"Borzasztó látni, hogy mennyire szétbarmolták az oktatást olyan hitvány alakok, akik nem értenek hozzá" (Nyílt levél)

"Kedves Ismerőseim, Barátaim, és legfőképpen volt Diákjaim!

Ha valaki nem értesült volna róla, pedig érdekli: munkahelyet és munkát váltottam.
Elhagytam szeretett iskolámat és szeretett tanítványaimat, a munkatársakat, kik közt számos barátra (és egy feleségre) leltem, akikkel egy családot alkottunk.
Augusztus 1. óta egy kis cégnél dolgozom Budapesten fejlesztőként (informatikus). 
A mindennapi boldogságom megőriztem, jól vagyok, és élvezem az új szakmámat, ahol rengeteg érdekes dolgot tanulhatok.
Eddig a száraz tények. A továbbiakban kicsit az okokról és az érzéseimről. (Ha nem érdekel, ne olvasd tovább.)

Többen is azt mondták (testvérek, barátok, öregdiákok), hogy sose gondolták volna rólam. Ez, természetesen, jól esik, de mérhetetlenül fáj, mert úgy hangzik, hogy csalódást okoztam. Szerettem volna fix pont lenni mások életében. Nagyon nehéz döntés volt hogy váltsak, mert maximálisan hittem abban, hogy fontos dolgot csinálok, valamit, ami a társadalomnak hasznos, és amiben jó vagyok. Úgy éreztem, hogy számos diáknak tudom egyengetni az útját szakmailag mind a tanórákon, mind a szívességből tartott (így ment ez kis hazánkban) jó hangulatú szakköri foglalkozások keretében, és osztályfőnökként öröm volt látni a felnövekvő gyerekcsapat közösséggé formálódását. Megismertem rengeteg kiváló egyéniséget, akikkel aztán bármikor, bárhol találkozom, ismerősként üdvözölhetjük egymást, elfeledve az egykori súrlódásokat, már ha voltak egyáltalán.

Tökéletesen ki voltam békülve a társadalomban betöltött szerepemmel, nem érdekelt, hogy mennyien nézik le a tanári munkát ("eltékozlod a tehetségedet", "sokkal többre vihetnéd", "a tanárok nem dolgoznak" stb.), és az sem zavart, hogy tanárként, hogy úgy mondjam, nem kerestem különösebben jól. Egész életemben arra tanítottak, hogy érjem be az eléggel, mert a boldogságot nem pénzért osztják. Kicsit későn, de végül megtaláltam a nekem való feleséget is, és már két gyerekes apukaként egy fantasztikus család vett körül.

Ez tartott 2013-ig. Onnan jött a lejtmenet. Akkor vezették be a pedagógus életpályamodellnek nevezett tanár- és oktatásellenes törvényt. A fizetésekkel úgy trükköztek, hogy nagyszerű előrelépésnek tűnjön, megígérték, hogy a minimálbérrel arányos lesz a pedagógusbér - ez volt a változtatások közt az EGYETLEN érdemi előrelépés. Pontosabban ez sem, mert amikor 1 évvel később döntöttek a minimálbér emeléséről, akkor visszavonták a törvénynek ezt a rendelkezését. Vagyis nem lett minimálbérkövető a fizetésünk. Az összeget, amit megígértek 2013-ra, azt 5 részre osztott emelésekkel 2017-ben kaptuk meg először - 4 év után, jelentős reálérték csökkenéssel megfűszerezve.

Emellett kitalálták azt a kapitális baromságot, hogy ne legyenek az iskolák önálló működő gazdasági szervezetek, hanem mindenki tartozzon az egy, az igaz, az igazi, a nagyszerű KLIK-hez. Onnantól megállt az élet - talán van, aki még emlékszik arra, hogy a tanárok zöme inkább maga vitt papírt, krétát, szivacsot (etc.) a suliba, hogy ne kelljen kivárni a végtelen procedúrát, mire egy igény végigment a csodálatos rendszeren (ha egyáltalán végül jóváhagyták). Izzócsere szintű mindennapos szituációk kezelése tartott hetekig. Nem tudom, mit csinált az a bizonyos KLIK, de azt tudom, hogy csomó mindent nem, pl. nem sikerült időben kifizetnie a gáz- és villanyszámlákat.

A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy bevezették a kötelező 22-26 tanóra fogalmát, kiegészítve az "eseti" helyettesítéssel (ami = korlátlan ingyen többletmunka). 10 évig működött ez az értelmezhetetlen és elképesztően igazságtalan rendszer. Azt értem, hogy nehéz definiálni, mennyi órarendi tanóra (és a hozzá tartozó munkaidő: felkészülés, dolgozatjavítás stb.) felel meg egy más munkaköri 40 órás munkahétnek, de az hamar kiderült, hogy a Fidesz szerint lehetőleg sok: 2000 körül ők vezették be a 20 helyett a 20+2 -t, aztán újra 20 óra volt, és ugye abból lett ismét 22-26 közt bármi. De ha feltételezzük, hogy a 22 felel meg a 40 órának, akkor a 26 az 47 óra. Mit jelent ez? Hogy mondjuk egy munkahelyen két munkás ugyanazt a munkát végzi, de az egyikük napi 8, a másik napi 9 (két napon 10) órában, és pont ugyanannyi a fizetésük. Emellett akár heti 2-3 ingyen túlóra elrendelhető. Ott vagyunk, hogy akár napi 10 óra munkaidő is összejöhet a 8 órára ígért munkabérért. Van olyan, aki szerint ez normális? Mert hogy nem igazságos, az nem kérdés.

