Magyarországon kevesen dolgoznak, és kevés gyerek születik. Az aktív kevesek vállán nyugszik a jelen (egészségügy, iskola), és a jövő (nyugdíjak) finanszírozása, míg egyre többen és egyre hosszabb ideig fogyasztják a kisebbség által befizetett forintokat. Érdekes dilemma, mi jobb a társadalomnak: ha a nők munkába állnak, ezzel gyarapítva a befolyó adó összegét, vagy ha egyre több gyereket vállalnak, a jövő járulékfizetőit nevelve fel?

Jövedelemáramlás a generációk között

Magyarországon a legtöbb ember szeretne gyereket, mégis egyre később és egyre kevesebb gyereket szülnek a nők. Az úgynevezett befejezett termékenységi arány egyetlen korosztályban sem éri el a népesség reprodukciójához szükséges 2,1-es gyerekszámot.

De miért is baj ez? Alapvetően az a gond, hogy ha kevés gyerek születik, nem lesz, aki a nyugdíjat befizesse, és összeomolhat a nyugdíjrendszer. Ugyanis a Magyarországon működő felosztó-kirovó rendszer alapvetően az aktív munkavállalók befizetéseiből finanszírozza az idősek ellátását. Gál Róbert Iván és Tarcali Géza számításai szerint az 1800-as évek végén elindult nyugdíjrendszernek az első ötven évig a befizetők a nyertesei voltak, azóta viszont a fiatalabb generációk már inkább ráfizetnek, mintha egy óriási pilótajátékot játszanánk.

Az „intergenerációs transzferek” elmélete azt vizsgálja, hogyan oszlanak meg a jövedelmek az egyes generációk között. Ebben az összehasonlításban azt látjuk, hogy a jövedelmek a gyermeket nevelő generációktól az idős generációk felé áramlanak, így egyre kisebb a garancia arra, hogy a gyermeknevelés hozama valóban a gyermekes családoknál jelenjen meg. Ráadásul, minél inkább kurtítjuk a gyermekek nevelési költségeit ellensúlyozó támogatásokat, annál inkább felborul az egyensúly, ami arra ösztönzi az embereket, hogy ne, vagy csak kevés gyereket vállaljanak.

Ezenfelül – mondják a demográfiai megközelítést valló szakértők –, a nyugdíjrendszerek kiépülésével éppen a gyermekvállalás egyik legfontosabb, az időskori biztonság megteremtésére irányuló motivációját szüntettük meg, vagyis azt a megfontolást, hogy az idős szülőket eltartják majd a saját gyermekeik. Számokkal is bizonyítható, hogy a garantált nyugdíjak a sok gyerek vállalása ellen hatnak. Vannak, akik egész egyszerűen azt javasolják, hogy számoljuk fel a nyugdíjrendszert, hiszen akkor megint mindenkinek érdekévé válik, hogy saját gyerekeket neveljen fel, és így megelőzzük, hogy a nyugdíjrendszer a fejünkre omoljon, ahogy azt sokan vizionálják.

Anyák otthon és a munkaerőpiacon

A másik, inkább munkaerőpiaci megközelítés szerint a legnagyobb gond az alacsony aktivitás, hiszen több aktív munkaerő több befizetést eredményezne. Az anyák foglalkoztatása terén nálunk különösen rossz a helyzet: az OECD országok közt nálunk a legalacsonyabb a 0-2 éves gyereket nevelő anyák foglalkoztatási rátája, a 3-5 éves gyereket nevelőké pedig Szlovákia után a második legalacsonyabb.

Persze kérdezhetjük, miért is kellene a kisgyermekes anyáknak dolgozniuk, de elemzések arra mutatnak rá, hogy a hosszúra nyúló otthonlét bizony csökkenti a munkába állás esélyeit. Elkopik a tudás, beszűkül a kapcsolati háló. A gyesről munkába visszatérők bére pedig láthatóan alacsonyabb, mint a hasonló végzettségű és korú gyermektelen nőké. A jelenlegi rendszer – mondják a munkaerőpiaci szemléletű szakértők – miközben a pénzügyi szabályozókkal érdekeltté teszi a nőket a tartós otthon maradásban, az intézmények hiányával egyenesen erre kényszeríti őket, ráadásul ezt a magatartást erősítő, a munkavállalást pedig nehezítő gyakorlatot alakít ki.

:

Bár a pénzbeli juttatások valóban serkentik a gyermekvállalást, kérdés, hogy az erre fordított összegek vajon ár-érték arányban is megérik-e a befektetést. Most, hogy nyakunkon a válság, bizony minden adóforint helyét gondosan meg kell fontolni.

Gábos András és Gál Róbert Iván számításai szerint a készpénzes családtámogatások egy százalékkal magasabb szintje 0.2-0.25 százalékos növekedést eredményezett a teljes termékenységben Magyarországon az elmúlt négy évtizedben.

