A diák sokszor nem tudja, hogy mit miért kellene tanulnia – Gondolatok a tanulás hasznosságáról, tanári hozzáállásról
A lemorzsolódás mindenkinek fáj
Minden fórumot megragad a gondolkodni vágyó emberek tudásszomjának táplálására és a kritikus gondolkodás serkentésére Gerő Péter tanár, felnőttkori tanulás szakértő, a sziatanarur.hu bloggere, illetve az azonos nevű rádióműsor házigazdája. Felütéseiben igyekszik mindig aktuális témákat, problémákat, eseményeket feszegetni. Legutóbb a Kölöknet kezdőoldalán található grafikonon akadt meg a tekintete, amely az oktatásból lemorzsolódók lehangolóan magas arányáról ad tájékoztatást. Gerő Péter írását olvashatjuk az oktatásból való kimaradásról, amelyet egyszerre szán gyerekeknek, szülőknek és pedagógusoknak.
Az Eduline ezt írja: „a korai iskolaelhagyók (azok a 18-24 évesek, akiknek legfeljebb általános iskolai végzettségük van és nem vesznek részt semmilyen képzésben) aránya Magyarországon 11,6 százalék volt 2023-ban, ami a negyedik legmagasabb arány az Európai Unióban”.
A lemorzsolódásnál nagyobb kár márpedig nem érheti se diákot, se a családot, se a pedagógust. Aki majdnem érettségizett, majdnem megszerzett egy szakképesítést vagy akár diplomát – az nem szerezte meg. A befektetett idő és munka eredmény nélkül zárul.
Ha olyan gyermekem volna, aki intézményes tanulásban vesz részt, kiskamasz vagy annál idősebb (vagyis akivel már lehet összefüggésekről is beszélni), ezt mondanám neki:
Levél a kamasz gyermekemhez
Beszéljünk nyíltan: olyan világban élünk, ahol aki a kötelező gyakorlatot nem mutatja be kellő színvonalon, attól a szabadon választottat meg sem nézik. Nagy ostobaság: valaki nagy építész lehetne, de nem kerül be az egyetemre, mert rosszul felelt Janus Pannoniusból és a pun háborúkból…, de a jelenlegi szabályrendszer ilyen, és egyáltalán nem vigasztaló, hogy korábbi nemzedékek idején még ilyenebb is volt.
Közben ott tartunk, hogy az érettségi, sőt lassan már a felsőoktatási alapképzés is „kötelező gyakorlat” ahhoz, hogy az ember valóban a saját képességei akadálytalan kibontakoztatásában gondolkodhasson.
A nekifutás azonos: iskolakötelezettséggel kezdünk. Aztán a kötelezettség megszűnik – akár lazíthatnánk is, akár abba is hagyhatnánk.
Rossz döntés lenne.
Amíg visz a lendület, addig is nehéz lehet – de ha a lendkerék leáll, akkor rendkívüli erőfeszítés kell, hogy újra elinduljunk.
Aki nem élte át, hogy mennyivel nehezebb tíz évvel később család, munka mellett a tanulást folytatni, nem hinné el. Én sem hittem el kamaszkoromban.
Ha most lennék diák, a nemszeretem tantárgyaimat megpróbálnám akadályversenynek tekinteni. Úgy gondolnám: az előttem álló aktív évekből néhányat a kötelező gyakorlatokra szánok: érettségi, felsőoktatási alapképzés, nyelvvizsga, jogosítvány…, túlesem rajta, nincs tovább gond vele.
Ha azt gondolod magadról, hogy nem vagy képes rá, tudd, hogy sokan gondolják ugyanezt magukról. Pedig még egyetemből sincs olyan, amelyet csak a kiválasztott géniuszok végezhetnének el.
Ha nem terelődik el a figyelmed, akkor képes vagy rá – és attól kezdve „egy ajtóval beljebb” vagy, bármibe is kezdenél az életedben.
Bevallom, amikor diák voltam, nem így gondolkodtam. Tudom, hogy te, aki diákként ezt olvasod, hiszed is és nem is.
Legyél olyan gátfutó, aki nem engedi el a lehetőséget, hogy egyetlen lendülettel végigfuthatja a távot.
Szeretettel drukkolok neked!
Második levelemet a szülőknek és a pedagógusoknak szánom:
Kedves Szülőtársam és Kedves Pedagógus Kollégám!
Ha valakik, akkor mi tudjuk, hogy a tudás milyen sokat ér. Még az a tudás is, amelyik az adott pillanatban feleslegesnek tűnik – talán mert nem is látszik, hogy mire való. Ismerjük a mémet, hogy „megint eltelt egy nap anélkül, hogy használtam volna a Pitagorasz-tételt”; igen ám, de használhatta a logikus következtető gondolkodást, amelyet, többek között, a Pitagorasz-tétel példáján tanult meg. Az is lehet, hogy iskoláskora óta egyetlen másodfokú egyenletet sem oldott meg valaki, de mennyivel szebb lenne az élet, ha a világ döntéshozói csak annyiban emlékeznének a másodfokú egyenletre, hogy ha tudnak valamire egy jó választ, attól még előfordulhat, hogy más, szintén jó válasz is létezik…
A diák persze sok esetben nem tudja, hogy mit miért kellene tanulnia. Nem is tudhatja: ő még tanuló. Aki életében első ízben mászik egy hegyre, nem tudhatja, hogy a csúcsról milyen lesz a panoráma, mennyivel messzebbre fog látni.
Mi viszont tudjuk – és a mi dolgunk, hogy „mozgásban tartsuk a lendkereket”. Ez a legtöbb, amit a gyermeke tanulásáért a szülő megtehet. Ez az igazi tanári feladat is, főleg, miután a tanulási tartalom egyre több forrásból megszerezhető. Nem az a dolgunk, hogy „felmondjuk a leckét”, mintha az osztály legjobb tanulói lennénk. Az igazi tanári hatás… De hadd mondjak példát.
Ismerjük-e ezeket a neveket: Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Juhász Gyula, Négyessy László? Vagy: Neumann János, Gábor Dénes, Harsányi János, Rátz László? A felsorolások első neveit (az első Nyugat-nemzedéket, illetve a Nobel-díjasokat) mindenki ismeri. A felsorolások utolsó nevei pedig – a tanáraik! Mit tudtak ezek az emberek? Bemagolni való tananyagot? Aligha. Sokkal inkább: vágyat ébreszteni a szakterületük művelésére.
Elárulom a magam titkát: engem valóban mindig érdekelt a témakör, amelynek a megismerését segítettem; és valóban mindig érdekelt a gyermekeim, a tanítványaim haladása, a gondolkodásuk fejlődése.
Nem kell különleges módszereken gondolkozni, csak érezzük át a dolog fontosságát és engedjük, hogy ezt a diák észrevegye.
Ahhoz, hogy hitelessé váljunk a gyermekeink, tanítványaink előtt, hogy érdemesnek lássák az utat a tudományok „nem királyi út”-ján, a legfontosabb, hogy ennek a fontossága „kilátszódjon” a viselkedésünkből.
Hallgatnál, néznél Szia, Tanár Úr!-tartalmakat a YouTube-on? Ide kattintva máris megteheted! Dr. Gerő Péter oktatási tanácsait akár a Szia, Tanár Úr! Facebook oldalon is követheted.
Fotó: 123RF
