"Segítsetek kitalálni, hogyan lehet a gyerekkel ennyit tanulni, mint amennyi házi feladatot feladnak nekik?!"
Alig telt pár hét, amióta elkezdődött a tanév, de a szülői közösségi fórumok már tele vannak panasszal, ami a gyerekek értelmetlen iskolai leterheltségét taglalja. Nyolcadikos gyerek anyukájaként átérzek minden, de minden nehézséget, amit a mögöttem járó szülőgeneráció az iskolával, tanulással kapcsolatban átél. Csak azzal tudom biztatni a most felső tagozatba lépett gyerekek szüleit, hogy kezdjetek hozzászokni az abszurditásokhoz, mert ez még csak a kezdet. Az értelmetlenség netovábbja a nyolcadikos felvételi hajszájában csúcsosodik majd ki, ami most még messzinek tűnik, de az is hamar eljő. – Olvasói írás.
Emlékszem, amikor a gyerekemet ötödik osztályba lépve minden átmenet nélkül kemény elvárások elé állították, nem csak őt, az osztálytársait is. "Most már felső tagozatos vagy! Ezt neked már tudnod kell!" – közölték velük a számukra vadidegen felsős tanárok 2-3 nappal a tanévkezdet után. Kíméletlenek voltak már a tanév első napjaiban, pedig szelídebben is átvezethették volna őket abba a másfajta szabály- és keretrendszerbe, ami rájuk várt – arra, hogy megváltozik egy sor dolog (magázódás, iskolai tanszerek hazavitele, számonkérések, étkezési szokások a tanteremben, apróságok). Bármit említhetnénk, mert az alsó tagozat és a felső tagozat elvárásai köszönő viszonyban sincsenek egymással.
Hogyne értettem volna meg azt az anyukát, aki leírta elkeseredetten Facebook posztjában:
beültetné annak a döntéshozónak a gyerekét ötödik osztályba, aki kitalálta, hogy hat tanóra közben csupán 15 percnyi ebédidő jusson a kis ötödikeseknek...".
Nagyon megértem.
A mi esetünkben ötödik osztály óta a terhelés csak egyre nő. Nem igaz, hogy teher alatt nő a pálma! Ha nem vagyok észnél szülőként, akkor bizony a gyerekem amúgy is éretlen idegrendszere, lelkivilága már rég ráment volna az iskolarendszerre, merthogy nem csak a mi iskolánkkal van a probléma.
Ötödik osztályban még naiv voltam, és azt hittem például, hogy itthon mindent alaposan és pontosan meg kell tanulni a gyerekkel, ami a tankönyvben áll, amit a tanár leckeként felad. Minden betűt el kell olvasnia a gyereknek, minden összefüggést el kell magyaráznom neki, mindenen át kell rágnunk magunkat. Volt is tanulás este fél nyolcig! Aztán ezeket hamar elengedtem, mert rájöttem, hogy teljesíthetetlen.
Nyilván nem minden gyerekkel kell otthon tanulnia a szülőnek, mert a jó képességű gyerekek könnyen veszik az akadályokat (ők máskor, más probléma kapcsán véreznek el). De mi a helyzet azokkal, akik gyengébbek? Akiknek nem megy úgy a tanulás, mint a karikacsapás? A gyerekem egy speciális nevelési igényű gyereknek fenntartott alapítványi iskolába jár. És ami abszurd, még ott is érződik a prés! Sőt, azt hiszem, hogy ezeknél az intézményeknél, ezeknél a gyerekeknél bukik ki elsőként az összes rendszerhiba, ami az oktatás visszásságaiból fakad. Mert aki jól tud tűrni, az nem nyíg.
Egy szülő elkeseredett bejegyzéséből idézek:
Segítsetek kitalálni, hogyan lehet a gyerekkel ennyit tanulni, mint amennyit feladnak nekik a házinak. Ez egyszerűen győzhetetlen!".
Én már tudom. Sehogy! Év eleje van. Felső tagozat eleje... Merthogy minden szülő előbb-utóbb rájön, hogy teljesíthetetlenek az elvárások. Amikor ötödik osztály elején, akik éppen csak hogy addigra megtanultak szöveget értelmezni, számonkérik a jel definícióját, a kommunikáció modelljét, hangtörvényeket, akkor állsz értetlenül, és pislogsz, hogy erre ötödik elején miért van feltétlenül szükség?
A gyengébben teljesítő gyerekeknek gyomorgörcsük lesz, tikkelni kezdenek, ha másnap négy tantárgyból írnak dolgozatot. És most nem elsősorban az fiamról beszélek, másokról.
Azoknak a gyerekeknek, akiknek szórt a figyelmük vagy az emlékezőtehetségük vagy a összegző gondolkodásuk, azok bizony nem tudnak jól teljesíteni az iskolában. Azoknak nyögve megy.
Nagy kár, hogy erről szól ma az iskola.
Ki bírja tovább?
Hadd idézzem ide Popper Péter gondolatait Vas Judit első filmes rendező némafilmje kapcsán, Ki bírja tovább a címmel. Az áthallás értelmezését rátok bízom.
"A film gyerekekről szólt, akik azt játsszák, hogy versenyeznek: ki bír tovább fél lábon állni. Hang nem volt, csak a kamera mozgott monoton módon föl-le: lábak, arcok, lábak, arcok. A gyerekek kipirult, izgatott arccal kezdik a versenyt. Ahogy telik-múlik az idő, az arcokról lehervad az izgatott mosoly, feszültek lesznek. Aztán már nem feszültek, hanem görcsösek. A lábak elkezdenek remegni. A végén az erőlködéstől grimaszba torzul az arcuk: torz arcok, remegő lábak, az egész szinte már ijesztő. és a gyerekek elkezdik feladni. Egyik a másik után engedi le a lábát, az arca kisimul, noha szomorú, hiszen vesztett. Az egyre ritkuló gyereksorfalban ekkor a kamera kiszúr egy gyereket, az egyetlen, akinek nem torzult el az arca az erőfeszítéstől. Fölfelé néz, valamiféle álmodozó nyugalommal áll ott, és nem remeg a lába. Egy idő után nyilvánvaló, hogy ő fogja nyerni a versenyt. Így is lesz, és akkor a kamera lekúszik: a fiúnak nincs másik lába. A nézők közül persze mindenki odakapott, ahova az ember ilyenkor kapni szokott, a gyomrához, a szívéhez, én pedig odavoltam a gyönyörűségtől, hogy milyen egyszerű dolgot mond el ez a nő ragyogóan egy néma rövidfilmmel. Ki bírja tovább? Hát az, akinek muszáj."
A nyitókép csak illusztráció, forrás: 123RF
Popper Péter idézet: A tigris és a majom (Kulcslyuk Kiadó)
