VERI A GYEREK A SAJÁT FEJÉT. EZ NORMÁLIS?
A kisgyerekek nagyjából 20 százaléka produkálja időszakosan ezt a viselkedésmintát, méghozzá többnyire 18–24 hónapos kor között. Nem kell tőle nagyon megijednünk, de mindenképp érdemes felfigyelnünk rá, és megfelelő támogatást nyújtani a nagyobb veszélyek, valamint a diszfunkcionális viselkedések kialakulásának elkerülése végett.
Már kisgyermekkorban is előfordulhat, hogy azt tapasztaljuk, a gyerekünk saját magát bántja. Tépi a haját, csapkodja az arcát, vagy ami talán a leggyakoribb, üti a fejét. Evésnél veri az asztal szélébe, induláskor döngöli vele a parkettát, dacosságában pedig a falhoz püföli ütemesen, a frászt hozva ránk. Az önbántalmazás ezen viszonylag enyhe formája is rendkívül aggasztó látvány szülőként. Félünk, hogy kárt tesz magában a gyerek, és attól is, hogy esetleg nincs minden rendben a fejlődésével.
A DIVÁNY SZERZŐJÉRŐL
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Miután az önsértés jelensége szerepel például az autizmus tünetei között is, előfordulhat, hogy tartunk ennek diagnosztizálásától, azonban izolált (más tünettel nem együtt járó) viselkedésként nem mondható jellemzőnek az összefüggés. A kisgyerekek nagyjából 20 százaléka produkálja időszakosan ezt a viselkedésmintát, méghozzá többnyire 18–24 hónapos kor között, azaz, amikor mozgáskoordinációjuk egészen rendezett kezd lenni, kommunikációs készségük viszont még erőteljesen akadályozott. A valódi oka a fejük ütögetésének elsősorban a belső frusztrációjuk oldása, amit a fejlődésük előrehaladtával általában legkésőbb 4 éves korukra (de általában már előbb is) kinőnek. Nem kell tőle tehát nagyon megijednünk, de érdemes felfigyelnünk rá, és megfelelő támogatást nyújtani, hogy a nagyobb veszélyeket, valamint a káros viselkedések kialakulását megelőzhessük.
A fájdalomkeltés és fájdalomérzés paradoxonja
A gyerekek ösztönösen tudják, hogy fizikai fájdalomkeltéssel enyhíthető akár egy belső lelki nyomás, akár egy másik fizikai fájdalom is. Az önsértéssel elterelik a belső figyelmüket az aktuális problémáról (egyfajta ösztönös vészreakcióba lép az agy), aminek eredményeként a korábbi területen oldódik a feszültség. Így például fogzás vagy fülgyulladás esetén is előfordulhat, hogy az érzett fájdalmat a fejük ritmusos ütögetésével igyekeznek elviselhetővé tenni.
Hasonló a helyzet akkor is, amikor valamilyen lelki nehézséggel küzdenek. Különösen azok a gyerekek, akik beszéde (korukból kifolyólag) még akadályozott, könnyen nyúlnak ehhez az eszközhöz. Miután nem tudják se kellően felismerni, se értelmezni, se megfogalmazni azt, hogy milyen érzések kavarognak bennük, tehetetlenné válnak azokkal szemben, s csak a belső frusztrációjuk nő. Ennek felszabadítására pedig segédeszköz lehet az önbántalmazás, mivel az kiszámítható, irányítható és egyben nyugtató hatású is. Végezetül pedig erre a megnyilvánulásra számíthatunk akkor is, ha túl sok inger éri a gyereket. Ha nincs kellő ideje és nyugalma az őt érő események feldolgozásra, idővel robbanni kényszerül, aminek egy felülvizsgált változata lehet a fejének döngölése. Mindhárom esetben tehát
egyfajta önnyugtatásról beszélünk, aminek tiltása szembemegy a gyerek érdekeivel.
A cikk teljes egészében a divany.hu oldalán olvasható.
