Iskolabezárás pro és kontra: az egészséget vagy a megélhetést áldozzuk fel?
Megélhetésük miatt aggódó szülők, és a saját életüket féltő pedagógusok – akár bezárják az általános iskolákat, akár nem, a döntésnek csak áldozatai lesznek.
Márciusban még olyan egyszerűnek tűnt. Alig ötven magyarországi beteg mellett senkinek kétsége sem fért ahhoz, hogy az óvodákat, iskolákat be kell zárni. A koronavírus-járványtól való félelem rövid távon minden egyéb aggodalmat elnyomott. Csak egészség legyen, a többit megoldjuk valahogy.
Hamar kiderült azonban, hogy nehezebb megoldani, mint gondoltuk. Volt, aki azonnal elveszítette a munkahelyét, más felélte az összes szabadságát, megint más home office-ban próbált egyszerre teljes értékű munkavállaló és képesítés nélküli pedagógus lenni – amíg össze nem roppant.
Amikor szeptemberben a dolgok visszatértek a megszokott kerékvágásba, mindannyian sejtettük, hogy a béke nem tarthat sokáig. Az élet újraindult, aminek egyenes következménye, hogy a kórházak megteltek betegekkel, az egészségügy a végét járja, egyre fiatalabb és egészségesebb emberek életét követeli a járvány. Mi pedig tanácstalanul állunk – melyik kezünkbe harapjunk?
text
A kétgyerekes Krisztát és Zoltánt már az első hullám is mellbe vágta. A férfit a lezárások bejelentésekor azonnal elbocsátották az étteremvezetői állásából, a nő turizmussal foglalkozó munkahelye pedig egy darabig bírta home office-ban, de nyár elején ők is lehúzták a rolót. Zoltán gyorsan talált másik munkát – pizzafutár lett harmadannyi fizetésért -, Kriszta otthon maradt a gyerekekkel, a kevéske tartalékukat pedig néhány hónap alatt felélték.
Októberre úgy tűnt, a dolgok lassan visszaállnak a régi kerékvágásba. Az ovi, iskola rendben működött, Kriszta ha nehezen is, de talált másik munkahelyet, ahol jelenleg a próbaidejét tölti. Az egyre inkább lebegtetett bezárások azonban komolyan aggasztják.
„Az új munkahelyemet nem fogom tudni összeegyeztetni a gyerekek egész napos ellátásával. Egy hónapja vagyok a cégnél, tanulom a folyamatokat, bizonyítanom kellene. Ha bele is mennének a home office-ba, akkor sem tudnék egy tanítani való alsós és egy energiabomba négyéves mellett hatékonyan dolgozni. Ha úgy látják, nem lehet rám számítani, minden további nélkül elbocsátanak, akkor pedig szó szerint éhen fogunk halni. Nagyon félek, hogy a középiskolák bezárása után mi következünk, ez pedig, nem túlzok, katasztrófa lenne a családunknak.”
„Mintha oroszlánbarlangba mennék minden áldott nap”
Gabi általános iskolai tanár, öt éve van még a nyugdíjig. Az iskolájukban jelenleg 18 tanár van otthon igazolt COVID-fertőzéssel vagy annak gyanújával. Hogy a gyerekek között mennyi a fertőzött, már rég nem tudja követni.
Gabi fél. Nála sokkal fiatalabb és egészségesebb embereket is vitt már el a koronavírus, maga sem tudja, hogy őt eddig hogy nem érte el. Éjjelenként zakatoló szívvel riad fel, apró jeleket keres magán, és otthon, amikor senki nem látja, néha sírva fakad.
„Néhány hete még hír volt abból, ha elvitt egy tanárt a COVID. Ma már nem. 62 éves vagyok, és úgy érzem, minden nap mintha oroszlánbarlangba mennék. Bohóckodunk a lázméréssel meg azzal, hogy rászólunk az egymást ölelgető gyerekekre, mikor tudjuk, hogy egy iskolában képtelenség betartani a járványügyi előírásokat. Csak egy hónapra vagy kettőre ha bezárnánk, talán megelőzhetnénk a nagyobb bajt, és azt, hogy még több pedagógus haljon bele egy olyan betegségbe, amit áldozatok árán, de kivédhetnénk.” – mondja, majd hozzáteszi: ha mielőbb lépnénk, szerinte lenne rá esély, hogy egy-két hónap digitális tanrend után offline fejezhetnénk be a tanévet.