És akkor a tankönyvek. Bevezették a kötelező KELLO-s rendelést, az ingyen tankönyvek álságos leple alatt teljesen felforgatták a tankönyvpiacot (na jó, az egyházi és a magániskoláknak meghagyták a bővebb választási lehetőséget). A dolog a szememben egy hatalmas mutyi, nem más. A tankönyvekhez jutás egyszerűbbnek tűnik a családoknak, mint korábban (bár a régi emlékeim szerint az is zökkenőmentesen működött), de hát egy irdatlan forgalmat lebonyolító megkerülhetetlen cég mekkora lehetőség már néhány ismerősnek, nem? Aztán a tankönyvlista - minden áprilisban azon rettegtünk, melyik szeretett, bejáratott tankönyveinket nem lehet majd a következő tanévre rendelni. Volt olyan év, hogy egy adott tankönyvcsalád valamelyik évfolyamáról a német tankönyv rajta volt a listán, a hozzá tartozó munkafüzet nem. A kiválasztott könyvek egyre változó (szűkülő) listájáról végül matekos szemmel a rossz és a rosszabb közül lehetett csak választani. Valakik (szerző haverok és/vagy kiadó haverok) ennek ellenére vélhetően betegre keresik magukat. Én meg legyek résen, hogy mikor kell felhívnom a tanulók figyelmét a tankönyvben rejlő kisebb, nagyobb, esetenként súlyosabb szakmai hibákra. (Mit csináltak a szerzők és a lektorok?).

Az ezek kapcsán először 2015/2016-ban érkező kritikáknak, szakmai véleményeknek, jobbító szándékú tanácsoknak semmibe vétele után teljes joggal fellobbanó tiltakozásokat beszólásokkal ("Elegem van a kockás ingben egész nap teával a kezükben grasszáló tanárokból"), sértegetésekkel ("a sztrájkra készülő tanárok alig várják, hogy ne kelljen dolgozni"), karaktergyilkosságokkal ("politikai okból tiltakozik és uszítja a többieket, mert MSZP-s volt") és színlelt tárgyalásokkal (leülünk tárgyalni, de magunkkal hozzuk még 5 általunk választott szervezet képviselőit, hogy kerekasztal legyen - ja persze) lepattintó kormányzat egy-két látszatintézkedést leszámítva tovább dolgozott azon, hogyan lehetne még kevesebb közpénzt fordítani az oktatásra. (Nekem ez már akkor fejtörést okozott, mert akkor már "Magyarország jobban teljesített". Hogyhogy épp oktatásra jutott egyre kevesebb???)

A nagy KLIK helyett létrejöttek a tankerületnek nevezett sóhivatalok. Először Tatabányához tartoztunk (ők nem adták meg a továbbképzésemhez a maximális támogatást, amit ha előre tudok, be sem iratkoztam volna, mert így 2,5-szerese volt a költségem az előzetesen bekalkulált összegnek, de hát természetesen nem sikerült időben feldolgozniuk az amúgy időben leadott papírokat). Aztán létrejött Esztergomban is egy tankerület. Keserű csalódás a tapasztalat, hogy ezek a tankerületek nemhogy nem támogatják az iskoláik működését, egyenesen terrorban tartják azokat. (Egyik tanévben egy iskolában azért nem tudták használni az amúgy működőképes számítógépek egy részét a tanulók, mert nem volt elég egér. Kértek 10-15 egeret. Nem kaptak. Amikor városi, megyei iskolák voltak, akkor legalább presztízskérdés lehetett az önkormányzatoknak, hogy az ő intézményük jobban teljesítsen a szomszédvárban működő riválisnál.) Ha én tankerületigazgató lennék, akkor körbejárnék az iskolákban, hogy lássam, kik azok a hétköznapi hősök, akik még életben tartják a közoktatást, hogy megkérdezzem, miben lehetek a segítségükre, és hogy bemutatkozzam, hogy tudják, kit kell keresniük szükség esetén. Vajon hányszor volt szerencsém találkozni a mi tankerületigazgatónkkal ilyen formán az elmúlt években?

