Az elmúlt időszakban mintha egy piacon lettünk volna: csökkentette a NEFMI a tervek szerint a pedagógusok kötelező óraszámát 22 óráról 21-re, majd emelte a gazdasági tárca 28-ra, most éppen ott tartunk, hogy a heti 40 órából 32 órát kötelezően tartózkodjon az iskolában a pedagógus. Az első lépés indoka a pedagógusok túlterhelése, a másodiknak a költségvetés állapota, a harmadiknak pedig valamilyen kompromisszumra törekvés.

Az első lépés kapcsán két kérdés mindenképpen felmerül:

• Túlterhelt-e a pedagógus?
• Biztos, hogy a terhelés csökkentésére az óraszám csökkentése a legjobb válasz?

Az első kérdés megválaszolására egyaránt rendelkezésre állnak hazai és nemzetközi adatok. A nemzetközi adatok azt mutatják, hogy a heti kötelező óraszámok – már ahol van ilyen – hasonlóan alakulnak, mint nálunk. Ugyanakkor nem szabad a heti óraszámokból következtetni a terhelésre, mivel éves szinten – a hosszú nyári szünet miatt is – bizony a pedagógusok óraszámai alatta maradnak az OECD-átlagnak!

Az elmúlt években két felmérés is készült a pedagógusok munkaterheléséről, amelyek azt mutatták, hogy nagyon nagy a szóródás ezen a területen, másrészt sok olyan feladatot is végez a pedagógus, ami nem tartozna a feladatkörébe. A Tárki-Tudok által végzett Pedagógus 2010 kutatás egyik legtöbbet idézett adata, hogy az átlagos munkaterhelés a hét hét napján 51 óra.

Ezzel az adattal ugyanakkor óvatosan kell bánni, mert ez önmagában még egyáltalán nem indokolja a kötelező óraszámok csökkentését. Miért is? Egyrészt ez az adat nagyon sokféle tevékenységet foglal magában, például a fizetett túlórákat is, valamint a hétvégi szakirodalom olvasgatását is. Másrészt az elemzés kimutatta, hogy a kötelező óraszám és a heti terhelés között nincs statisztikailag szignifikáns kapcsolat. Az, hogy valaki mennyi időt szán a munkájára, leginkább egyéni habitusából, motivációiból, az általa tanított tanulók jellegéből és az iskolavezetés politikájából fakadhat.

Az angolok folyamatosan mérik a pedagógusok terhelését, és ők sem találtak változást az óraszám csökkentése után, a terhelés ugyanakkora maradt. Ráadásul a magyar adatok azt mutatják, hogy nagyon nagyok a különbségek aközött, hogy egy pedagógus mennyi időt szán szakmai munkára.

Példának okául a szakiskolában tanítanak a legtöbbet, azaz tartanak a legtöbb tanítási órát a pedagógusok, mégis itt töltik a legkevesebb időt egyéb szakmai feladatokkal, és az iskolában is keveset tartózkodnak. Az általános iskolai tanárok terhelése, ha a nem pedagógiai adminisztrációt leszámítjuk, bizony alatta marad a heti 40 órának. Kifejezetten túlterheltnek tűnnek viszont az iskolaigazgatók – akiknek pedig a kötelező óraszámuk alacsony –, elsősorban a túlszabályozottság és az iskolából hiányzó menedzsment humánerő miatt.

A heti kötelező óraszám csökkentése tehát egyáltalán nem jelentene megoldást, mégis sokan ezt erőltetik. Ennek létezik egy racionális és egy nem racionális oka. Ez utóbbi pontosan az, hogy a pedagógusok számára nem világos a kötelező óraszám és a heti és éves munkaterhelés közötti összefüggés (hiánya). Másrészt viszont racionális követelés, hiszen minél alacsonyabb a kötelező óraszám, annál inkább lehet fizetett túlmunkával kiegészíteni a keresetet, iskolán belül vagy azon kívül. A kötelező óraszám csökkentése mögött tehát leginkább a bújtatott fizetésemelés igénye áll, ami egyébként a terhelést akár növelheti is.

A második lépéssel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy

• életszerű-e az óraszámok ilyen mértékű emelése?
• mit nyerünk ezzel rövid és hosszú távon?

