Az úgynevezett konzervatív oktatáspolitikai edzői elvek kihirdetése után – amelyről az előző blogbejegyzésemben már írtam – most éppen a pedagógusképzésben indult „egészpályás letámadás”. Új fejlemény, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is elindítanak 2025. szeptember elsejével tanárképzést, ezzel egyben a rendészettel és katonasággal együtt hivatásrendi közszolgálatként értelmezve a tanítást. A cél az „identitáserősítő tudást” átadni képes tanárok kinevelése, egyfajta új módszertani központtá válás is, jelentsen ez bármit. A szakma méltán aggódik, és nem csak a zavaros filozófia miatt, hanem azért, mert ezen a téren nincsenek hagyományai és gyakorlóiskolái sem a közszolgálati egyetemnek, így a minőség jó eséllyel csorbát szenved majd. Az ELTE-t, amely egyike azon kevés felsőoktatási intézményeknek, akik ellenálltak az alapítványosdinak, már eddig is büntette a kormányzat azzal, hogy nevetséges béreket biztosít az ott oktatóknak, de most az egyik fő képzési területét támadták meg, hiszen hallgatókat és forrásokat vonnak el tőlük.

A kormány mesterterve az, hogy sok pénzzel az MCC-ből és a Közszolgálati Egyetem tanárképzéséből nemzetközi színvonalú képzőhelyeket hozzanak létre, más intézmények, elsősorban az ELTE rovására. Orbán Balázs szerint a Bajnokok Ligájába is csak úgy lehet bekerülni, ha koncentráltan egy helyre öntjük a pénzt. A párhuzam árulkodó, hiszen láthattuk, hogy milyen hatékonysággal öntötték a százmilliárdokat a magyar futballba és azt is, hogy a kormány gondolkodásában csak a pénz és a rövidtávú célok számítanak és semmi más. Ahogy korábban azt kérdezhettük okkal, miért a futballba dől a pénz és miért nem például az oktatásba, most sem indokolt annak az intézménynek, az ELTE-nek a gyors háttérbe szorítása, amely idehaza ebben a műfajban a legjobb, amelyet az eredményei, hagyományai erre a képzésre predesztinálnak. Tényleg olyan fontos a Bajnokok Ligájába bekerülni, és tényleg ilyen módszerekkel fogunk oda bejutni? Az argentin futball csattanós választ ad erre.

César Luis Menotti és Carlos Bilardo volt a huszadik század második felében a két legeredményesebb argentin szövetségi kapitány, mindketten világbajnokságot nyertek: Menotti 1978-ban, Bilardo 1986-ban. Bár mindketten eredményesek voltak, mégis az edzői filozófiájuk, irányítási módszereik nagyon különböztek egymástól. Én a hetvenes évek második felében egy úttörőtáborban hallottam először Menottiról, aki akkor valami mást képviselt, mint a kormányuk, az országot irányító katonai junta. Bilardot pedig Maradona edzőjeként ismerhettük meg.

Az előzményekről röviden. Az argentin futballban sokáig egy játékos, kreatív stílus (La Nuestra – A miénk) uralkodott, amelyet az edzők nem akartak, nem mertek lerombolni. Aztán jött egy klubcsapat, az Estudiantes, amely egy védekező filozófiával, és Argentínában addig nem ismert kíméletlen stílusával emelkedett fel a hatvanas években. Igazi mészárosok voltak. Osvaldo Zubeldia volt az Estudiantes edzője, aki számára a cél mindenáron a győzelem volt. A durvaságok és mocskos trükkök szerves részét képezték a stratégiájának. Nem csak könyörtelen fizikai eszközöket, hanem pszichológiai hadviselést is folytattak: az ellenfél játékosainak gyenge pontjai, családi problémáik éppúgy előkerültek, mint az alattomos belemenések. Ennek a csapatnak volt az egyik kulcsjátékosa Bilardo. Nem a legügyesebb, de valószínűleg a legagyasabb. (Később orvosi diplomát szerzett, praktizált is rövid ideig.) Állítólag rajzszögeket vitt magára egy fontos meccsen a pályára, de volt, amikor addig pusmogott az ellenfél fülébe a feleségének egy nőgyógyászati műtétéről, míg az elvesztette a fejét és emiatt kiállították. Egy angol középpályás szerint az Estudiantes volt a legundorítóbb csapat, aki ellen valaha játszott. (Lásd Jonathan Wilson: Futball forradalmak, 324-325.o.). Nem véletlenül mondták róluk, hogy antifutballt játszanak, sőt, a katonai diktatúra miatt azt, hogy fasiszta futballt, hiszen az 1966-ban puccsal a hatalmat megszerző Juan Carlos Onganía fasiszta diktátor új Argentínájának kirakatcsapatává is váltak.

Ebbe a közegbe érkezett a válogatott élére Menotti, akinek a filozófiája egészen más volt. Ő a kemény védekezés mellett az egyéni kreativitásnak is teret adott. Bár a győzelem fontos volt számára, de nem azonnal és bármi áron akarta elérni azt, a technikai tudást többre tartotta a mindenáron győzni akaró trükközésnél. A kreatív összjátékot és csapatszellemet kereste a fociban, nem a kivételes képességű egyéneket. Leginkább ezért nem válogatta be az akkor 17 éves, szuper tehetséges Maradonát, és helyette Mario Kempes lett csapata kulcsembere. Sokan romantikusnak tartották ezt az intelligens, és nyilvánvalóan liberális érzelmű edzőt, a junta ennek ellenére megerősítette a pozíciójában és 1978-ban odahaza megnyerték a világbajnokságot. A kreatív csapatjáték leszámolt az Estudiantes egyoldalú védekező játékával.

A nyolcvanas évek elején Menotti helyét a válogatott élén Bilardo vette át, aki teljesen más stílust képviselt. Bilardo számára a győzelem volt a fontos, a játék minősége nem. „Szeretek első lenni.” – mondta. „Az embernek mindig arra kell gondolnia, hogy első lesz. Mert a második hely nem jó, másodiknak lenni mindig kudarc.” Tény, hogy az 1986-os vb-t Bilardo a Maradonával felálló argentin csapattal megnyerte, de emlékszünk a védekezésükre és a piszkos trükkökre. Maradona, aki egyik gólját kezezéssel szerezte, később Gary Linekernek így nyilatkozott: „Valóban a kezem ért a labdához, de nem hiszem, hogy ezt csalásnak kéne nevezni. Inkább szemtelenségnek vagy ravaszságnak, én nem akartam csalni.” Ez a siker kevésbé szólt a csapatjátékról, sokkal inkább a vezéregyéniség kiszolgálásáról és a mindenáron való győzelem szelleméről.

Menotti egyszer így nyilatkozott: „Van jobboldali és van baloldali futball. A jobboldali futball azt sugallja, hogy az élet harc. Áldozatokat kíván. Keménynek kell lennünk, mint az acélnak, és győzni kell bármi áron…, engedelmeskedni és robotolni, ez az, amit a jobboldali hatalmasok megkövetelnek a játékosoktól.” Menotti szerint a szabadság és kreativitás nélküli játék a humanitás halála a fociban, mert a játékosok elsősorban emberek és nem gépek. A munka szeretete nélkül nyomorultak lesznek, és azt a jóllétük és emiatt az eredményességük is megsínyli. Ahogy az oktatás is akkor lesz öröm, ha élményt, örömöt ad a diákoknak és nem szenvedést, ahogy azt az MCC kutatási igazgatója propagálta a minap.

A magyar kormány új konzervatívnak nevezett oktatáspolitikai víziójában mintha a bilardizmus szelleme akarna életre kelni, bár egyelőre csak az Estudiantes eszközeit érzékeljük, a mindenáron való győzelem utáni vágyat, a durva, etikátlan módszereket. Ez utóbbiak közé tartozik az ELTE kivéreztetése és egy párhuzamos pedagógusképzés indítása úgy, hogy ezzel közben kivégzik a helyi önkormányzat lakásprogramját is. Miközben – akárcsak a junta idején Menotti a kreativitásért – az ELTE vezetői, oktatói kiállnak a tudományos minőségért és az autonómiáért, dacolva az agresszív szélsőjobbra hajazó kormányzati módszerekkel és nyilatkozatokkal.