Ami viszont kiemelten érdekelte a tankerületet, hogy melyik napon hányan sztrájkoltak, kik voltak azok, és hogy a polgári elégedetlenkedők benn voltak-e az iskolaépületben.
2021 októberében kezdődtek az utóbbi évek sztrájktárgyalásai. Elkeserítő volt látni, hogy a minisztérium emberei hogy próbálják húzni az időt, csak hogy semmit ne kelljen tenni, és hogy ellehetetlenítsék a sztrájkot. Trükköztek határidőkkel, és nem azzal voltak elfoglalva, hogy a követelések megalapozottak-e, valóban vannak-e olyan elemek, amiken megfelelően változtatva javítani lehetne a helyzeten, hanem minden erejüket és idejüket arra fordították, hogy aki kritikát mer megfogalmazni, az büntethető legyen. Hát milyen világ ez? - kérdem én. Nem olyan, aminek építésén fáradoztam. (A botrányos 2022. februári kormányrendelet úgy fogalmazott, hogy sztrájknapokon a járványhelyzet miatt így meg úgy kell megoldani a felügyeletet. Annak ellenére, hogy a járványügyi korlátozó intézkedések 10 nappal korábban el lettek törölve. Szóval ha sztrájk van, akkor újra kirobban a járvány. Normális?)

A követelések közt szereplő, óvatosan megfogalmazott 45%-os bérfejlesztéssel nem értük volna el azt a reálbérszintet, amit 2013-ban hazudtak nekünk, és amit sohasem kaptunk meg (ezt nevezem én soha nem látott béremelésnek, nem a státusztörvényt). 2022 januárjában az azonnali 45% tehát kompromisszumos javaslat volt, azt már nem is merte senki kérni, hogy kárpótoljanak bennünket a 8 és fél éven keresztül meg nem adott bérért. Ehelyett kaptunk 10%-ot (azt is trükkös módon csak bérpótlék formájában), majd 2023 januárjában újabb 10%-ot (együtt 21). Amikor az éves élelmiszerinfláció 40% volt. (Vajon a képviselői fizetéseket ugyanekkor a 2014-es minimálbér alapján számolták? Vajon a képviselői fizetések abban az évben 10%-kal emelkedtek?)

És elérkeztünk a mához: újabban a kötelező minimális óraszám heti 24. Erre jönnek a túlórák, amit 10 év szünet után végre újra kifizetnek. A 25-30 éve tanító tanárok januárban újra 10%-os emelésnek örülhetnek (előre láthatólag). Ja és pofabe.
Borzasztó látni, hogy mennyire szétbarmolták az oktatást olyan hitvány alakok, akik vagy nem értenek hozzá, vagy kifejezetten rosszindulatúak, vagy akik úgy gondolják, hogy mindegy, milyen az oktatás színvonala, a lényeg, hogy olcsó legyen. (Pl. a szememben rongyember Maruzsa hány évet húzott le a közoktatásban? Milyen szakmai tapasztalata van pl. egy harminc éve oktató, 10-15 éve intézményvezető tanárral szemben?) Én ilyen rendszert nem vagyok hajlandó kiszolgálni. Én a felnövekvő generációk szolgálatába állítottam magam, tiszteletreméltó tanártársaimmal egyetemben, de azt nem szerettem volna, hogy a felülről ránk zúdított nehezítő körülmények közt dupla annyi befektetett erővel és egyre rosszabb fizetésért hozzam az eddig megszokott ill. magamtól elvárt szintet. Ami után az oktatásügy vezetői (szerintem inkább ellenségei) megveregessék saját vállukat, és a haveri körben (tankerületigazgatók stb.) osszák szét a jutalmat a szép eredményekért. Ebből elegem van. A minisztériumtól is azt várnám, hogy intézkedéseivel szolgálja a közoktatást, nem pedig leuralja, korlátozza és szétbarmolja.

EZ IS ÉRDEKELHET: Semmi nem stimmel Rétvári Bence állításaival

Emellett komolyan aggasztott a családi költségvetés két tanári fizetésből.
Nem volt más választásom, mennem kellett. (De legalább a feleségem tudott maradni.) Nagyon fájt. Az egyik tiltakozásunkon, amikor láttam a szolidaritási akcióban részt vevő diákok szeretetét az arcukon, és már sejtettem, hogy el kell mennem, egy kicsit még sírtam is (18 éves korom óta először...).
Már vége. Tíz év alatt kinyírtak engem, a tanárt. Nem kellettem nekik. Dönthettek volna másként. 23 év szakmai tapasztalat kuka.

Kedves volt diákjaim! Azt mondtam, hogy mindig megtaláltok a suliban, és nagyon örülni fogok a látogatásotoknak. Akkor azt hittem (meggyőződéssel), hogy onnan megyek nyugdíjba, nem is akartam mást. Most azt kell mondjam: bármikor megtaláltok, de már nem a suliban. Ha eszetekbe jutok, szívesen megyek osztálytalálkozókra is, nagyon érdekel, mi lett belőletek! Remélem, mindenki megtalálta a boldogságát a szakmájában és a magánéletben egyaránt. És most már azt is tudom mondani, hogy bármikor van esély egy újrakezdésre, még ha nagyon nehéz is.

Emberek! Tiszteljétek, becsüljétek, szeressétek a tanáraitokat, amíg még vannak! Nagyon fontos és nehéz munka az övék."

Az írás András Béni engedélyével jelenik meg.
A fotó csak illusztráció, forrás: Getty Images