TŐLED IS FÜGG, HOGY FELNŐTTKÉNT NARCISZTIKUS LESZ-E A GYEREKED
Meglepően sokan vélik úgy, hogy a mai gyerekeket elkényeztetjük. Nincs háború, sem éhezés, sem gyerekmunka (legalábbis hazánkban), nem kell segíteniük a tanyán, válogathatnak a ruhák között, nem szabad verni, szidni őket, és még a tanárnak is visszaszólhatnak. Sok felnőtt azonban csak addig fél, hogy kis önimádót nevel, amíg meg nem ismerkedik az önértékelés és a narcizmus közti nagyon lényeges különbséggel.
Egy gyereket nem kell megalázni vagy verni, hogy „tudja, hol a helye”, sőt. Tolsztoj szerint a dicséret egyenesen a zsír, ami szükséges a kerekek könnyed forgásához. Ám nem mindegy, hogy ez a dicséret milyen jellegű. A kutatások szerint a biztatás, az önbecsülés növelése és a gyereknevelés elválaszthatatlan egymástól. Eddie Brummelman, az Amszterdami Egyetem kutatója azonban annak is utánajárt, vajon valóban önimádó hercegek és hercegnők lesznek-e a gyerekekből ennek hatására.
A narcizmus nem túltolt önbecsülés
Eleinte Brummelmann is úgy vélte, hogy a narcisztikus embereknek rendkívül magas az önértékelése. Az egyik legfontosabb dolog, amit kutatása kimutatott az, hogy a narcizmus és az önértékelés nagyon is különbözik egymástól. Míg az önbecsülés hozzájárul a szorongás és a depresszió csökkenéséhez és segít egészséges kapcsolatokat fenntartani, addig a narcizmus már fiatalkortól fenyegeti a mentális egészséget. Ez utóbbi pszichodinamikája azon a hiedelmen alapszik, hogy az illető magasabb rendű a többieknél. A kapcsolatok a versengésről szólnak, ahol csak egy győztes lehet. Az önértékelés azonban azt jelenti, hogy méltó és jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem helyez senkit mások alá vagy fölé, egyenrangú kapcsolatokban gondolkodik, ahol mindenki megkaphatja, amit szeretne.
Velünk születik vagy gyerekkorban alakul ki?
Az is érdekes kérdés, vajon a narcizmus veleszületett tulajdonság, vagy gyerekkorban alakul ki? A narcizmusnak, mint minden más személyiségjegynek, létezik genetikai összetevője. A felnőttként narcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak már kiskorukban is több figyelemre vágynak, mint a többiek, érzelmileg instabilak, nagyon kiborulnak, ha nem kapják meg, amit akarnak. Ám semmi sincs kőbe vésve. A narcizmust a szocializációs tapasztalatok alakítják, és az iskolakezdés körül jelentkeznek az első jelei. Ha a szülők irreálisan túlértékelik a gyereket, olyan egyedülálló és rendkívüli egyénként bánnak vele, aki különleges bánásmódot érdemel, erősíthetik ezeket a jellemvonásait. Idővel egy ilyen környezetben felnövő gyerek arra következtethet, hogy valóban jobb a többieknél és jobban megérdemli, amit kap. Aztán ahogy felcseperedik, és a versenyt mindig előnybe helyezi az együttműködéssel szemben, mások csodálatára hajt – azaz olyan tükröket választ, amelyekben a legszebbnek tűnik –, akkor tovább erősödnek narcisztikus vonásai.
Ha dicséri magát, biztos baj van vele? Dehogy!
Ugyanakkor ezen a ponton csőstül érkeznek a félreértések a felnőttek részéről. Az a gyerek, aki azt állítja saját magáról, hogy jól focizik vagy kedvesen bánik a testvérével, még nem narcisztikus, ahogyan az sem, aki nem tűri el, hogy megszégyenítsék vagy rosszul bánjanak vele. Az sem feltétlenül kórosan önimádó, aki vitázik, érvel, nem fogadja el elsőre akár szülője, akár a tanára véleményét, utasítását. Az a gyerek viszont, aki társadalmi összehasonlításban mutatja meg magát, azaz azt állítja, hogy ő többet ér másoknál, vagy jobb mindenkinél, már elképzelhető, hogy az önimádó irányba tart, ahogy akkor is, ha a felsőbbrendűségét érintő kritikára agresszíven reagál. A rendkívüli magabiztosság persze még mindig nem diagnózis, sőt. Az objektivitás hiánya és a hibákból tanulás képessége sem az, csupán egy jelzés, amit vagy észreveszünk és helyesen kezelünk, vagy nem.
Úristen, narcisztikus a gyerekem!
A cikk teljes egészében a divany.hu oldalán olvasható.
