A tanulóknak nem többet, hanem mélyebben kellene tanulniuk, hogy a 21. század kihívásait kezelni tudják, amihez a poroszos oktatás kevés
Az MCC tanulásközpont igazgatója, az egykori oktatáskutató Setényi János korábbi nyilatkozatában visszasírja a poroszos és ismeretközpontú oktatást. Ahogy az elmúlt években a kormány illusztris tagjai által elindított vitákban már megtapasztalhattuk, egy olyan narratíva látszik kibontakozni e téma kapcsán is, amely a múlt század húszas-harmincas évek vitáinak szelleméhez röpít minket vissza. Lannert Judit oktatáskutató Tanulópénz blogján veszi sorra, mi is ennek az új/régi alapvetésnek a lényege és tévedése. A szakértő eredeti írását az alábbiakban átszerkesztve, rövidítve közöljük.
Az elmúlt hetekben nagy port kavartak Setényi János azon kijelentései, miszerint a poroszos oktatás zseniális és örök érvényű: ha valakinek olvasási nehézségei vannak, akkor gyakoroljon maga, és ne az olyan költséges segítő szakemberektől, mint a fejlesztők vagy gyógypedagógusok várja a megoldást. Szerinte Nyugat-Európában válságban a tanári tekintélyen alapuló klasszikus oktatás. Setényi felvetései nem csak a szakmai sztenderdekkel, hanem saját korábbi állításaival is szembe mennek. Boldogabb országban legyinthetnénk erre, mint egyéni problémára, de miután egy milliárdokkal kistafírozott intézmény Tanuláskutató Központjának igazgatójától hallhattuk mindezt, sajnos foglalkoznunk kell vele – kezdi írását Lannert.
Miért elavult ma a poroszos oktatás?
Az oktatáskutatók, és az oktatáspolitikusok sokat vitatkoznak arról, hogyan lehet az európai és a hazai oktatásban előrelépni, de a poroszos oktatással kapcsolatban az elmúlt évtizedekben kialakult szakmai konszenzust jóformán senki sem vitatja: az a kornak megfelelő társadalmi szükségleteket elégítette ki. A 19. századi ipari forradalom igényeit kiszolgáló írástudó munkaerő tömeges előállítása nagyban segítette akkor a megkésett gazdasági fejlődést. Ugyanakkor a 21. században önmagában az írástudás már kevés, a mai kihívások idején a változásokhoz alkalmazkodni tudó, akár egész életen át tanulni képes emberekre van szükség, ezt pedig a poroszos módszerek már nem tudják biztosítani.
Nem a gyógypedagógia visszanyesése a megoldás
A legnagyobb felháborodást Setényi azon kijelentése jelentette, hogy aki nem tud olvasni, az gyakoroljon. Gyarmathy Éva mutatott rá, hogy ha még éretlen az idegrendszere a gyermeknek, akkor hiába gyakorol, ugyanis minél többet olvas, annál jobban fogja keverni a betűket és lesz bizonytalan, így súlyos fonológiai zavar alakul ki nála. Ennek megelőzése pedig fejlesztéssel és nem még több olvasással előzhető meg. A konzervatív oktatáspolitika által elképzelt ún. normális gyerek egy hamis illúzió, a mai gyors technológiai változások és egyéb válságjelenségek (pl. COVID) közepette a mai fiatalok mentális állapota sérülékenyebb, mondhatnánk, hogy szinte mindegyikük speciális nevelési igényű. A megváltozott környezetben a gyerekek is változnak, erre a legkevésbé adnak válasz a „tantervi, tudományági, tanári tekintélyen alapuló hagyományos, klasszikus tanulási rendszerek”. A gyógypedagógusok, fejlesztők és pszichológusok terén nem az a probléma, amit kormányközeli körökből hallani, hogy viszik a pénzt, hanem az, hogy nagyon egyenlőtlen az eloszlásuk. (...) Van tehát probléma, de ezt nem a gyógypedagógia visszanyesésével, hanem a területi egyenlőtlenségek megszüntetésével, strukturális átalakításokkal, pénzügyi ösztönzőkkel lehet megoldani.
EREDETI ÍRÁS RÉSZLETEKKEL, ÁBRÁKKAL: Húsvéti levél a magyar oktatásért
Téves állítások
1# Setényi szerint a tanulás szenvedés, az érzelmekre helyezett túlzott fókusz, a szentimentalizmus félrevisz.
