Nem a te hibád, ha a kétévesed nyilvánosan hisztizik - még nem tudja kezelni az érzelmeit
Ha neked is van, vagy volt korábban kétévesed, tudod, kevés kellemetlenebb dolog van annál, mint amikor a gyermek a nagy nyilvánosság előtt kap hisztériás rohamot. Pedig ezen nincs mit szégyellned, hiszen egy olyan fejlődési szakaszban van épp, amelyen jó esetben mindenki átesik.
“Egy hisztiző gyerek látványa csak azokat háborítja fel, akik saját maguk soha nem neveltek gyereket. Az ő véleményük pedig, higgyék el, egyáltalán nem számít.” - írta a zseniális Ranschburg Jenő a Szülők könyvében. Sajnos azonban csak részben van igaza: nagyon gyakran pont azok háborodnak fel a leghangosabban egy toporzékoló kisgyerek láttán, akik annak idején maguk is neveltek gyereket - csak éppen annyira régen, hogy az egész a megszépítő messzeség homályába vész.
Elméletek és a valóság
Az érzést jól ismerem. Mielőtt anya lettem volna, rendkívül rossz véleményem volt a “neveletlen, hisztis” kisgyerekekről, és a szülőkről, akik ez “engedik nekik.” Őszintén nem tudom, mit gondoltam, hogyan kellene a hisztit “nem engedni.” Amikor megszületett a fiam, megváltoztattam az elméletemet: úgy gondoltam, azok a gyerekek hisztiznek, akiknél nem kiegyensúlyozott az otthon légkör, és akiket nem szeretnek eléggé.
Persze akármennyire is szerettem őt, az akarata nagyon hamar megmutatkozott, és pedig az összes hangzatos elvemet - szerencsére - dobhattam a kukába. Főleg azt nem bírta elviselni, ha hazajöttünk a játszótérről, de hangosan sírt ha éhes volt, ha fáradt (aludni nem szeretett), ha nem arra mentünk, amerre szeretett volna, és ha két kezében egy-egy babapiskótával nem tudott ráfogni a kismotor kormányára.
Az utca népe persze nagyon okos volt. Bőven jutott megvető pillantásokból, mély sóhajokból. “Szóljon már rá a gyerekre, hogy fejezze be!” (Rászóltam. Nem fejezte be.) “Én az enyémnek ilyenkor rácsaptam a fenekére, egyből abbahagyta.” (Nem gond, ha ezt ebben a formában nem hiszem el?) Egy darabig elsüllyedtem minden alkalommal szégyenemben, aztán lassan, nagyon lassan sikerült az egészet elengednem. Rájöttem, nem az én hibám, hogy a gyerekem az életkorának megfelelően viselkedik.
A hiszti oka: még nem tudja kezelni az érzelmeit
Egy kétéves gyerek tele van ellentmondásos érzelmekkel. Egyre kifinomultabb az akarata, egyre több dologról van meg a véleménye, az agya azonban egyszerűen még nem elég fejlett ahhoz, hogy ezeket megfelelően tudja kezelni. Tudja már, hogy gumicukrot akar enni ebéd előtt, de ahhoz még nem elég fejlett, hogy ésszel felfogja, miért nem lehet. Csak a csalódást érzi és a frusztrációt. Ami robban.
A helyzetet bonyolítja, ha még nem beszél. Ilyenkor a kifejezés képtelensége csak fokozza a dühét. Könnyen lehet, hogy olyasmit szeretne, ami egyszerűen teljesíthető volna, de ezt nem tudja megértetni a környezetével, ezért dühös lesz, és kiborul.
Sokféle oka lehet annak, ha egy gyerek nem viselkedik megfelelően, kétévesen azonban ennek legfőbb oka még az életkora. Nem azért hisztizik, és nem azért nem fogad szót, hogy az anyját bosszantsa.
Az első néhány évben a gyerekek lassan tanulnak meg eligazodni az élet dolgaiban. Most még fizikailag nem képesek arra, hogy az őket elöntő érzelmeket kontrollálják, és a túlzó reakciók ellen a szülők sem tudnak mit tenni. Nem azért teszi, mert rossz anya vagy, és nem neveled. Aki pedig a különböző anyukás fórumokon azt állítja, hogy az ő gyereke már egyévesen képes volt uralkodni magán - nos, ő vagy rosszul emlékszik, vagy eleve egy nyugodtabb temperamentumú gyereket kapott a sorstól. Ugyanis ez is egy olyan adottság, ami egy bizonyos szintig talán fejleszthető, de nem pelenkás korban.
A fiam azóta már kiskamasz, de a leckét, amit adott, nem felejtettem el. Azóta, ha hisztiző gyereket látok, igyekszem tapintatosan oda se nézni, vagy küldök az anyukának egy támogató mosolyt. Nem kell senkinek kellemetlenül éreznie magát azért, mert a gyereke kétévesen még nem képes az érzelmeit úgy kezelni, mint egy felnőtt.
Forrás: ScaryMommy.com
