Szülők, akik nem kiabálnak: ezzel a módszerrel lehetnek neked is jól nevelt gyerekeid
Miért van az, hogy az egyik családban elég egyszer szólni a gyerekeknek, a másikban pedig a folyamatos harcokról szól minden nap? Könnyű a gyerekek különböző habitusával magyarázni a jelenséget, de ahol sok gyerek nevelkedik, és mindegyikük szót fogad, ott kezdhetünk gyanakodni, hogy a szülők is jól csinálnak valamit.
A játszótér sztárja egyértelműen Judit volt a gyerekeivel. Kétévenként érkeztek, két kisfiú és két kislány felváltva. Szépek voltak, okosak, és nagyon kedvesek. Az ő gyerekei voltak azok, akik soha nem verekedtek, nem nyavalyogtak, nem zavarták el a kicsiket. A gyerekekkel barátságosak, a felnőttekkel udvariasak voltak. Nem szaladtak a hinta elé, nem szórták a homokot, és soha nem mutattak be életveszélyes mutatványokat a mászókán, viszont mindig jókedvűek voltak.
Judit soha nem fegyelmezte őket. Nem volt miért. Ha elérkezett a hazamenetel ideje, egyszer szólt nekik a padról, mire a négy gyerek felpattant, gyorsan összeszedték a játékaikat, ki-ki felült a saját járgányára, és fegyelmezetten elindult haza. Soha nem láttuk, hogy bármelyik is lemaradt vagy kergetni kellett volna.
„Mi a titkod?” – kérdeztük tőle nem egyszer, amikor már sokadszorra éreztük úgy, beleőszülünk a gyerekeinkkel való folyamatos küzdelembe. Juditot ez a kérdés egy kicsit mindig zavarba hozta. Azt mondta, nem csinál ő különösebben semmit. Kifejezetten szeretetteljes légkörben nevelik otthon a gyerekeket, büntetés, kiabálás nem igazán jellemző, sőt, sok tekintetben lazának is nevezhetők, például mindegyik gyerekükkel együtt aludtak az első évben. Amiben talán mégis más Judit, mint a többi anya, az, hogy már korán egyértelmű elvárásokat fogalmazott meg a gyerekei felé, amelyekhez ragaszkodott.
„Naponta legfeljebb 15 perc mesenézés, és semmi édesség. Ezekhez ragaszkodom, és nagyon hamar rájöttek, hogy könyörgéssel nem tudnak megingatni. A többi jött magától. Pontosan tudják, mi a feladat, és mivel szeretjük egymást, örömmel tartják magukat a szabályokhoz. Talán ennyi a titok.” – mondta.
Az egyértelmű elvárás ad a gyereknek biztonságot
Judit gyerekei nem félelemből voltak szófogadóak, hanem mert az egyértelmű keretek biztonságot adtak nekik. Hasonló véleményt fogalmazott meg Sharon K. Hall, a Raising Kids in the 21st Century (Gyereket nevelni a 21. században) című könyv szerzője is:„Ha már totyogós kortól egyértelmű elvárásokat támasztunk a gyerek felé, ők ezeket magukévá teszik, és belső elvárássá alakítják.”
A szakértők szerint ha kétéves korra tisztázzuk az alapokat, a gyerek kevésbé lesz dacos, könnyebben tanul, és jobban fog viselkedni. Az elvárt viselkedésmintákat belső motivációvá alakítja, és képes lesz saját maga megállapítani, hogy a különböző helyzetekben mi a megfelelő reakció.
A szabályok felállítása és betartása
Vágyálomnak hangzik? Nem az. Az érzelmi biztonságban felnövő gyerekek ösztönösen keresi a szülei megerősítését, és már 18 hónapos korban el észreveszi, hogy a különböző tetteiért milyen megerősítést kap. A következő módszerekkel szilárdíthatod meg a jó szokásokat:
- Magyarázz! Nem kell bőbeszédűen, de ha a gyerek megkérdezi, valamire miért van szükség, arra mindenképpen válaszolj minél egyértelműbben. Időnként a „Nálunk így szokás” is megteszi magyarázatnak, de általában ennél konkrétabb okolás szükséges.
- Dicsérj sokat! Értékeld, ha a gyerek az elvárt módon viselkedik. A tárgyi jutalmazást viszont inkább kerüld.
- Te magad is kövesd a szabályokat! Nem leszel hiteles, ha úgy korlátozod a nassolást és a képernyőidőt, hogy közben te magad is a telefont nyomkodod unos-untalan, miközben rájársz a konyhaszekrényben tartott csokoládéra.
- A bűntudat nem mindig baj! Ha a gyerek nem viselkedett megfelelően, és emiatt furdalja a lelkiismeret, nem kell azonnal megvigasztalni. Mondd el neki, hogy mindenki így érzi magát olykor, de ne hitesd el vele, hogy igazából semmi rosszat nem tett, ha ez nem igaz. Az időnként fellépő egészséges bűntudat elengedhetetlen a szilárd jellem kialakulásához.
Mindennek véghezviteléhez a legfontosabb, hogy először a szülő legyen tisztában saját magával, hogy a környezet nyomását él tudja különíteni a saját, belső meggyőződésétől. Ha azért engedsz vagy nem engedsz valamit, mert a többi ember reakciójától tartasz, vagy mások elismerését kívánod, a gyerek megérzi a bizonytalanságot, és te magad sem leszel képes következetesen reagálni. Ez pedig garantáltan harcokhoz, szófogadatlansághoz, hisztikhez vezet majd.