Ez teljes mértékben ellentmond annak, amit ma a tanulásról tudunk, bár való igaz, hogy az általa magasztalt poroszos oktatásban ez akár igaz is lehet. (...) Az érzelmek felkeltése, felismerése és kontrollálása (...) nem tévesztendő össze az érzelmességgel, szentimentalizmussal.
A tanulóközpontúság sem azt jelenti, hogy az lesz, amit a tanuló akar, hanem azt, hogy az oktatás-nevelés során a tanuló igényeiből, tudásából indulunk ki.
(...) A pedagógiai szakmai tudás éppen azt jelenti, hogy a gyermekre szabottan optimálisan fejlesztünk és tanítunk. Setényi és köre ezzel szemben a tanárközpontú megközelítést preferálja, amely a tanári tekintélyre épít és ahol a tanítás alfája és omegája a tanár maga. (...) Magyarországon az oktatáspolitika elfeledkezik a valódi célról, arról, hogy a hús-vér gyerekekből a 21. század kihívásait kezelni tudó boldog és önállóan gondolkodó, a hatékony problémamegoldásra felkészült felnőttek legyenek.
2# Az is téves állítás, hogy a kompetenciaalapú oktatás nem ad át ismereteket, ezzel pedig csökken a tanulók tudása.
A kompetencia ugyanis az ismeretek, készségek és attitűdök összessége, ahol a lényeg, hogy az ismeretek a tanulók számára hasznos, alkalmazható tudássá váljanak. (...) Ahhoz hogy a tanuló magáévá tegye a tudást, nemcsak ismeretekre, hanem a képességei fejlesztésére is szükség van. Arra, hogy képessé váljon az ismeretek összegzésére és felhasználására. Ahogy Nahalka István fogalmaz:
„Nem az a baj, hogy sok ismeretet tanítunk, hanem hogy az ismeretek nem szerveződnek egységgé, nem kötődnek össze a valós élettel, a tanulók nem élhetik át, hogy életük során használható tudást szereznek.” (...)
3# Az a feltételezés, hogy a kompetenciák fejlesztésére épülő pedagógia aláássa a tanári tekintélyt, szintén nagyon távol esik a valóságtól.
A világszerte tapasztalható pedagógusi szakma presztízsének romlása mögött az is áll, hogy a pedagógusok jelenlegi tudása rohamosan leértékelődik. Ennek legijesztőbb és legújabb bizonyítéka a chatbotok, vagyis a mesterséges intelligencia megjelenése a kereső szoftverekben. Egyre inkább látszik, hogy az információgyűjtés, összegzés már gépekkel is megvalósítható. Így az a pedagógus, aki csak „leadja” az anyagot, kiadja a házi feladatot és mechanikusan értékel, nem tud többet, mint ezek a szoftverek.
A frontálisan oktató tudóstanárok mellett/helyett egy másfajta, ún. 21. századi pedagógusra van szükség, olyanra, aki az ismereteket nem pusztán átadja, hanem azok megértését és feldolgozását a tanulói aktivitáson keresztül támogatja. (...)
Talán sikerült szemléltetnem, hogy milyen gazdag szakmai diskurzus van Magyarországon a kompetenciákról, ismeretekről és tudásról. Ezzel szemben Setényi János és köre faék egyszerűségűre redukálva ezt a gazdag területet egy hamis és teljesen laikus dilemmát helyez a középpontba, miszerint a kompetenciák helyett ismereteket kell átadni – fogalmaz Lannert Judit.
EREDETI ÍRÁS RÉSZLETEKKEL, ÁBRÁKKAL: Húsvéti levél a magyar oktatásért
Tanári alulfizetettség és társadalmi megbecsültség hiánya
Ha kicsit jobban meg akarjuk érteni, hogy mi is történik, érdemes Orbán Balázs a konzervatív oktatáspolitikáról írt indító esszéjét is figyelembe venni. Rögtön szembetűnő, hogy sem Setényi, sem Orbán nem támasztják alá adatokkal az érvelésüket és gyakran Magyarországon nem létező jelenségekkel vitatkoznak. (...)
Amennyiben tényekre hivatkoznak, azt szelektáltan és a tudományos elvárásokkal teljesen ellentétesen csinálják. Orbán Balázs eszmefuttatását rögtön azzal indítja, hogy a PISA eredmények szerint csökkennek a tanulói teljesítmények, aminek az az oka, hogy a "progresszív" oktatás relativizál, a kompetenciák fejlesztésére épülő pedagógia aláássa a tanári tekintélyt.
