“Én miért nem vagyok normális?” - 11 évesen hirtelen lesz nehéz az élet

Tizenegy. Az az életkor, amikor végérvényesen minden megváltozik. Eddig talán még őrzött valamit a gyerekes bájából, a naiv ártatlanságból, és ha szemtelen volt, sem tudtál rá igazán haragudni. Hogyan is tudtál volna, hiszen még csak gyerek. Tizenegy évesen azonban egy-két hónap alatt fordul ki a sarkaiból a világa - és vele együtt a tied is. És hiába tudod, hogy neki valószínűleg nehezebb, ez ritkán vigasztal.

Tizenegy évesen a külső körülményei is megváltoznak. Felső tagozatos lesz. Nagy. Szülő nélkül is kiszolgálják a sulibüfében, az eddigi egy tanító néni helyett a fél tantestülettel kapcsolatba kerül. Érzi, hogy mindez felelősséggel is járna, de neki egyre kevésbé van kedve és energiája az iskolával foglalkozni. Miután hazaér, semmi másra nem vágyik, mint enni - sokat -, utána leülni a gép elé, és a haverokkal Fortinite-ozni orrvérzésig. Edzés? Talán még jöhet. De a matek lecke? Már nem motiválható se piros, se fekete pontokkal, a beírásokat pedig egyre fásultabban veszi tudomásul a család.

Közben pedig szintet lépett a tananyag. Tavaly még népmesékről és cuki kismacskákról tanultak, idén pedig már azt olvasod a tankönyvben, hogy “a lírai művekben a lírai én (lírai alany) szólal meg közvetlen formában.” “Érted, mi van ide írva?”- kérdezed tőle reménytelenül. “Nem értem, hülyeség.”- válaszolja, miközben ütemesen kopogtat a radírjával az asztalon. Nem véletlen, hogy a statisztikák szerint felső tagozatba lépve átlagosan egy egész jeggyel romlik a gyerekek tanulmányi átlaga, és a fiúké jobban, mint a lányoké. A lírai énnél gyakorlatilag minden fontosabb lesz.

Nem érti, mi történik vele. Tavaly még minden olyan egyszerű volt, és olyan jó lenne néha most is visszamerülni ebbe az egyszerűségbe - de nem lehet. A hormonok tombolnak, a teste furcsán változik, egyáltalán nem olyan, mint eddig megszokta. Vagy épp mindenkié változik körülötte, csak nála nem akar még beindulni semmi, az összes osztálytársa nőiesedik már, csak ő maradt lapos, mint a palacsinta. Akár gyorsan, akár lassan érik, a gyanú mindenképp elhatalmasodik rajta: ez mind annak a jele lehet, hogy nála valami nem oké.

A “nem vagyok normális” a tizenegy éves kor legmeghatározóbb érzése. Minden, amit eddig gondolt a normalitásról, most távol kerül, vagy egyenesen a kukában landol. Tavaly még az övé volt a világ legviccesebb apukája, mára ugyanez az ember vérciki lett. Tavaly még olyan jó tanácsokat adott anya, idén pedig már ugyanezek a tanácsok tolakodónak, okoskodónak tűnnek. Sokan találnak ennyi idősen egy másik tekintélyszemélyt - egy tanárt avgy egy edzőt -, akiért rajonghatnak, csak éppen az a baj, hogy náluk is olyan magasra teszik a lécet, aminek ezek a felnőttek nem felelhetnek meg - ez pedig egyenes út a csalódáshoz. Mire eléri a 12 évet, nem egy gyerek van már túl az első igazán nagy megrázkódtatásán, ami után a világ már soha többé nem lesz ugyanolyan.

Emlékszem 11 éves koromra. Hogy mennyire sírtam az első menstruációkor, mert éreztem, hogy ezzel visszavonhatatlanul véget ért valami. Hogy én, aki azelőtt az osztály központi figurája voltam, egyik hétről a másikra hirtelen nem találtam a helyem a kortársaim között. És emlékszem a fiatal tanárnőre, akit annyira bálványoztam, és aki nem igazán tudott a helyzettel mit kezdeni. Ki tudja, talán nem is lett volna feladata.

A díszlet és a szereplők azóta változtak, de a lényeg ugyanaz maradt. A mai tizenegy éves kezében már nem walkman van, hanem okostelefon, és nem Brianért rajong a Backstreet Boysból, hanem Cressert bámulja a YouTube-on, de ugyanazok a lelki folyamatok játszódnak le benne, mint benned annak idején. Ugyanúgy fáj neki, hogy távolodnia kell tőled, ugyanúgy össze van zavarodva, és ugyanúgy siratja a gyerekkorát.

Úgyhogy ha úgy érzed, a tizenegy éves gyereked már nem önmaga, és ez egyszerűen kiborít, csak gondolj vissza arra, neked milyen volt az ő korában. 

A te hasonló korú gyerekeddel milyen az élet?