Meglehetős dilettantizmusról árulkodik, hogy a kormányzatnak éppen azokról az intézményekről van rossz véleménye, amelyek jól teljesítenek a nemzetközi térben, miközben az alapítványi egyetemek az első évek derűje után a nemzetközi közmegítélés vagy éppen a belső küzdelmeik miatt kiszorulnak a globális tudományos hálózatból. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem vagy az ELTE, a nemzetközi rangsorok alapján a legjobban teljesítő magyar egyetemek, ez utóbbi pl. a neveléstudomány terén is. A TUDOK kutatásai alapján az úgynevezett pedagógiai hozzáadott érték terén is az ELTE gyakorlóintézményei járnak az élen, vagyis a pedagógiai módszerek terén a legnagyobb szaktudás itt halmozódott fel. (Az SZFE története is idetartozik, az egyetem ellenállásáról és annak kormányzati lesöpréséről írt könyvet Upor László Majdnem lehetetlen címen.) Tényleg nyerő stratégia az ország számára, ha egy másik filozófiát erőltetnek rá ezekre az amúgyis állami irányítás alatt álló egyetemekre? Vajon tényleg a csúcsra jutunk azzal, ha vagyoni játszmák, vagy a politikai kontroll erősítése miatt leromboljuk, azt, ami az évtizedek során felépült?

Az argentin futball példája azt mutatja, hogy eltérő irányítási módszerekkel is lehet eredményesen játszani, de azért figyelemre méltó, hogy az abban tevőleges szerepet játszó főszereplők hogyan élik/élték az életüket. Lenyűgöző, hogy Kempes még most is aktív, az USA-ban tanácsadó, Menotti pedig, aki a napokban hunyt el, hosszú és teljes élete során végig követte a futballt és adott szakmai véleményt. A tanulásban és sportban is, akár az életben, fontosabb az, hogy mennyi örömet találnak benne a diákok, sportolók és segítik őket egy boldog teljes élethez, mint hogy mennyi aranyérmet sikerül bármi áron nyerni. A jelenlegi kurzus úgynevezett konzervatív oktatáspolitikai fordulatának ígérete az, hogy mi és gyerekeink robotoljunk, szenvedjünk és így majd kiszolgálhatunk egy-egy zsenit, aki majd a csúcsra kerül, hiszen nincs fontosabb az első helynél, az aranyéremnél. A jól működő társadalmakban és gazdaságokban (néhány autokratikus módszerek által irányított országban is) az oktatás autonómiája és kreativitása kiemelt szempont, ahol nemcsak a kiválasztottak rúghatnak labdába, éppen ezért sokat is áldoznak rá. Nálunk viszont ma a katonai/rendészeti módszerek tarolnak és szűkítik le azok körét, akik az oktatás útján felemelkedhetnek.

Egy európai konzervatív gondolkodású ember számára az ELTE nyilvánvalóan nemzeti kincs, amit támogatni, fenntartani kell. Nálunk viszont a kormányzati konzervatív szellemiség ettől eltávolodva egyre inkább latin-amerikanizálódni látszik, ahol a fontos nemzeti intézmények inkább akadálynak látszanak. Én személy szerint drukkolok az ELTE-nek, hogy folytathassa magas színvonalon a munkáját. Legyen az oktatásunk kreatív, tudjunk együttműködni partneri módon! Lehet, hogy nem lesz aranyérem belőle, de a jó és boldog élet és az ország felemelkedésének esélye mindenképp nagyobb lesz. Emlékezzünk arra, hogy a kreativitás és a csapatjáték milyen termékeny lehet. Az oktatásban és a futballban is. Éljen a Cesar Luis Menotti által is pártolt kreativitás! Éljen az ELTE!