Gyermekbántalmazás – beszéljünk róla!
Szakemberek szerint a legnagyobb baj, hogy nem beszélünk róla. Magánügy. „Az én házam az én váram.” Tudatosítani kell: a gyermekbántalmazás közügy, és éppen ezért mindannyiunk együttes felelőssége, hogy egyre kevesebb ilyen eset forduljon elő. De mi is számít bántalmazásnak? És hova lehet fordulni? Mikor kell beavatkozni és hogyan? Mit tehetek, mint szem-, vagy fültanú, hiszen nem az én gyerekemről van szó? Néha elcsattan egy pofon...bántalmazó vagyok?
Mindezen kérdések minél teljesebb megválaszolására törekszik az a 2011. július 7-én indított honlap, amely az Országos Gyermekegészségügyi Intézet (OGYEI) kezdeményezésére és gondozásában jött létre, azzal a céllal, hogy felhívja a figyelmet a gyermekbántalmazásra és információval szolgáljon, ha valaki ilyen esetről tud és szeretne segíteni, közbelépni.
Hogyan is állunk?
A honlap elsődleges célja, hogy minél kevesebb esetben legyenek gyermekek erőszak áldozatai, és ne haljon meg évente mintegy 30 gyermek valamilyen, ráadásul legnagyobb részben (80%) családon belüli bántalmazás miatt. És ami ennél is riasztóbb adat: 2008-ban 20 ezer gyermek volt kitéve a tágabb kategóriát jelentő veszélyeztetettségnek. Ez utóbbi része az elhanyagolás is, akár fizikai, akár lelki téren.
Nemzetközi összehasonlításban is „előkelő” helyet foglalunk el: a bántalmazás/elhanyagolás miatt meghalt gyerekek száma szerint: a 27 legfejlettebb OECD országból a 4. helyen állunk Új Zélanddal fej-fej mellett, nálunk csak az Egyesült Államok és Mexikó mutat rosszabb statisztikát. Ugyanakkor a jelenség sok esetben nem kerül felszínre, dr. Kovács Zsuzsanna gyerekorvos elmondása szerint Magyarországon 1 felderített esetre 25 felderítetlen eset jut, így sejthető, hogy valójában ennél is sokkal rosszabb a helyzet.
Kiknek szól?
A honlap célcsoportjai a kisgyermekek, a kamaszok, a szülők és szakemberek. Célja, hogy valamennyi érdekelt és érintett fél információhoz és segítséghez jusson. Hangsúlyos például, hogy milyen jogok vonatkoznak a gyermekekre, akik különösen kiszolgáltatott tagjai a társadalomnak és még kevésbé vannak tisztában saját jogaikkal, mint felnőtt társait, sőt, sok esetben fogadják el természetesnek a legegyértelműbb bántást is, hiszen számukra az alapvető közeg a családjuk. Ezért különösen fontos, hogy az ő figyelmüket is felhívják arra, nem kell mindent elviselniük és van hova fordulniuk.
Fontos tisztában lenni azzal, hogy a bántalmazó szülő sokszor maga is frusztrált, talán anyagi gondokkal küzdő, vagy éppen más okból nehéz helyzetben lévő ember, így ebben az esetben is, mint a kisgyermekkort érintő valamennyi területen, szempont a család egészének kezelése, segítése. Nagy szerep jut ebben a családsegítőknek és a gyermekjóléti szolgálatoknak, de ezek túlterheltsége nem segíti a helyzet javulását. Nemzeti szinten a Közös Kincsünk a Gyermek Nemzeti Csecsemő és Gyermekegészségügyi Program foglalt állást a gyermekek helyzetének javítása érdekében.
De mi is a bántalmazás?
Rákiabálok a gyerekre, vagy éppen türelmetlenségemben elcsattan egy pofon – bántalmazó szülő lennék? Fontos megkülönböztetnünk a bántás és a bántalmazás fogalmát, erre a honlap is kitér. Utóbbi fontos ismérve a rendszeres és folyamatos bántás, amely a kiskorú viselkedésében és egészségében egyértelmű jeleket mutat. Természetesen mindannyian emberek vagyunk, és nem vagyunk képesek rá, hogy az élet minden pillanatában nyugodtak, konstruktívak és gyöngédek legyünk. Vannak ugyanakkor olyan családok, amelyekben frusztrált és szorongó, testileg bántalmazott, sok esetben lelki okokra visszavezethető betegségekkel küzdő gyermekek nőnek fel.
