Tökéletes képet ad a Pingvinanyukák filmsorozat az SNI-s szülők vívódásairól

A lengyel minisorozat története azzal indul, hogy egy iskolás kisfiú többedjére verekedésbe keveredik az osztálytársnőjével az iskola udvarán, emiatt eltanácsolják az iskolából. Azzal senki nem foglalkozik, hogy az autista kisfiú nem agresszív, még csak nem is rossz szándékú, hanem az állapotából adódó nehézségei és a figyelmen kívül hagyott eltérő állapota miatt került verekedésbe, amit természetesen az anyuka nevelési hibájának tudnak be.

Kama, az egyedülálló anyuka az incidens követően új iskola keresésbe kezd. Egyszerre cipeli a profi boxkarrierje és az iskolaválasztás terheit a vállán, sorra akadályokba ütközik, legfőképpen a saját maga által felállított akadályokba. Csak egyetlen befogadó közeg, a "Csodás Kikötő" nevű speciális iskola, fogadja őket tárt karokkal, amit az anyuka eleinte ellenez. Már, ahogyan az ilyenkor sokszor lenni szokott (a valóságban is), Kama eleinte tagad, minden eszközt, megoldást megragad, csakhogy bebizonyítsa, az ő gyereke nem abba a közegbe való. Még a fia számára oly szükséges diagnózist is mereven elutasítja.

Kilenc epizódon keresztül követhetjük végig nem csak a "bunyós anyuka" vívódásait és felismeréseit, hanem a másik három SNI-s gyereket nevelő szülőét is.
Időnként nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk az oly valóságosnak tűnő, ismerős karakterek láttán. A gyerekek nagyszülei, hol jobban, hol rosszabbul reagálnak unokáig másságára. Vegyük például az egyik nagymamát, aki jelen sincs a család életben, de úgy tesz mintha segítene, valójában pedig soha nem lehet rá számítani (mennyi ilyenről olvasni a Facebook csoportokban). A rendíthetetlen, tekintélyelvű, mások érzéseit és igényeit figyelmen kívül hagyó nagypapa szintén pipa (ugye, hogy magunkra ismerünk?). Aztán ott van egy harmadik nagyszülő, aki inkább tabusít... (hány ilyen sztorit hallottunk, olvastunk már).

Szinte minden és mindenki a helyén van: a felesége által régóta elhanyagolt, a házasságából kifelé kacsintgató apa, akinek "ezt a rengeteg pénzt meg kell teremtenie valahogy", erre hivatkozva menekül otthonról, vagy ahogyan a testileg-lelkileg megroppant, magát a végletekig marcangoló anya is. Felbukkan az elvált apuka karakter is, aki naná, hogy az új családjával idillibb éltet él, mint az előzővel. Szigorú nagypapa, a világot a keblére ölelő, csupa szív insta-anyuka mellett felbukkan az iskolaigazgató is, aki – ki nem találjátok–, kényszerből iskolát alapító sorstársszülő. Minden apró szál és jelenet nagyon elgondolkodtató és életszagú. Még az is, ahogyan a kacifántos gyerekek szülei összefognak és számíthatnak egymásra (ahogyan a valós életben is teszik).

A sorozat nem csupán az autista gyereket nevelő családokról szól, hanem a mozgássérült, kerekes székes vagy a Down-szindrómás gyerekek sajátosságai, családjuk nehézségei is felvillanak – kis csúsztatással ugyan, amit a film műfaja miatt megbocsájtunk, hiszen tudjuk, hogy ezek a speciális igényű gyerekek nem ugyanazt az iskolát, tanrendet, bánásmódot és infrastruktúrát igénylik.

Sírunk, nevetünk és magunkra ismerünk. Az utolsó epizódok egyikében elhangzik a film egyik fontos üzenete (több ilyen van): ezek a szülők, akikről a film is szól, a legjobb szándékkal áldozzák fel életüket, magukat, csakhogy a gyermekük boldog lehessen. Igen ám, de nem a gyerek kéri ezt az áldozatot. Mert a gyerekek semmi mást nem akarnak, mint mosolygó, kiegyensúlyozott, őket megértő anyukákat, apukákat.

Fotók a cikkben: Netflix