Szorongok, hogy nem eszik eleget
Ki dönti el, hogy eleget eszik-e a gyerek? Én szülőként, ő gyerekként, vagy esetleg a tányér űrmértéke, netán a mérleg nyelve? – Peer Krisztina gyermekpszichológus írása.
Amikor egy kisbaba megszületik, már a kórházban mérni kell a súlyát, és csak akkor mehetnek haza, ha gyarapodik (az anya képes táplálni). Emlékszem a mérlegre az újszülött osztályon, a sorban várakozó kismamákra, a dilemmára, hogy sutyiban adjak-e neki vizet előtte – mert még nem indult be a tejem. Emlékszem a csecsemős nővér mondatára az első mellre tételnél:
"Ezzel a mellel nem lehet szoptatni! Befelé forduló a mellbimbója."
Aztán hazajöttem az első gyerekemmel a kórházból, aki nehezen kezdett szopni, adtunk neki tápszert már az elején (kiskanállal, ahogy kell), meg segíteni akartunk bimbóvédővel, és mérlegeltünk minden egyes evés előtt és után. Egy kész elmebaj volt mindez, így 7 év távlatából visszagondolva. Én csak vártam, hogy majd szopik, ahogy a többi, a tejem ömlik, ahogy a többinek. De nem ez történt. Volt egy szorongó gyerekorvosunk, aki mindennel vizsgálatra küldött minket (és másokat is). Így voltunk hasi ultrahangon, ezért volt otthon szteroidos kúpunk, és jártuk meg a tüdőröntgent is. Hát ez az orvos elküldött minket gyerekneurológushoz – azóta is előszeretettel ajánlom mindenkinek dr. Büki György gyermekneurológust –, aki amikor meglátott minket, megkérdezte, mi a probléma. Mondtuk, hogy a gyerekorvos szerint balra fordul a gyerek. Mire ő: "Nem azt kérdeztem, mit mondott az orvos. Maguk szerint mi a probléma?" Ja, hogy szerintünk? Hát szerintünk semmi.
Aztán azzal engedett el minket, hogy adjunk annyi tápszert a gyereknek, hogy a fülén is az folyjon, mert nem eszik eleget. És ott, abban a pillanatban legalizálódott számomra is a cumisüveg – ami addig ördögtől való tárgy volt –, és nem méregettünk 40 ml-eket, hanem döntöttük bele, ameddig itta. Én pedig kezdtem elengedni, hogy nem lesz ebből már ügyes szoptatás, de legalább a gyerek hízik. Ha visszamehetnék oda időben, mondanék ezt-azt a csecsemősnek és felkeresnék egy szoptatási tanácsadót.
A hozzátáplálás is hozta a maga feszkóját. Főztem, mint egy rendes anya, turmixoltam, figyeltem az egészségre. De görcsöltem, ha csak a felét ette meg annak, ami az üvegben volt. És amikor már nagyon görcsöltem, akkor átadtam a férjemnek az etetéseket, mert ő nem görcsölt, a gyerek meg jobban evett.
Ma már lassan 7 éves, de még mindig monitorozom, mit és mennyit eszik, de igyekszem az esetek nagy részében mindezt magamban tartani. Ő meg szenzitív gyerekként érti ezt, és időnként jelenti, hogy mindent megevett, ami az uzsonnás dobozában volt.
A második gyerekem nagy súllyal született, már az első mellretételnél ügyesen szopott, tudtam, hogy nem lesz baj. Ezt mondtam is a férjemnek. Nem is volt sosem. A csecsemőst nem engedtem a közelébe, se az én közelembe, kipakoltam a kórterem polcára a magabiztosságomat.
Úgy hagyta el a cicit, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: egyszer csak már nem kellett neki, én meg még tukmáltam volna, mert belém égett a korai kudarc, de ő határozott volt, én pedig megértettem. Sosem turmixoltam, mert nem kérte, és a mai napig szívesen eszik meg bármit, amit egy átlagos négyéves nem biztos, hogy megenne.
A legkisebb pedig kés a vajban, 16 hónapos és még mindig szopik, én pedig azon agyalok, mi lett volna, ha mindez így megy elsőre. De nem ment.
Azt azonban menet közben éreztem, ha nem állok le a nagyfiam evésével kapcsolatos szorongásommal, akkor ügyesen kitermelek egy étkezési zavart, vagy valami egyéb tünetet.
Egy korábbi Facebook-posztom a csecsemő-és kisgyerekkori étkezési zavarokról szól, mert ilyen is van.
De túl a zavarokon, vannak szokások, van étvágy, van temperamentum, van kapcsolat és kötődés, vannak érzelmi állapotok, vannak aggódó nagyszülők és még sok-sok minden van, ami befolyásolja azt, hogyan eszik egy gyerek. Ha pedig képesek vagyunk mindent mérlegre tenni, átgondolni és tudatosítani, akkor leszünk képesek elengedni azt, ami szorongat bennünket.
Ha a gyerekorvos szerint a gyerek normális testalkatú és a súlya is megfelelő, de nem eszik eleget, akkor nem evészavarról, sokkal inkább nem megfelelő szülői attitűdről beszélhetünk. Ezért ezekben az esetekben inkább az segít, ha a nevelés részeként az evéssel kapcsolatos szokásokon igyekszünk változtatni.
Hogy hogyan kezdjük mindezt, ahhoz néhány gyakorlati ötletet adnék:
– Tisztázzuk magunkban, miért aggódunk azon, hogy nem eszik eleget a gyerek, vagy hogy válogat?
– Higgyük el, hogy tudja, mikor lakott jól!
– Fogadjuk el, hogy lehet neki is saját ízlése!
– Időnként újra és újra próbálkozhatunk ugyanazzal a kajával, ha elég kitartóak vagyunk.
– Ha ebéd (vacsora) idő van, kérjük meg, hogy üljön velünk az asztalhoz akkor is, ha nem éhes.
– Ha nem eszik zöldséget, gyümölcsöt, akkor is tegyünk elé, vagy elérhető közelségbe, hátha meggondolja magát.
– És talán ami a legfontosabb: NE LEGYEN TERÍTÉKEN AZ EVÉS! Ne mondogassuk, hogy nem eszik eleget, ne figyeljük árgus szemekkel, mennyit szed magának és hagyjuk őt dönteni. És ezt most magamnak is mondom.
