„Vigyázz, kész, rajt!” - Iskola otthon – avagy egy új kaland
Nem csörög az óra, így majdnem nyolc, mire kikászálódunk ágyainkból. Mindenki kényelmes, otthoni ruhába bújik. Komótosan megreggelizünk, hisz sehova sem kell rohannunk. Kisfiam mégis felpattan az asztal mellől, bár még nem fejezte be teljesen. Az utolsó kiflicsücsköt rágcsálva a laptop mellé kuporodik és máris izgatottan a classroom alkalmazást böngészi. Végigfutja, milyen feladatok érkeztek aznapra, majd hozzákezd és szép sorban, tantárgyanként halad végig a teendőkön. Siet, hogy mielőbb végezzen mindennel és hogy maradjon bőven ideje játszani. Számol, ír, fest, rajzol. Élvezi, hogy a maga ura.
Lányom sokkal kényelmesebb. Nem kapkod el semmit, mindennek megadja a módját. Az utolsó korty kakaót percekig ízlelgeti, nehogy egy csepp is kárba vesszen belőle. A szendvicsén hosszan elidőzik, de nincs is oka sietni. Nem késhetjük le a buszt, nem kell aggódnunk azon, hogy csöngetés előtt beérjenek az iskolába. Épp időben csücsül le szobájában asztala mellé, és kezdetét veszi a tanítás. Online videó, tantárgyanként feladatok, közös chatcsoport az osztálytársakkal. Élvezi, hogy a maga ura.
Miután eltakarítom a reggeli maradványait, feldobok valami egyszerű ételt főni, ebédre. Nem cifrázom. Majd én is az asztalom mellé ülök, végigolvasom a leveleimet és nekikezdek a munkának. A magam tempójában, hiszen a magam ura vagyok.
Nem telik bele egy óra, és kisfiam máris füzetekkel a kezében száguld felém. Az egyiket átolvasom, a másikat fotózom, a harmadikat javítom. Magyarázok, segítek. Elküldjük a feladatokról készült képeket, feltöltjük mindet, tantárgyak szerint. Majd újra beszalad szobájába. Amikor bekukkantok, ecsetek, rajzlapok, zsírkréta, tollak mindenütt. A földön hasal és nagy gonddal alkot. Néha dühöng, hogy nem lehet ilyet rajzolni –, ugyanis még egy pálcika ember is nagy kihívást jelent számára –, de nem adja fel. Tudja, hogy a rajzot el kell készítenie és az online térbe küldeni, időre.
Lányom izgatottan szalad el WC-re, nehogy lekésse az öt perc múlva esedékes tesztet.
„Vigyázz, kész, rajt!” Ott csücsül a gépnél és már pötyögi is a válaszokat. „Nem is volt olyan nehéz!” – sóhajt megkönnyebbülten, amikor kikukkant az ajtón. Szemembe néz megnyugvást keresve, majd pár perc lazítás és már ül is vissza irodalom órára. Tanára megjelenik a képernyőn. Amint meglátja, a fülhallgatót a fejére kapja és hiába visszhangzik a kérdésem szobájában, válasz már nem érkezik.
Csönd van. Hallom a hangokat, a neszeket a nyitott ablakon át. Fülelek a csukott szobaajtóknál, de csak halk beszédhangok szűrődnek ki.
Elégedetten hátra dőlök. Ez most valami új, valami olyan, amiben egyikünknek sem volt még részünk. Annyi a félelem, az ijedt reakció, a gondterhelt megnyilvánulás, hogy próbálom ezeket ellensúlyozni. Próbálok felépíteni egy új világot itthon, a négy fal között, amely a béke szigete mindannyiunk számára.
Mert valami olyan, nem várt kaland ez, amelyből rengeteget tanulhatunk mindannyian. Mert itt az alkalom, hogy a gyerekek megtanulják, átérezzék, hogy maguk felelősek magukért, munkájukért, elvégzett feladataikért. A tanárok, hogy merjenek bízni bennük. Hogy elhiggyék, minden egyes diákjuk képes rá, hogy felelősséget vállaljon magáért, saját tanulásáért.
És mi, szülők, hogy megálljunk ebben az őrült rohanásban, amiben éltünk, hogy elcsendesedjünk kicsit, hogy magunkba nézzünk, hogy hagyjunk időt mindenre, egymásra. Hogy éljünk meg minden egyes pillanatot ebben az időtlenségben.
Engedjük meg magunknak ezt a luxust, mert ki tudja, lesz-e még rá alkalmunk valaha.
