Hova vezet, ha egy kisgyerek túlzott szabadságot kap?
Határhúzás
A gyerekek alapvető szükséglete, hogy hangosan szaladgáljanak, játszanak, kússzanak, másszanak, pocsolyában ugra-bugráljanak, de mindennek megvan a megfelelő helye és ideje... Mert igenis van, amikor az önfeledt játék zavarja az étteremben, vonaton, strandon, bárhol mellettünk ülőket. Fegyelmezetlenségről, a határok feszegetéséről és a túlzott engedékenység következményeiről kérdeztük állandó szakértőnket Varga Mónikát a hozdkiazellenorzot.hu és a Beírás felnőtteknek című könyv szerzőjét.
Amikor a gyermekek számára meghúzott határok kérdése a téma, mindig a következő hasonlat jut eszembe: Képzeljük el, hogy a gyermekeink egy gyönyörű fennsíkon játszanak, amelynek egyik oldalán óriási szakadék tátong. Ahhoz, hogy zavartalanul játszhassanak, szükség van egy korlátra, különben beleeshetnek a szakadékba. Ez a korlát jelképezi a nevelés során meghúzott határokat, amelyek végső soron a gyermek védelmét szolgálják. A szülők feladata a korlát megépítése, mint ahogy a gondtalan játék lehetővé tétele is.
Határokat húzni nem jelent mást, mint következetes szabályokat felállítani és azok betartását következetesen elvárni.
Ez az erőszakmentes fegyelmezés szükséges és megfelelő módja, amely korlátként védi a gyermeket a „lezuhanástól”, de természetesen a többiekkel való együttélést és a társadalmi beilleszkedést is ez teszi lehetővé (elviselhetővé).
Talán az eddig leírtakkal minden szülő többé-kevésbé egyetért, mégis gyakran tűnik úgy, hogy csupán elméletben. Az étteremben az asztalok alatt bujkáló, az üzletekben kiabálva rohangáló, esetleg magából kikelve követelőző, vagy minden elérhető dologra felmászó gyerekek szülei is szabnak határokat gyermekeik biztonsága érdekében, de figyelmen kívül hagyják a külvilág többi szereplőjét, a határszabás többnyire másokat érintő aspektusait. Véleményem szerint itt a következő történik: Ezek a szülők a gyermek szabadságát úgy értelmezik, mintha az az összes akaratának teljesítését jelentené. Aki ebben a téves üzemmódban működik, annak minden idejét és energiáját elveszi, hogy gyermeke összes óhaját teljesítse, miközben igyekszik megteremteni az alapvető biztonságát is (azt a bizonyos korlátot a fennsík körül).
A gyermek akarata olyan mértékben uralja a szülő gondolatait, hogy a határhúzás csupán az életveszélyes helyzetekre koncentrálódik, a többi ember érdekét teljesen figyelmen kívül hagyja. Meglátásom szerint ezek a szülők a többiekről is azt feltételezik, hogy a gyermek „akaratáért/szabadságáért” elviselnek némi kellemetlenséget, hiszen a gyerek még csak gyerek.
Ezzel az az óriási probléma, hogy a gyerek pillanatnyi óhajának alárendeljük a hosszútávú célokat, és a határhúzás alapvető funkcióit ütjük ki.
A „fegyelmezés” (határhúzás) lenne ugyanis az a folyamat, amely a gyermek viselkedését oly módon alakítja:
• hogy érzelmileg érett felnőtté váljon,
• megtanulja az önkontrollt,
• megtanulja az alapvető családi értékeket és társadalmi normákat
• megtanulja, hogy tettei következményekkel járnak,
• valamint mások szükségleteinek figyelembevételét.
Hova vezet, ha a gyerek túlzott szabadságot kap?
Ha a gyermek túlzott szabadságot kap, benne is rögzül az az elképzelés, hogy az ő akarata mindennél és mindenkinél fontosabb. Neveletlen, követelőző és utálatos gyerekeknek nevezzük őket, ami a külvilág szemével nézve valójában így is van, mert nem is lehet másképp. A közösségbe kerülő, korlátok nélküli gyermeknek ugyanis fogalma sincs, hogy a többi embernek nem az ő akarata a legfontosabb, arról pedig még kevésbé, hogy másokat esetleg zavar a viselkedése.
Sok gyermek az óvodában szembesül először igazán a huszonöt másik gyerek akaratával és keserves visszautasításban, számtalan konfliktusban lesz része, miközben fogalma sincs, mi történik.
Az anyuka, aki képes a játszótéren lekönyörögni a szomszéd kisfiút az elektromos autójáról, csak hogy az ő kisfia is mehessen egy kört, nem tanítja meg a gyereknek, hogy bizonyos dolgokhoz semmi köze, és nem ő dönti el, hozzányúlhat-e vagy sem. Nem ritka, hogy egy ilyen kisgyerek nem érti a sorban állást, a mosdóban gond nélkül előre tolakodik és értetlenül kapálózik, amikor az óvó néni a sor végére tessékeli. Legtöbbjük egyáltalán nem tud várni, óhajai teljesítésére kizárólag az azonnal létezik.
