MINDEGYIK GYEREKEDET ÚGY SZERESD, AHOGY AZ Ő LELKE MEGKÍVÁNJA…
Sok olyan élethelyzet van, amiben szülőként tanácstalanok és elveszettek vagyunk. Az egyik ilyen, amiben a legnagyobb bizonytalansággal találkozunk, a testvérkérdés. Mit tegyünk, hogy ne legyen féltékeny a gyerekünk a testvére születésekor? Hogyan kezeljük a veszekedéseiket? Tegyünk-e igazságot, vagy hagyjuk, hogy megoldják? Mit tehetünk azért, hogy a gyerekeink jó testvérek legyenek? És hogyan lehet több gyereket egyformán szeretni? Sebestyén Eszter pszichológus választ ad minderre a WMN.hu oldalán.
Teljesíthetetlen elvárások?
Tapasztalatom szerint a testvérkérdésben igen gyakori, hogy a szülők alaposan megnehezítik a saját dolgukat, mégpedig azzal, hogy szinte teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak saját magukkal szemben.
Sokkal könnyebb lenne nekünk – és a gyerekeknek is –, ha elfogadnánk, hogy a féltékenység egy testvér születéskor a világ legtermészetesebb jelensége, amit nem szükséges mindenáron megakadályozni. Sőt, nemritkán épp azzal ártunk, hogy el akarjuk kerülni.
Gyakran hallani iskolák, óvodák folyosóin, játszótéri beszélgetésekben, amint szülők büszkén mesélik, hogy az ő gyerekük soha nem volt féltékeny a testvérére, a féltékenységnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak. Ilyenkor a többi szülő alaposan összezavarodik, és elgondolkodik, vajon ő mit csinált rosszul, amiért náluk a féltékenység felütötte a fejét. Gyakran meg sem merik kérdezni az éppen büszkélkedő szülőtársukat, hogy mégis mi a titkuk, inkább fejüket lehajtva, szégyenkezve odébb somfordálnak, mintha szégyellnivalójuk lenne.
A testvérféltékenységre – a haraghoz hasonlóan – hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valami szörnyűségre, valami rémes, bűnös, elfogadhatatlan érzésre.
Félünk a féltékenységtől, ezért minden erőnkkel küzdünk ellene
Pedig nem biztos, hogy kellene. Éppen elég lenne elfogadni, hogy egy egészséges lelkületű gyerek, aki egy ideig, néhány évig egyedül élvezte a szülei szeretetét és rajongását, nem csak pozitív érzelmeket fog érezni a kistestvére iránt. Nem is várhatjuk tőle.
Melyik felnőtt tudna egy hasonló helyzetben csakis örömöt és szeretetet érezni? Ha ezt várjuk egy gyerektől, akkor folyamatos csalódásnak és kudarcérzetnek tesszük ki őt is, és magunkat is. Csalódunk magunkban, amiért minden igyekezetünk ellenére nem tudtuk megkímélni a féltékenység érzésétől, és ő is csalódik magában, mert tudja, hogy olyat érez, amit nem szeretnének a szülei. Minél jobban féltjük őt a féltékenységtől, annál borzalmasabban érzi majd magát, ha mégis felbukkan benne ez az érzelem. Bűntudat fogja gyötörni érte, és a féltékenységet megpróbálja elfojtani.
Ezzel szemben, ha elfogadjuk, hogy ez az érzés a világ legtermészetesebb dolga, akkor nem okozunk bűntudatot, nem kényszerül elfojtásra, és segíthetünk megtanítani a gyereknek, mit is kezdjen ezzel az érzéssel.
Nem azzal segítünk legtöbbet, ha folyamatosan minden igyekezetünkkel megpróbáljuk megkímélni ettől az érzéstől, sokkal inkább azzal, ha azt tapasztalja meg, hogy ezzel együtt imádjuk őt.
A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható.
