Szülőség bűntudat nélkül

„Irtózat fog el, ha arra gondolok, hogy bakker, ebből kettő?” – fut át a gondolat a 16 hetes kismama fején, miközben visító 3,5 éves fiára könyörgi fel éppen a szandál másik felét, immár 11. perce.

„Most meg direkt belekeni a hajába a joghurtot, én mindjárt kiugrom az ablakon!” – gondolja magában az anyuka 1 évesével hadakozva az etetéskor.

„Mindenki tud kulturáltan játszani, csak az enyém nem.” – Állapítja meg lemondóan egy apuka a játszótéren, miközben 4 éves fia áldozatainak sebesüléseit aggódó anyukák ápolgatják épp.

„Ezek a büdös kölykök, nem hagynak aludni, én elköltözöm otthonról!” – Fakad ki, nem először az ikerlányokkat nevelő szülő.

Milyen szülő az, aki ilyeneket gondol?!

Normális. Átlagos, mondhatnám. Csak nem tudja, hogy a más szülők fejében is ilyen gondolatok bukkannak fel néha, sőt, előfordul, hogy még cifrábbak! Így hát aztán picit lehiggadva, összeszedve magát, mardossa a bűntudat, hogy az ő drága kicsi Kincse kapcsán, hogy is gondolhatott ilyeneket, mikor olyan kis védtelen, ártatlan, cuki.

A szülőségre lehetetlen felkészülni. És vannak, akik nehezebb diót kapnak, mint mások. Az ingerlékeny, hasfájós csecsemőről gondoskodók. A rossz alvó, rossz evőt nevelők. A sajátos nevelési igényűt, a sérültet, az átlagostól eltérően fejlődőt terelgetők. Az akaratosabb, makrancosabb, lobbanékonyabb természetű gyermekkel megáldottak. Vagy még sorolhatnánk a többi tényezőt, ami megnehezíti a szülői létet. Persze, ezek nem csak a gyermek sajátosságai lehetnek, hanem a szülő saját problémai: ha gyermekét egyedül neveli, ha anyagi nehézségekkel küzd, ha az élete más területein összecsapni látszanak felette a hullámok. Előfordulhat össze nem illés is, mikor a pörgős, kíváncsi, ugri-bugri gyerek: nyugodt, megalszik a tej a szájában habitusú szülőhöz kerül, vagy amikor a félénk, a saját árnyékától megijedő gyermeke születik a vagány, kalandkereső szülőnek. A gyerekek és a szülői lét sem olyan, mint ahogyan azt a legszebb álmainkban elképzelnénk. Ritkán szaladunk kézen fogva, nagyokat kacagva, a lobogó hajú gyerekekkel a mezőn, gyakrabban vagyunk kénytelenek nyafogó, sétálni nem akaró gyereket vonszolni az úton.

Kell tehát egy szelep. Nem kell kétségbeesni, ha nem sikerül minden egyes pillanatban szolgálatkészen ugrani a gyermek minden pici megnyilvánulására. Lehet, szabad, sőt, kell néha cifrákat gondolni! A gondolat nem azonos a tettel! A szülőség nem fenékig tejfel, sok a feszült pillanat, a lehetetlen szituáció és a szülő minden erejét igénybe vevő nehézség. Mindezek egyszerre, egy átlagos kedd délután. Nem lehet rá felkészülni, nem lehet betervezni, és sosem jön jókor. Éppen ez a nehéz. Spontán kell reagálni. Igazságot osztani, vigasztalni, helyre tenni a csemeték lelki világát, folyamatosan éreztetve velük, hogy szeretve, biztonságban vannak.

Tapasztalatom szerint, sok szülő él bűntudattal: „Szar anya vagyok.” „ Nem csinálom elég jól.”, „Nem tudok elég jó apja lenni gyermekeimnek.” – gondolják sokan, sokszor. Pedig lehet, hogy erről szó sincs. Csupán az elvárások lettek irreálisan magasra belőve.

A mai világ szerencsére gyermekközpontúbb, mint az, amiben a mai szülők generációja nevelkedett 30-40 évvel azelőtt. A pszichológiai, érzelmi szükségletek jobban előtérbe kerültek, többet tudunk a kisgyermek fejlődéséről, szeretnénk őket kiegyensúlyozott, önbizalommal teli felnőttnek látni majd egyszer. Azonban ez a trend éppen az ellenkezője annak, mint amikor a gyereket sírni kellett hagyni, hadd erősödjön a tüdeje. Hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba esni. Régebben a gyerek szempontja nem annyira érvényesült, most meg hirtelen minden körülötte kell, hogy forogjon?

Ott lehet az elfogadás a szülőben, saját magával szemben is. Nem baj, ha néha türelmetlen. Nem baj, ha éppen rossz napja volt és nincs kedve leülni játszani. Nem baj, ha csendben szeretné elfogyasztani a kávéját. Nem baj, ha elmegy, és a barátaival találkozik. Ha nem feszíti túl magát, ha rátalál a saját harmóniájára, azzal magával és gyermekével is jót tesz. Mert a szülő is csak ember.

Deliága Éva