A túlzottan szabadjára engedett gyerekeknek tehát fogalmuk sincs, hogy tetteiknek hatása van a körülötte lévőkre és semmiféle átmeneti kényelmetlenséget nem képesek elviselni.
A közösségbe kerülés keserves tapasztalatokkal jár és az érett felnőtté válás nagy valószínűséggel soha nem történik meg.
Nem nehéz megérteni, milyen következményekkel járhat ez a későbbiekben, az iskolában, a munkatársakkal, valamint a párkapcsolatban.
Gyakori kérdés az is, hogy ha a gyerekek alapvető szükséglete a szaladgálás, játszás, kúszás-mászás, mindenhova felmászás, akkor miért ne hagyjuk ezt neki? A kérdés jogos, csak így kéne hangozzék: Hogyan érjem el, hogy a gyermekem mindenütt szabadon szaladgálhasson és mindenre felmászhasson, ahol ez rendjén van? És hogyan érjem el, hogy a vendéglőben vagy a fogorvosnál ezt ne tegye? Ehhez kellenek azok a bizonyos határok, amelyek a körülöttünk élőkről szólnak. Bizonyos dolgokat azért nem teszünk, mert azon a helyen senki nem csinálja, mert másokat zavar, mert nem illik vagy nem szabad. Pont.
Tanmese óvodásoknak
Egyszer egy étteremben tomboló kisfiúnak azt mondta a pincér, hogy most fog egy ásót, elmegy a kissrác szobájába és egy hatalmas gödröt ás a fiú ágya mellé. Miért? kérdezte a fiú. Mert úgy tartja kedvem – válaszolta a pincér. De abba bele fogok esni – mondta a fiú. Nem baj, engem nem zavar – válaszolt a pincér. Ha te azt csinálsz, amit akarsz, mindegy hány embert zavarsz ezzel, akkor én is – tette még hozzá. A fiú szinte szótlanul folytatta az evést. Életre szóló leckét kapott.
Miért kell szót fogadnunk?
Ha a családban szeretet és megértés uralkodik, akkor ez nem kérdés. Szeretem a szüleimet, bármikor számíthatok rájuk, bízom bennük, így ösztönösen elfogadom a szabályaikat. Azért kell szót fogadnunk, mert tudjuk, hogy nekünk is így lesz jó. És az lenne az igazi, ha itt is leírhatnám: ennyi, pont!
De a szülő/tanár/egyéb felnőtt közti bizalom nem mindig alakul ki, a felnőtt gyakran alanyi jogon, erőszakkal vagy agresszióval követel szófogadást. A „mert én azt mondtam” típusú fegyelmezés esetén tényleg felmerülhet a gyerekben a kérdés. A szófogadás tehát a hitelességen alapul, és akkor tud működni, ha:
• mi magunk is jó példát mutatunk,
• lényünkkel, viselkedésünkkel elnyerjük a gyerek bizalmát,
• érthető magyarázatot adunk a tiltások mellé,
• empatikusan beszélünk vele,
• példákkal támasztjuk alá a határok szükségességét,
• elmondjuk, hogy az ő érdeke is a helyes viselkedés,
• a világban járva-kelve érzékenyítjük őt mások „létezésére”, az együttélés közös normáira
• határozottak és következetesek vagyunk
• megdicsérjük a határok megtartása esetén
A fegyelmezés/határhúzás idővel egyre könnyebb és lazább lehet, ha már totyogó korában elkezdjük. Az első három évben meghúzott határok egy életre segítségünkre lesznek. Az óvodába érkező gyermekeknél a gyakorlott óvó nénik tisztán látják, ki hogy áll határhúzás ügyben, sok érdekeset tudnak mesélni a „zabolázatlanul” érkező kis újoncokról.
Aztán a tinédzserkor nagy valószínűséggel feje tetejére állít majd mindent, de az ő határaik meghúzása egy teljes könyvet kitesz. (Ajánlott irodalom: Kamaszhatárok)
A gyerekeknek a határok tehát nem korlátokat, hanem biztonságot, tanulási lehetőséget és szeretetteljes iránymutatást jelentenek. A következetes, empatikus, világos határszabás segíti őket abban, hogy önálló, felelősségteljes, kiegyensúlyozott felnőttekké váljanak.
Varga Mónika könyve: Beírás felnőtteknek
Olvasnál további hasznos ötleteket, tippeket iskolai témában? Rendeled meg a szerző Beírás felnőtteknek című könyvét a lenti képre kattintva, amelyben erről a témáról is ír. A kötet végigvezeti az olvasót a gyermek-szülő és gyermek-tanár kapcsolat általános buktatóin, különös tekintettel a helytelen érzelemkezelésre, a felgyorsult világ és hibaközpontú oktatásból fakadó problémákra.
Nyitókép: 123RF
