Nekünk sokáig a fekete volt, karcsúsított alakú, és a nappaliban állt a telefonasztalkán, kis piros terítőn. Mindenki ezen bonyolította le a megbeszéléseit: családi találkozók, látogatások, közös színház, mozi, időnként munka - akár hónapokkal, hetekkel korábban fixáltuk a dolgok menetét. És működött. Persze, lehetett (volna) használni prompt dolgok intézésére is: életem első szilveszteri bulijára úgy engedett el Anyukám, hogy megbeszéltük, éjjel egyre értem jön. Ő jött, én meg lent a kapuban kezdtem kérlelni, hogy maradhassak még egy órát, hisz mindenki ott van még. Anyu eléggé felpaprikázva közölte, hogy ő ugyan nem fog egy órát grasszálni a hidegben, miért nem telefonáltam. Puff neki…

Mobiltelefonnal először egyetemista koromban találkoztam, egy nyári munkám során. Az alsóörsi vasútállomáson dolgoztam pénzváltó/ingatlanosként egy lila bódéban, amit sokáig nézegettem még, valahányszor arra vitt az utam,- és a tulaj úgy gondolta, hasznomra lehet a készülék. Miután bringával jártam Füredről Alsóörsre, nem rajongtam az ötletért, hogy több kilónyi telefont hurcoljak a hátizsákomban a rekkenő hőségben, de a bódéban hagyni sem mertem. Túl sok hasznát nem vettem, úgyhogy ezek után évekig nem éreztem szükségét, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek egy mobillal. Végül aztán a munkám hozta úgy, hogy muszáj volt elérhetőnek lennem, és ’98 tavaszán beadtam a derekam: vettem egy kis Ericssont. Még kábé 2 centis antenna díszelgett a tetején, de már személyre szabhattam egy színes, pöttyös előlappal.

Azóta tehát a mobil része az életemnek, és így természetesen Zalánénak is. Arra próbálok ügyelni, hogy amikor velem van, ne bonyolódjak hosszabb csevegésekbe, ne olvasgassam hosszan a hírportálokat, de persze elkerülhetetlen, hogy telefonozni lásson. Miután a telefont már nem csak beszélgetésre használjuk, a sok egyéb lehetőséggel is tisztában van, a hosszú várakozásokat áthidaló játékoktól kezdve az útkalauzig mindennel. És nemrég kezdte pedzegetni a „nekem mikor lesz telefonom” kérdést, amire egyelőre kategorikus „most még nem” a válaszunk. Szerencsére, ezt más szülők is így gondolják az osztályban, de ahogy majd szép lassan egyre többen önállósodnak a következő években, nyilván egyre több gyerek kap készüléket. Legalábbis most úgy gondolom, az önállóság, az egyedül közlekedés a nagy vízválasztó a telefon nélküli és a telefonos lét között. Szerencsére Zalánnak most még a közös foci a haverokkal a legnagyobb boldogság, és remélem, messze még az  az öröm, amit a virtuális csevegés pittyegése szerez. Mindenesetre a szülinapra kapott focicipő és kapuskesztyű telitalálat volt, szinte abban alszik, és a karácsonyi listán is csupa építőjáték, könyv szerepel. Huh, idén még megúsztuk…