Hagyd a gyereket, hogy egyedül próbálkozzon!
Kutatás
Segíteni akarunk, mégis gyakran pont ezzel ártunk. Kutatások szerint a túl sok szülői beavatkozás visszafoghatja a gyerekek kitartását, érzelemszabályozását és problémamegoldó képességeit. De mikor érdemes hátralépni, és hogyan lehet ezt bűntudat nélkül megtenni?
Amikor azt látjuk, hogy a gyermekünk elakad, szinte ösztönösen közbelépünk, és átvennénk az irányítást, hogy segítsünk neki. A kutatások azonban arra figyelmeztetnek, hogy ezzel nemcsak nem támogatjuk a fejlődését, hanem akár vissza is foghatjuk: a túlzott szülői beavatkozás hosszú távon hátráltathatja a gyerekek önállósodását és tanulását.
A Journal of Family Psychology folyóiratban megjelent, a Stanford Egyetem vezetésével készült tanulmány óvodáskorú gyerekeket vizsgált különféle hétköznapi helyzetekben játék közben, pakoláskor, új játék elsajátításakor és más problémamegoldó feladatok során. Az eredmények szerint azoknál a gyerekeknél, akiknek a szülei gyakrabban avatkoztak be a gyerek tevékenységébe, és átvették az irányítást, gyengébb volt az érzelmeik és viselkedésük szabályozása, valamint rosszabbul teljesítettek a végrehajtó funkciókat igénylő feladatokban.
Hogyan folyt a Stanford Egyetem vizsgálata?
A szülőket arra kérték, hogy folyamatosan kapcsolódjanak be a kisgyerek tevékenységeibe, még akkor is, ha a gyerekek önfeledten játszottak, és akkor is, ha éppen azt csinálták, amit kértek tőlük. A túlzott, direkt beavatkozás azonban rontotta a gyerekek figyelmének, viselkedésének és érzelmi szabályozásának képességét. Amikor viszont a szülők hátraléptek, és hagyták, hogy a gyerek irányíthasson, a kicsik nagyobb önállóságot és hatékonyabb önszabályozást tudtak gyakorolni – magyarázta Jelena Obradović, PhD, a Stanford kutatásának vezetője.
Hasonló eredményre jutott a Pennsylvaniai Egyetem kutatása is: a Child Development folyóiratban megjelent tanulmány szerint:
azok a gyerekek, akiknek a tevékenységeit a felnőttek rendszeresen irányítják, kevésbé bizonyulnak kitartónak a kihívásokkal szemben.
Hogyan folyt a Pennsylvaniai Egyetem vizsgálata?
Allyson Mackey, PhD, és Julia Leonard, PhD két kísérletben vizsgálták 4–5 éves gyerekek viselkedését. Először a gyerekeknek egy kirakót mutattak, majd egy új puzzle összeállítására kérték őket. Az egyik csoportban a gyerekek helyett a felnőttek fejezték be a kirakást, egy másik csoportban ellenben a gyerekek csak szóbeli segítséget kaptak. Ezután minden gyerek kapott egy „megoldhatatlan”, leragasztott dobozt.
Azok a gyerekek, akiknél korábban a felnőtt átvette az irányítást, ők jóval hamarabb feladták a próbálkozást.
A második kísérletben azt figyelték meg, hogy a gyerekek milyen gyorsan adják fel a következő feladatot, miután megszokták, hogy a felnőttek átveszik tőlük az a kirakózást. Az eredmények itt is azt mutatták:
minél inkább átvette a felnőtt a vezetést, annál kisebb volt a gyerekek kitartása.
„Azt találtuk, hogy azok a gyerekek, akiknél egy felnőtt átvette egy nehéz feladat megoldását, a következő kihívásnál már közel nem voltak annyira motiváltak és kitartóak – mondta Dr. Leonard vezetőkutató. „Eredményeink arra utalnak, hogy ha a felnőttek megtanulnak kevésbé beleavatkozni a gyerek próbálkozásaiba, az hosszú távon nagyobb kitartáshoz vezethet a kisgyerekeknél.”
Természetes, hogy a gyerekekben erős belső késztetés él arra, hogy megértsék a világot és sikeresen oldjanak meg feladatokat. Ugyanakkor arra is vágynak, hogy örömet szerezzenek a szüleiknek. Ha a szülő beavatkozik, a gyerek azt az üzenetet kapja, hogy az eredmény fontosabb, mint maga a tanulási folyamat. Ha ezt tanulják meg, kevésbé lesznek ösztönözve arra, hogy máskor is önállóan próbálkozzanak.
Hogyan tudnak a szülők hátralépni?
Hiába érezzük legbelül ezeket mi szülők is, a háttérbe húzódás mégsem könnyű, mert nehéz végignézni gyermekünk küzdelmét. Ösztönösen ugrunk, pedig a kutatások eredményei is azt üzenik, hogy a gyerek "küzdelme" nagyon fontos része a tanulási folyamatnak.
Mielőtt "ugranánk", a következő kérdést kell feltennünk magunkban:
„Most a folyamat vagy a végeredmény a fontosabb?
És miközben türelmesen kivárjuk a gyermekünk hol ügyesebb, hol ügyetlenebb próbálkozását ne felejtsük el biztatni őt:
"Látom, mennyire próbálkozol, tudom, hogy meg fogod tudni oldani".
Ha nem vagyunk kimondottan türelmes típusok, és nem győzzük kivárni, hogy a gyermekünk iskolába indulás előtt bekösse a cipőjét, akkor egy nagyon egyszerű technika segíthet: számoljunk el magunkban tízig, de legfőképpen bízzunk meg a gyermekünk képességeiben. Ha viszont valóban meghaladja a képességeit egy feladat, akkor nyugodtan avatkozzunk közbe, hiszen nem az a cél, hogy a gyerek magára maradjon, hanem hogy támogatással önállóvá váljon.”