A pedagógusok kötelező óraszámának változása (emelése) már korábban is elsősorban költségvetési kérdés volt, és nem sok köze volt/van a terheléshez. A mindenkori kormányzat korábban is, most is, ezzel az eszközzel próbálja racionalizálni a pedagóguslétszámot, ami a nemzetközi adatok tükrében valóban magasabb, mint ami az adott tanulólétszámból következne.

Ugyanakkor a jelenlegi drasztikus óraszámemelés szakmai szempontból nem indokolt a hazai és nemzetközi adatok tükrében. A kötelező heti óraszám elsősorban a letanítandó óraszámokra vonatkozik, ezekre a tanórákra pedig tisztességesen fel kell készülni, és utána az értékelésre (pl. dolgozatjavítás) is időt kell szánni. Ha netalántán azt is elvárjuk a pedagógustól, hogy új módszerekkel tanítson (pl. digitális tábla használata vagy differenciált csoportmódszerek, projektmódszer), a felkészülés erre is időt igényel.

Nem véletlen, hogy heti 28 kötelező tanítási órát sehol a világon nem várnak el a pedagógusoktól. Ennyi órát csak az órákra való felkészülés terhére tudna vállalni, ami egyértelműen az oktatás színvonalát csökkentené. Ahogy a „Szárny és teher” is fogalmaz: nem olcsó, hanem hatékony oktatásra van szükség. A heti 28 órával lehet, hogy drasztikusan lehetne csökkenteni a pedagógusok létszámát, és lehetne forrásokat kivonni az oktatásból, javítandó a költségvetés egyensúlyán, de hosszabb távon katasztrofális hatással járna. Aki így gondolkozik, az összetéveszti a pedagógusi munkát a gyermekfelügyelettel.

Az oktatásban csapdahelyzet alakult ki: a tanulólétszámhoz képest jóval több embert foglalkoztatunk pedagógus munkakörben, mint amennyit anyagilag fedezni tudunk, tehát a magas szintű foglalkoztatást csak a bérek csökkenése, illetve alacsony szinten tartása mellett tudjuk biztosítani.

Az alacsony bérek viszont azt is jelentik, hogy nem drága a pedagógust adminisztratív feladatok ellátására használni. Egy iskolaigazgató vagy iskolafenntartó, amennyiben sokba kerülne a pedagógus, egész biztosan nem használná őt ilyen célokra.

Amennyiben viszont a pedagógusszakma arra szavaz, hogy mindenki a pályán maradhasson, akkor viselnie kell ennek ódiumát: az alacsony béreket és az adminisztratív feladatokat. Ez utóbbit a pedagógusok már csak azért is elvégzik, nehogy elveszítsék a munkájukat.

Ráadásul egy ördögi folyamat indult így be – nem most, hanem már évtizedekkel ezelőtt -, ahol a pedagógus pálya presztízsének romlása miatt egyre kevésbé vonzza a fiatalokat. Ennek egyik következménye már látható: egyre alacsonyabb pontszámokkal kerülnek be a tanárképzésre a jelentkezők, másrészt viszont a jelentkezők száma is csökken, tehát nagyon hamar elérjük – egyes tantárgyakban már elértük - azt az állapotot, amikor elfogynak a fiatal tanárok és tanárhiány lép fel.

Jelenleg elsősorban minőségi tanárhiány van, és ez nagyon nagy baj. De ezt a bajt csak tetézzük, ha rossz megoldásokkal operálunk. Az óraszámok körüli könyvelői szemléletű vitát ilyennek látom.

Úgy tűnik, hogy az óraszám-farigcsálás rövidtávú racionális megoldásai nem visznek át a hosszútávon is megfelelő működéshez. Tény, hogy a költségvetés nehéz helyzetben van. Tény az is, hogy a pedagóguspálya presztízse nagyon alacsony. Ebben a helyzetben minden bizonnyal kompromisszumra van szükség, de sajnos ebben vagyunk a legügyetlenebbek.

A jelenlegi elképzelés (a 40 órából 32 órát töltsenek az iskolában a pedagógusok) nem válaszol arra a kérdésre, hogyan lehetne kevesebb vagy ugyanannyi pénzből eredményesebb oktatást létrehozni. A PISA-adatok is azt mutatják, hogy nem annyira a pénz mennyisége, mint annak elköltési módja a meghatározó az eredményességben. Milyen kompromisszumokat lehetne tenni?