Sokan talán nem gondolnák, de a veszélyeztettség fogalomkörébe tartozik a tényeges fizikai vagy szexuális bántalmazás mellett a súlyos elhanyagolás is, így, amellett ha a gyermek nem jut megfelelő és elegendő táplálékhoz, fázik, az is ide sorolható, ha nem kap szeretetet, megértést, odafigyelést.
Mit lehet tenni?
A honlap összeállítói megszólítják a szülőket: mindenki maga is sokat tehet a megelőzésért, ha tájékozódik a témában és igyekszik azt beszédtémaként becsempészni a hétköznapjaiba. Így talán sok olyan dologra is felhívhatja szülőtársai figyelmét, amiről ők nem is gondolnák, hogy árthat. Ha pedig akár a szomszédból rendszeres gyereksikítást hall, akár névtelenül is értesíthető a gyermekjóléti szolgálatot vagy a rendőrséget. Magyarországon törvény tiltja a gyermekekkel szembeni bármilyen erőszakot, így nem kell megvárni, hogy súlyosabb sérülés történjen, a rendőrségnek enyhébb esetekben is van joga beavatkozni és eljárni.
Meglepő vagy nem meglepő?
A kisbaba megrázása komoly kampánytéma a világ gyermekvédelmi szervezeteinél, külön szindrómát is nevezte el róla - „Shaken Baby Syndrome” vagyis magyarul a „megrázott gyermek szindróma” -, amelynek hatására a honlapon olvashatóak szerint „a legsúlyosabb esetekben agyvérzés, gerincsérülés léphet fel, mely kb. 20%-ban a gyermek halálát okozza. A túlélők jelentős része maradandó károsodást szenved.” Az OGYEI 2010 áprilisában oktatási programot indított szakembereknek a kisbaba megrázásának hatásairól és a megelőzésről. Céljuk, hogy a szakembereken keresztül a szülőkhöz is eljusson az anyag, éppen ezért egy szóróanyagot is kiadtak. Sok esetben olyan ártatlan játékok, mint a dobálás, vagy pörgetés is súlyos és életveszély elváltozásokat okozhatnak az arra nem kész szervezetben, amelyek a közvetlen életveszélyeken kívül később szellemi elmaradásban is jelentkezhetnek.
A honlap egészen konkrét segítséget, gyakorlati útmutatókat is nyújt egyes problémák megoldására. Figyelemre méltó például a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület kampánya, amelynek fontos eleme egy szóróanyag, amely a feszültség-levezetés alternatív módjaiban nyújt segítséget. A gyermekbántalmazás honlapon oktatófilmet láthatunk arról is, hogy hogyan érdemes bánni, megérinteni és beszélni a csecsemővel és a kisgyermekkel, ami különösen hasznos lehet azoknak a szülőknek, akik saját édesanyjuktól valamilyen okból nem tanulhatták meg, nem leshették el ezeket a képességeket.
Nagyon fontos kiemelni, hogy a lelki bántás is bántalmazás. Ebbe a kategóriába sorolható a kiabálás, a trágár beszéd, a mások előtt, vagy csak a szülő előtti megalázás, megszégyenítés, bűntudatkeltés is, vagy annak hangsúlyozása, hogy a gyermeket nem szeretik, nem akarták és csak a baj van vele. Ezek ugyan „csak” szavak, de egy életre meghatározhatják a gyermek önértékelését, énképét, amely kihatással lesz jövőbeni pályájára, párkapcsolati életére és saját szülői viselkedésére is.
Aki pszichológiai érdeklődésű és tovább szeretne olvasni a szülő gyermeke felé irányuló kommunikációjának szerepéről, annak szívből ajánljuk Alice Miller: A tehetséges gyermek drámája című igen elgondolkodtató könyvét.