Bálint Mónika és Köllő János szerint úgy számolhatunk, hogy még a készpénzes támogatások megduplázása sem eredményezne többet, mint a jelenlegi 1.3-as gyerekszám 1.6-ra emelkedését. A szerzők amellett érvelnek, hogy a nőket otthonmaradásra késztető támogatások, bár növelik a gyerekszámot, de nem olyan gigantikus mértékben, mint amennyi erőforrást erre fordítunk. Szerintük sokkal inkább a dolgozó nőket kellene abban támogatni, hogy a munka mellett gyerekeket is tudjanak vállalni, elsősorban a bölcsődék és óvodák megfelelő minőségű és mennyiségű szolgáltatásaival.

A legnagyobb probléma a kiszámíthatatlanság

Az elmúlt két évtizedben többször is hozzányúltak a családtámogatási rendszerhez, ám a szakértők éppen ezt tekintik a rendszerváltás utáni családpolitika legnagyobb problémájának.

:

Pongrátz Tiborné demográfus szerint azzal, hogy ad hoc alapon, az aktuális válságot rövid távon kezelendő, többször hozzányúltak a gyermeknevelési támogatásokhoz, óriási hibát követtek el. Kiszámíthatóság híján ugyanis a nők nem fognak olyan hosszú távú, nagy befektetést tenni, amilyet a gyermekek vállalása jelent. Ma még érték a gyerek, és sokan akarnak szülni (bár nem teszik), ám ha megszokottá lesz a gyermeknélküliség, mint például Németországban, mindez normává alakulhat át. Egy ilyen folyamatot, ha bekövetkezik, évtizedek munkájával lehet csak megfordítani.

A KSH egy felmérése szerint például 1995-ben, a gyed megszüntetésének hírére a fiatal, egygyermekes anyák 52%-a nyilatkozott úgy, hogy újragondolják a további gyermekvállalásra vonatkozó terveiket. Azt a demográfus szakértő is elismeri, hogy a munkaerőpiacon sajnos jelenleg még zavaró tényező a gyerek. De az elöregedés hatalmas problémákat fog okozni, a társadalombiztosítás instabilitásától kezdve az elmagányosodott emberek tömegéig, ezért most még minden szempontból olcsóbb lenne nem visszavágni a családtámogatásokat és ezzel növelni a családpolitika kiszámíthatóságát, mint enyhíteni átmenetileg a költségvetési hiányon a gyermektámogatások kurtításával, de később egy ezáltal kialakuló negatív értékrendet heroikus küzdelem árán visszafordítani.

Komplex és hosszú távú családpolitikára lenne szükség

Nincs egyedül üdvözítő út, a probléma, ahogy mondani szokták, rendkívül összetett. Kedves Anyukák, gondolták volna, hogy ennyi minden van a mi vállainkon? Akár gyermeket vállalunk és nevelünk, akár dolgozunk, rajtunk a világ szeme. Férfipolitikusaink leginkább azt szeretnék, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, vagyis dolgozzunk, neveljünk sok gyereket és persze azért főzzük meg az ebédet is a ház urának. Ehhez viszont nemcsak pénz és szabályozás formájában történő támogatásra van szükség, de sokkal többre, alapvető szemléletváltozásra a nők és férfiak körében egyaránt.

Mi szükséges ehhez?

• A társadalmi és egyéni hasznok és költségek pontos számbavétele és az ösztönző rendszernek ehhez való igazítása
• Komplex családpolitika, a család egészének figyelembe vétele, illetve az egyéb szakmapolitikával való kapcsolat (foglalkoztatás, egészségügy, iskola, stb.) erősítése
• Kiszámíthatóság, hosszú távon való tervezhetőség
• Családbarát környezet a munkahelyen, utcán és mindenhol (távmunka, részmunka, a bölcsődék és a boltok nyitvatartási idejének meghosszabbítása)
• Nagyobb kreativitás, bizalom és szolidaritás a nők körében (egymás gyerekeire való vigyázás, szervezés, nők női politikusokra való szavazási hajlandóságának erősítése stb.)
• Megfelelő lehetőségek és garanciák a szabályozásban (pl. a munkahelyre visszavétel ellenőrzött biztosítása, félállások meghirdetése a közszférában, stb.)

A nők csak akkor fogják megmenteni a jelent és a jövőt, ha értelmét látják. Ha bármikor megváltozhatnak a gyermektámogatások, és nem lehet hosszú távra tervezni, ha a gyermeknevelésre fordított erőfeszítések nincsenek kellőképpen elismerve (és ezt nem pusztán anyagi értelemben értjük), és ha a munka és a család nem összeegyeztethető a megfelelő munkahelyek és gyermekintézmények hiánya miatt, akkor a gyerek valóban luxuscikké válhat.