1. Nem növeljük a heti kötelező óraszámot, de csökkentjük a nyári szünet hosszát, növeljük a munkahetek számát. Így a diákokra több idő jut, remélhetjük, hogy ez javítja az oktatás eredményességét.
   
2. Növeljük a heti kötelező óraszámot, de annak egy részében olyan elvárásokat támasztunk, ami segíti az iskolát abban, hogy korszerű munkahellyé váljon. Így a kötelező óraszámok terhére lehetne az egy osztályban tanító tanárok heti rendszerességű megbeszélését végezni, vagy egyéb csapatépítő tevékenységeket, mint pl. helyi konfliktuskezelő tréningeket, felkészülést új módszerek használatára stb.
   
3. A pedagógus életpályamodell elősegítené azt, hogy a szakma jó irányban tisztuljon, és ezáltal emelkedhessen a bérszínvonal és a presztízs. Ugyanakkor ennek bevezetése időt igényel, mind a szakmai előkészítést, mind a költségvetést illetően.
   
   De semmi nem akadályoz meg minket abban, hogy ezt a modellt előkészítsük. A mostani tervezet ugyanis még messze áll az ideálistól. Ennek kalibrálására nemzetközi tapasztalatokat kellene behozni és építeni a hazai közgazdasági tudásra. Másrészt a pedagógusok értékelésének standardjait és a pedagógusok szűrésének intézményi hátterét is ki kell dolgozni.
   
   Ebbe a munkába be kell vonni a legjobb pedagógusokat (azokat, akik az osztályteremben bizonyítottak), és ezáltal elő lehet segíteni a pedagógusok szakmai szempontú érdekképviseletének kibontakozását. Egy rosszul bevezetett életpályamodell hatása katasztrofális lehet, ezt elkerülendő fel kellene és fel is kell használni az elkövetkező két-három sovány évet arra, hogy ezt kellőképpen előkészítsük. A szakmának ezen – és nem az óraszámon – kellene már rég vitatkoznia.

A csapdahelyzet abban van, hogy a jelenleg pályán lévők egyéni szinten racionálisan gondolkodnak ugyan, de ez sajnos a közösség szintjén nem vezet optimális eredményre. Az egyik fél szeretne többet keresni, a másik pedig szeretne költséget csökkenteni, az egyik racionalitás az „egyenlőtlen (mennyiségű és minőségű) munkáért egyenlő bért” elven alapuló fizetésemeléshez, a másik a fűnyíró-elv alapú elbocsátáshoz vezethet. Az eredmény mindenképpen messze van a közösség számára optimális kimenettől.

A megoldás az lehetne, ha a minőségi munkáért magas bért tudnánk fizetni. Ezt a fajta fogolydilemmát egy kompetens harmadik szereplő tudná talán orvosolni. Sajnálatos módon ma Magyarországon hiányzik egy olyan szakmai szervezet, ami kifejezetten a tanítás színvonalát, a jó pedagógusok érdekeit tartaná szem előtt. A szakszervezetnek alapvetően nem ez a küldetése, a kormányzat költségvetési csapdában van, a tanári szakmai szervezetek pedig elsősorban tantárgypedagógiai és szaktudományos kérdésekkel foglalkoznak.

Az előrelépést csak az tudná jelenteni, ha a pedagógus szakma kitermelné magából azt az elfogadott szakmai grémiumot, szervezetet, amelyik szűrné és értékelné a pályára kerülőket és a pályán lévőket, és segítenének a minőségi elveket is szem előtt tartva megtisztítani a szakmát.

Be kell látni, hogy több pedagógus van a pályán, mint amit elbír a költségvetés és amire a szakmai eredményesség szempontjából is feltétlenül szükség lenne. A szakmának most leginkább arra kellene törekednie, hogy ne a legjobbak tűnjenek el a pályáról (mint ahogy történik már azzal, hogy nem a legjobb képességű fiatalok jelentkeznek ide), hanem azok, akik nem igazán valók pedagógusnak. Az élére kellene állniuk ennek a folyamatnak, mert ellenkező esetben a jelenleginél is rosszabb helyzetbe kerülhetnek.