Stratégiai nyugalom szülőként: avagy mindig kell legyen vészforgatókönyv
Sokáig vacilláltam rajta, hogy bepötyögjem-e cikk formájában a most következő gondolataimat, végül aztán a múlt héten felvett háborús témájú podcast beszélgetésem úgy tűnik megnyomta bennem a gombot, amely mindenáron ki akarja íratni belőlem az érzéseimet.
Tudom, sokan kértétek, hogy ne legyen a Babaneten háborús tartalom, mégis úgy érzem, hogy képtelenség volna oly módon kettéválasztani a mindennapjaimat, hogy miközben ennyi szörnyűség történik a nap minden percében, én kizárólag az óvodás-témákon kattogjak. A már említett podcast adásban egyébként arról beszélgettem Haraszti-Tatár Kata és Labancz Dániel pszichológusokkal, hogy miként kommunikáljunk a gyerekeinkkel a jelenlegi helyzetről. Aztán az adás vége felé Dani mondott valamit, amitől úgy éreztem, mintha feloldozást kaptam volna anyaként azért, ahogy a mostani mindennapokban működöm. Történetesen arról van szó, hogy félek a legrosszabb forgatókönyvtől. Attól, hogy hozzánk is átterjed a háború, attól, hogy fognunk kell a gyerekünket és egyik percről a másikra nekünk is menekülnünk kell, hátrahagyva mindent, amit eddig felépítettünk: a boldog, kényelmes családi életünket.
Azt hiszem mondhatom azt, hogy én mindig is az a tervezős fajta voltam: még ha nem is 5-10 években gondolkodtam, de azért volt elképzelésem arról, hogy pár éven belül mit szeretnék elérni, vagy hol szeretnék tartani. Az utazásainkat például jellemzően jó előre megterveztem, a bőröndjeinkben, ha nem is uralkodott soha katonás rend, az egészen biztos, hogy a legfontosabb holmik be voltak pakolva. Mindig volt nálunk „vész esetére” gyógyszeres csomag, tartalék holmi, ha valami hirtelen tönkre menne, egy időben a külföldi utazásokhoz még a helyi magyar követség, vagy konzulátus címét, elérhetőségét is kinyomtattam, hiszen sosem lehet tudni.
A cikk teljes egészében a Oviblogon olvasható.