Mint láttuk (ábrák az eredeti cikkben - a szerk.), nem a kompetenciára épülő pedagógia ássa alá a tanári tekintélyt, hanem az alulfizetettség és társadalmi megbecsültség hiánya. (...)
Zsúfolt tananyag, gyorsan romló ismeretek
(...) Az iskolákra folyamatos nyomás nehezedik, hogy lépést tartsanak a 21. században tapasztalható gyors változásokkal és ezzel párhuzamosan folyamatosan változnak az elképzelések arról, hogy mit kell tanítaniuk. Sajnos a politikai napirendek, ideológiák vagy szülői nyomás hatására gyakran csak az történik, hogy új tartalmakat adnak az amúgy is zsúfolt tananyaghoz.
Pedig napjainkra abban erős szakmai összhang alakult ki, hogy „a tanulóknak nem többet, hanem mélyebben kellene tanulniuk”. (...)
Magyarország egyértelműen a tananyagtartalom bővítésével válaszolt a 21. századi kihívásokra, míg a nálunk eredményesebb országok nem annyira az ismeretanyag bővítését, mint inkább a fontos kompetenciák tantervbe, tananyagba beágyazását tekintik a továbblépés kulcsának. (...)
A sok egyéb tantárgy miatt a matematika és természettudományos tanórák aránya is elmarad kicsit a nemzetközi átlagtól. Egy korábbi kutatás is kimutatta, hogy a magyar tanulók matematikai kompetenciáinak romlása mögött az áll, hogy a sok tantárggyal és tartalommal telezsúfolt tantervben kevés tanóra jut az elvárt ismeret- és tudásmennyiségre, így nem jut idő a tanórán elmélyülten gondolkodni. A magyar tanulók legjobbjai is emiatt inkább memorizáló és ismétlő tanulási stratégiával tanulnak, szemben azzal, hogy az információk között összefüggéseket, kapcsolatokat keressenek, ami magasabb gondolkodási, tanulási folyamatokat igényelne. Ezért hiába tanulnak többet iskolán kívül a magyar diákok, mint régiós társaik, a megfelelő tanulási stratégiák elsajátítása híján a nagyobb házi feladat mennyiség csak értelmetlen ballaszt marad. Ennek eredményeképpen hosszú távon a magyar fiatalok önhatékonysága (vagyis az a meggyőződésük, hogy meg tudnak birkózni a feladatokkal) szignifikánsan leromlott a matematikai teljesítménnyel együtt. A sok tantárgy és diszciplína oltárán feláldozzuk a tanulókat és a korszerű transzverzális kompetenciák fejlesztése helyett sok kis dobozban gyorsan romló ismereteket adunk át nekik nagy tételben. (...)
Miért veszélyes ez az új narratíva?
Azért, mert ez a narratíva alapvetően tudományellenes. (...) Az elmúlt száz évben többször megtörtént, hogy egy önmagát „élcsapat”-tá nyilvánító szűk elit az örök igazság nevében, a kultúrán és az oktatáson keresztül akarta megváltoztatni a gyerekek gondolkodását és azon keresztül a jövő társadalmát és láthattuk hova vezetett ez. Orbán Balázs és Setényi János visszaél a konzervatív jelzővel. (...) A címkézésnek akkor sincs sok értelme, ha az oktatáspolitikai gyakorlat felől közelítünk. Célravezetőbb eredményesebb és kevésbé eredményesebb oktatási rendszerekről beszélni, mint ahogy az egészségügy esetén is furcsa lenne konzervatív vagy liberális egészségügyről beszélni, de hatékony és kevésbé hatékony rendszerekről már érdemes lenne.
Orbán Balázs oktatáspolitikai pamfletje számomra sokkal inkább a huszadik század totalitárius államok szellemiségét idézi meg és nem a konzervativizmusét. Nem a polgári értékek és a hagyományos morál védelmében emel szót, hanem annak a politikának keres ideológiai támaszt, amely a más politikai és gazdasági prioritások miatt nem tud és nem is akar igazán költeni a közoktatás színvonalának emelésére.
Miért lehet vonzó ez a téves és káros narratíva sokaknak, és hogy miért van új ellennarratívára szükség Lannert Judit oktatáskutató teljes terjedelmű írásából ez is kiderül.
Fotók: Getty Images
