Mese az anyaméhtől a sírig: beszélgetés Vaskor Gréta meseterapeutával
Miért jó, ha minél előbb kezdünk mesélni a gyereknek? A fejből mondott vagy a könyvből olvasott mese az igazi? Szabad-e képernyőn nézetni a rajzfilmet a kicsikkel, és behozható-e a hátrányunk, ha nekünk gyerekkorunkban senki nem mesélt? Ezekről és sok egyébről beszélgettünk Vaskor Gréta mese-család- és párterapeutával.
Minden korosztálynak megvan a maga meséje
Egyáltalán mikor kezdjünk el mesélni egy gyereknek? Vaskor Gréta szerint ehhez soha nem túl fiatal egy gyerek, de nem feltétlenül a könyvből való olvasást kell “mesélés” alatt érteni. A legtöbb szülő az ősi ösztönt követve ringatja a babáját, közben dúdol, mondókázik neki. Ez a mese előkészítője, ha úgy tetszik, a ringatók a mesélés “kisöccsei”.
Később ebből nő ki a valódi mesélés. Fokozatosan érdemes ezt felépíteni: a csecsemőkori ringatásból, mondókázásból először egyszerű, rövid én-mesék születnek, amelyek például egy kiskacsáról szólnak, akivel ugyanaz történik, ami a gyermekkel történt. Ezt követik az állatmesék, 4-5 éves kortól pedig a folyamatosan egyre bonyolódó, egyre több szálon futó varázsmesék, tündérmesék, amelyeket akár 8-9 éves korukig élvezettel hallgatnak a gyerekek. Ezt a fokozatosságot érdemes betartani, és nem terhelni egy 2-3 éves gyereket olyan tündérmesével, amit még nem képes feldolgozni.
Gyakori kérdés, mennyire hasznosak a didaktikus tanmesék. A szakember szerint erre azért nehéz válaszolni, mert minden mese hordoz magában valamilyen tanulságot, ha mást nem, azt, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig pórul jár. A történet választásakor éppen ezért érdemes hagyni, hogy a gyerek irányítson: ha sokszor kéri egymás után ugyanazt a mesét, az annak a jele, hogy megérintette, dolga van vele.
Sokan aggódnak amiatt is, hogy csak a fejből mondott mesét tartják “igazinak”. Vaskor Gréta szerint valóban van egy varázsa a fejből mesélésnek, de van, akinek ez roppant megterhelő, és egyáltalán nem várható el egy szülőtől vagy nagyszülőtől, hogy rendszeresen hosszú, bonyolult történeteket találjon ki vagy tartson észben. Senkinek ne legyen lelkiismeret-furdalása, ha inkább könyvből olvas - ugyanakkor az is igaz, hogy a sok olvasás során rááll erre is az agyunk, és egy idő után képesek leszünk mi is hasonló meséket kitalálni. De ekkor sem kötelező.
Más a helyzet a képernyőn nézett mesével. A rajzfilmek pont a mesélés lényegétől fosztják meg a gyereket vagyis attól, hogy a hallott szöveg alapján meginduljon bennük belül a képalkotó folyamat. A 21. században életszerűtlen lenne teljes tiltást javasolni, de a rajzfilmnézésnek is legyen meg a maga helye, semmiképp ne az olvasott mese helyett működjön, és 2 éves kor alatt mindenképpen kerüljük.
Sajnos azonban a mese már a mai szülők-nagyszülők generációja számára sem alapélmény: a huszadik század második felében nemzedékek nőttek fel nélküle. Hogy ez a kör megtörhető, arra jó példa maga Vaskor Gréta, akinek elmondása szerint szintén nem meséltek soha, ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy ő maga meseterapeutaként kezdjen tevékenykedni. A kezdeti hiány tehát bármikor bepótolható, és felnőttként észre fogjuk venni, hogy ugyanúgy a mese hatása alá kerülünk, mint egy kisgyerek, sőt sok terapeuta az idősek otthonába jár be felolvasni.
Ismerjük a családi történeteket!
Sok szülő problémája, hogy nem tudja kihúzni a gyerekéből, milyen napja volt az oviban, iskolában: ha mond is a kicsi valamit, az rendszerint a fantázia szüleménye. Ettől nem kell megijedni, faggatózni pedig főleg nem érdemes. Hosszú távon hasznosabb, ha mi magunk is olyan családdá válunk, ahol természetes, hogy beszélünk magunkról. Ha a vacsoraasztalnál mindenki elmondhatja, milyen napja volt, és nem csak a jelenünkről, hanem a család múltjáról is beszélünk.
Fontos tudnunk, honnan jöttünk. A 20. század tele van olyan családi traumákkal, amelyek jó részét a mai napig agyonhallgatjuk. Ezeket pedig fel kell dolgoznunk, és utána a történeteket továbbadni a gyerekeknek. Lehet ugyanis tanulni belőlük: bármi is történt, a család felállt belőle, és tovább él, amit a mi generációnk léte bizonyít. A titkokkal, tabukkal körülvett családi élet azonban mindig szorongást szül.
A jó mese a kamaszokat is bevonzza
Vaskor Gréta sok kamasszal, fiatal felnőttel foglalkozik a terápiái során. Elmondása szerint ez a korosztály is fogékony a mesékre. Persze már nem a megszokott kisgyerekes formában, nem lelkesíti őket a lehetőség, hogy körben ülve felolvassanak nekik, de a megfelelő történet hamar a hatása alá keríti őket.
Ez nem is csoda, a legtöbb mese ugyanis pont róluk - az útkeresésről, a felnőtté válásról és a szülői ház elhagyásáról - szól. Annak a korosztálynak, amelyik már éppúgy nem emlékszik arra, ki volt régen, mint ahogy nem tudja, most ki valójában, és mi lesz belőle a jövőben, ezek a mesék segíthetnek kapaszkodót nyújtani.
A tizenéves ugyanis keresi a világban a helyét és a biztos cölöpöket, ezeket azonban egyre kevésbé találja. Ma már a szülői ház sem nyújt ilyen stabilitást, az erős családi háttér ritka, mint a fehér holló. A kamasznak amúgy is életfeladata, hogy nemet mondjon a szüleire, de mégis jó lenne, ha lenne a közelében egy olyan, családon kívüli felnőtt, akire felnéz, és aki biztonságot nyújt neki. A hagyományos társadalmakban ilyen viszonyok könnyebben alakultak ki, de jó lenne, ha a mai tizenévesen sem maradnának családon kívüli mentor nélkül.
Kamaszt nevelni ugyanis nehéz. Hihetetlen indulatok kavarognak ilyenkor a gyerekben, és valljuk be, a szülőben is, ami időnként feltör - és nem mindig a legszebb formájában. Ezt el kell fogadni, emberek vagyunk. Őszinte kommunikációval, megbeszéléssel azonban minden ilyen törés helyrehozható.
Az interjút itt nézhetitek meg:
