hamis jövőképet teremtenek. Ennek nyomán újra felértékelődnek a személyes kapcsolatok, a szorgalom és a tehetség végképp háttérbe szorul, hiszen az „örök igazságok” mindig hivatkozási alapot jelentenek majd a kivételezésre. Ami eddig látszik a jelenlegi oktatáspolitikai gyakorlatból, az a centralizáció, aminek elsődleges célja a szűk elit helyzetének pozicionálása. Az, hogy ehhez elvtelenül ideológiát gyártanak a konzervativizmus és kereszténység jegyében, nem pusztán cinizmus, megkockáztatom, hogy romlottság. Az MCC eddigi megnyilvánulása alapján pedig inkább tűnik egyháznak vagy szektának, mint tudományos műhelynek.

Jól látható, hogy a pedagógusok, az oktatáskutatás és neveléstudomány minden oldalról kormányzati támadás alatt áll. A szakma legújabb ignorálása megint jó példa arra, hogy a kormány megveti a pedagógusokat és az oktatáskutatókat. Szülők, pedagógusok, tanulók, kutatók! Lehet, hogy ebben a krízishelyzetben tanulóközpontú, alternatív 21. századi pedagógiai köröket kell létrehoznunk a központilag és ideológiailag egyre szektásabbra formált állami oktatással párhuzamosan? Ideje lenne visszafoglalni az iskoláinkat, és nem hagyni, hogy más kontrollálja azt, mi történik a gyermekeinkkel. Kreativitás ahhoz is kell, hogy el tudjuk képzelni a jövőt és annak pozitív formáját is. Az eddigi tudományos és technológiai változások éppen ezt segítették, köszönhetően annak, hogy nem akartak lecövekelni egy örök igazság mellett.

A világot érdemes úgy felfogni, mint egy folyamatos problémamegoldást, egy olyan kihívást, ahol folyamatosan rejtvényt fejtünk. Van, akinek ez nem megy könnyen, de éppen erre jó az az oktatás, ahol védett környezetben játékos módon alacsony kockázattal lehet próbálkozni, kísérletezni és akár kudarcot vallani, - és abból tanulni. Itt lehet megtanulni azt, hogy ki merjünk lépni a komfortzónából, ha kell, és ne pánikoljunk a váratlan eseményektől, de legyen rá kreatív megoldásunk. Az ilyen konstruktív, élményalapú és tanulóközpontú oktatás az, amely segít abban, hogy a kihívásokban esélyt és ne veszélyt lássunk.

A szakmának erőt kell mutatnia, szelíd erőt. Bár sokan nincsenek már köztünk sajnos (Szerencsés Teréz, Sallai Éva, Szivák Judit, Nagy József, Csapó Benő), de még így is van mire és kire alapozni. Az iskolákban pedig még mindig vannak olyan pedagógusok és intézményvezetők, akik megőrizték belső autonómiájukat, és őrzik a magas szintű szakmai tudást. Ilyen mértékű megtámadtatás esetén csak az összefogás és az aktív kommunikáció segíthet. Hogy ezt hogyan is tegyük, kezdjünk el ezen gondolkozni és beszélgessünk egymással minél többet! Ezzel az írással így Húsvét idején ehhez a közös gondolkodáshoz próbáltam hozzájárulni.

Kommentek:

Nincsenek hozzászólások.

Kommentezéshez lépj be, vagy regisztrálj!