Magyar-történelem szakos tanár: "A tanári munka nem csak tanításból, a tananyag feldolgozásából áll"
Boldog Zoltán szegedi tanár közösségi oldalán hetente 1-3 alkalommal oszt meg rövid történetek saját tanári munkájáról. Mint írja, ezzel az a célja, hogy felmutassa, hogy a tanári hivatás nem csak tanításból, a tananyag feldolgozásából áll, hanem itt sokkal többről van szó.
Boldog Tanár Úr történetein keresztül még egy laikus is könnyen beláthatja, hogy a pedagógusi pálya mennyire sokrétű és mennyire mérhetetlen, és számokban meg nem ragadható a munka.
Boldog Zoltán írását változatlan formában közöljük:
"Néhány évvel ezelőtt az egyik szülő erősen reklamált, hogyan merem én Lackfi Jánosnak A széthúzás himnusza című versét tanítani a hetedikeseknek. Hiszen a Himnusz szent, érinthetetlen, és ráadásul Lackfi még élcelődik is rajta. Valami olyasmit válaszoltam neki: nagyon örülök, hogy ilyen komoly téma lett otthon az irodalom, többek között ezért is volt érdemes foglalkozni az átirattal.
Aztán az évek alatt készítettek a diákok illusztrációkat a Himnuszhoz, összehasonlították a Cigány himnusszal, a franciával, meg csináltunk még legalább nyolc-tíz ehhez hasonló feladatot, de az átírást feladatként sose mertem kipróbálni. Egyszer súroltam ennek a határát, amikor megírtuk a saját piarista himnuszainkat, de ott a műfajhoz kapcsolódtunk, nem a konkrét vershez.
Néhány héttel ezelőtt, jóval a botrányt megelőzően az osztályommal Kiss Judit Ágnes Szó című versét hasonlítottuk össze a Szózattal. A szerző kötetéből másoltam ki a verset, abban a „meleg” még nem volt „magyar”. (Aki nem ismerné a sztorit: az egyik katolikus irodalomkönyv a költőnő Szózat-átiratát úgy közölte, hogy a benne lévő „meleg” szót „magyar”-ra változtatta, mert egy téves szövegváltozatot használt fel.) Tanulságos óra volt, működött az ötlet. Értette mindenki, hogy a Szó éppen azt bizonyítja, mennyire aktuális a Szózat. Csak éppen hozzáír, kommentálja azt a jelen szemszögéből. Kiss Judit Ágnes verse még értékesebbé teszi Vörösmarty művét. Nem elvesz belőle, hanem hozzátesz. Nem lecseréli, hanem faggatja.
Nincsenek, mert természetükből adódóan nem lehetnek szent és érinthetetlen szövegek. A versek azért vannak, hogy az elme megérintse, megtapogassa őket, majd pedig gyurmaként játsszon velük, cinikusan dobálja, majd megrendülten földre ejtse azokat.
Egy olvasó – akár egy hívő: nem lehet bigott. Akkor már nem olvasó és nem hívő.
Aztán egy másik órámon előkerült egy korábbi feladatom az Anyegin kapcsán. Arra kértem az osztályt, hogy írják át mai chatnyelvre, pontosabban fordítsák le egy messenger-beszélgetésre Tatjana levelét Anyeginnek és az erre adott választ.
Az egyik páros meglepően hamar készen lett. Azt hittem, sumákolnak. De nem. Ők tényleg néhány másodperc alatt lefordították a levelet. Nem egy klasszikus értelemben vett szöveg született, hanem pár emotikon felelgetett egymásnak.
Leforrázott a dolog. Egyszerre volt zseniális és rémisztő a megoldás. Valamit megértettem a reklamáló szülő korábbi rémületéből, de megbizonyosodtam arról is, hogy néha nincs más dolgunk, csak hagyni a következő generációt: mentse meg olyan formában a kultúrát, a Szózatot, a Himnuszt, az Anyegint, ahogy neki jólesik. Akkor is, ha nekünk néha nem esik annyira jól. Csak így tudunk évszázadokat áthidalni, folyamatosságot teremteni. Tulajdonképpen ezt nevezzük civilizációnak.
(Az itt olvasható történetek célja, hogy bemutassa: a tanári munka nem csak a tanításból, a tananyag feldolgozásából áll. Hetente 1-3 történetet osztok meg itt a közösségi oldalon. A jelzett hashtageken lehet követni a történeteket. Ezek talán segítenek belelátni a nem pedagógus olvasóknak, hogy mennyire sokrétű és mennyire mérhetetlen, számokban meg nem ragadható a munkánk. A teljesítményünk néha nem látványos. A siker legtöbbször nem a versenyeken realizálódik, hanem a háttérben.)"
Fotó: GettyImages
