„Te jó ég, miért viselkedek úgy, mint az anyám?”
Deliága Éva gyermekpszichológus írása.
Gyermekkorunkat átélve(átvészelve) új irányokba terelődik a figyelmünk: kamaszkor, felnőtté válás, pártalálás, elköteleződés és családalapítás. Eddig a pontig sokan önismereti kérdések boncolgatása nélkül jutnak el, ám legkésőbb a gyermekvállalás új szempontokat hoz be. Ha máskor nem, hát ekkor biztosan feltolulnak a gyermekkori emlékeink, és most először tudunk ránézni szüleink velünk való bánásmódjára, nevelési elveire, megértve azt, hogy ők nem csak a mi szüleink voltak, de elsősorban emberek is, akik jól-rosszul átevezve a saját életük sebes folyóján, szülőként is megpróbáltak helytállni. Valahogy úgy, mint mi most.
Gyerekszemszögből az ember hajlamos lehet számon kérőn, kritikusan és ítélkezően nézni felmenőit. Miért hagyták? Miért engedték? Vagy éppen: miért nem voltak elég szigorúak vagy következetek? Miért nem tudták azt megadni, amire nekem ott és akkor szükségem lett volna?
Aztán szülővé válva mindezek a kérdések új szemszögből tárulnak fel: Fogom-e bírni? Hogyan lehetnék jobb szülő? Miért ilyen nehéz a gyerekekkel?!
Ennek tükrében az, amit a szüleink generációja tett, egyrészt felértékelődik: „Igaz, hogy nem voltunk gazdagok, de minden évben mentünk nyaralni.” Másfelől meg, amit tőlük kaptunk, mintául szolgálhat. Jobb esetben követendő mintaként, ám sok esetben elkerülendő mintaként.
A szülőkonzultációkon sok olyan szülővel találkozom, aki elmeséli, hogy ő már kiskorában megfogadta, hogy biztos nem úgy fogja csinálni, ahogy az ő anyja csinálta. Több időt tölt majd a gyerekeivel. Minden nap főtt étellel várja majd őket haza. Nem lesz türelmetlen velük. Nem fog velük kiabálni.
De jaj, amikor már ő a szülő, és régi gyermekkori emlékek feltörnek! Pont úgy korholja a gyerekeit, mint egykor az ő anyukája korholta őt:
„Nem igaz, hogy nem vagy képes időben elkészülni!”
„Mit piszmogsz a vacsoráddal?”
„Ülj rendesen!”
„Ha így folytatod, mehetsz majd utcaseprőnek!”
Anyjára ismer ezekben a mondatokban, mintha feltennének egy lemezt, és neki ezt kéne mondania. Pedig emlékszik rá, hogy mennyire utálta ezeket a kritikus, becsmérlő, ingerült szavakat gyerekként.
Aki már eljut ehhez a felismeréshez, jó úton jár. Sokan úgy viszik át szüleik párválasztási és gyermeknevelési mintáit, hogy észre sem veszik. Fel sem merül bennük, hogy lehetne másképp is csinálni. Akit ilyen kérdések foglalkoztatnak, már elindult azon az úton, hogy tudatosabb szülővé váljon. Empatikusabb tud lenni gyermekével, hiszen ő maga is átélte, hogy milyen az, ha egy szülő nem érti meg a gyermekét, vagy, ha túl sokat követel tőle.
A hozott minták előbukkannak, de nem parancsolnak. A szülő önismereti munkájával, aktuálisabb, a mai igényekhez jobban igazodó szemléletével, megváltoztathatók. Első körben rá kell látni a saját gyermekkori sérelmekre, hiányokra, és nem szabad azt várni, hogy majd a gyerekek kárpótolnak mindenért. A gyerekek ugyanis hozzák a formájukat, nem elsődleges szempontjuk, hogy a szüleiket kíméljék, vagy, hogy anyjuk, apjuk szeretetigényét elégítsék ki. Önálló kis személyiségek, akik ugyanúgy vágynak feltétel nélküli szeretetre, mint saját egykori kisgyermeki énünk.
Szülőként Ön most majdnem biztosan más élethelyzetben van, mint egykor szülei voltak. Mások a társadalmi hatások, megváltozott a világ. Ami egykor népszerű és elterjedt gyermeknevelési stílusnak számított, ma nem feltétlenül állja meg a helyét.
Nem kell tökéletes szülőnek lenni, csak törekedni érdemes az „elég jó” szülőségre, melynek révén a szülő érzékenyen tudja felismerni, hogy mi zajlik a gyermekében, és képes reagálni gyermeke érzelmi igényére is.
Tudatosság kell ahhoz, és másfajta megküzdési módok, hogy a „készen kapott”, unásig ismert mondatok, a bántó szavak kikopjanak szülői eszköztárunkból. Kezdjen el figyelni erre – még ma!
Kezdőfotó: Getty Images
