Sajnálom, nem sajnálom – avagy kényszerítsük-e a gyereket a bocsánatkérésre?

Soha nem gondoltam volna, hogy olyan anya leszek, aki bocsánatkérésre kényszeríti a gyerekét. Aztán elkezdődött az ütlegelés.
Amikor az én édes, energikus fiam elérte a 2 éves kort, elkezdte ütlegelni a barátait, az apját és engem. Néha az ütések csak az izgatottság hevében születtek, de egyre gyakrabban fordult elő, hogy dühös csapkodásba kezdett, amikor olyasmit kértek tőle, amit nem akart megtenni, például fürdeni, öltözködni vagy osztozkodni a játékokon a társaival. Semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amikor a gyereked keze egy másik gyerek arcát csapkodja, amit a másik gyerek anyukájának elborzadt reakciója követ. A szégyen és a düh keveredése pedig belőlem is agresszív reakciókat váltott ki, miközben a teljes megsemmisülés állapotában azon gondolkodtam, hogy rossz szülő vagyok-e.

A "kérj bocsánatot!” mondat sokkal gyakrabban hagyta el a számat, mint szeretném. Próbáltam ezt más, állítólag empátiára ösztönző taktikákkal megspékelni, mint például: "Látod, hogy sír az a gyerek? Ezt a te ütésed okozta." Próbáltam már - nem is olyan finoman - bökdösni is, miközben azt mondogattam: "Van valami, amit mondani szeretnél ennek a gyereknek, ugye?!?". Azonban taktikáimhoz hasonlóan az eredmények is vegyesek voltak. A most már 3 éves fiam olykor kiejti a "sajnálom" szót, de olyan hangon, ami egyértelművé teszi, hogy semmit sem sajnál. Máskor viszont meglátja a barátja szomorú arcát, és szívből jövő bocsánatkérést és egy ölelést is produkál. Néha pedig egyszerűen visszautasítja, többnyire azzal az indokkal, hogy szerinte nem csinált semmi rosszat.

Én is azt akarom, amit a legtöbb szülő akar: olyan gyereket nevelni, aki együttérző, aki vállalja a felelősséget a tetteiért, és aki képes megbocsátani másoknak a hibáikat. De ehhez nincs világos útmutatóm. Volt egy konkrét elképzelésem arról, hogy a bocsánatkérés folyamatának végig csináltatása a gyerekkel segít abban, hogy kedves, gondoskodó ember legyen belőle, illetve úgy tűnik, hogy ez biztosan segít a többi szülő megnyugtatásában. De a szakértők szerint az erőltetett bocsánatkérés valójában egyikre sem tanít. És gyakran még egy valódi bocsánatkérés sem elég.

"A kifejezés nagyon hasznos a társadalmunkban. Fontos, amikor összefutunk valakivel a közértben" - mondja Joanna Faber, szülőpedagógus. "Ez az udvariasság formulája. De azoknál a veszekedéseknél, amelyekbe a gyerekek keverednek, ez nem annyira hasznos. Ha az egyik kisember fejbe lökte a másik kisembert” - mondja Faber – „a bocsánatkérés kicsit gyengének tűnik. Ha pedig kikényszerítettük a bocsánatkérést, gyakran nagyon őszintétlenül hangzik. A kényszerítés arra is késztetheti a sértést elkövető gyereket, hogy félelmében és zavarában kinevesse a másik gyereket vagy a szituációt, és olykor el is futnak a gyerekek, mert ki akarnak menekülni a kínos helyzetből, ami még jobban felzaklathatja az érintetteket.” - jegyzi meg Faber.

Kárelhárítás

Ahelyett, hogy bocsánatkérésre szólítanánk fel a gyerekeket, Faber azt javasolja, hogy segítsünk a gyermeknek jóvá tenni a hibát. "Amikor a tej kiömlik, szivacsra van szükségünk, nem bocsánatkérésre" – mondja a pedagógus. "Még, ha a gyerek azt is mondja, hogy sajnálom, akkor is mondhatnánk: Hallom, hogy sajnálod, hogy fejbe vágtad Cindyt, mit tegyünk hát, hogy jobban érezze magát?".

Fabernek van egy általános megközelítése, amelyet a kiabálás, a bocsánatkérés követelése vagy a büntetés helyett alkalmazhatunk a gyerekekkel szemben, ha azok bántottak egy másik gyereket:

1. Ismerjük el az érzéseket, amelyek a káros cselekedetet megelőzték!
Mondjunk valami olyasmit, mint például: „Látom, hogy Gábor felborította a tornyodat. Ez nagyon bosszantó, mert keményen dolgoztál rajta. De mégsem ez lenne a megoldás a problémádra, kicsim.”
Ha megmutatod a gyerekednek, hogy megérted, hogy nem rossz ember, csak sértődött és éppen alacsony az impulzuskontrollja, az segíthet megnyugtatni őt.

2. Mondd el a problémát!
„A helyzet az, hogy nem az a módja, hogy kifejezd érzéseidet másokkal szemben, hogy kárt okozol. Nem engedhetjük, hogy bántsd a testvéredet, ahogy téged is megvédünk mások támadásától.”

3. Találj módot a jóvátételre!
Kérdezzük meg a gyermeket, hogy mit tehetünk, hogy a sértett fél jobban érezze magát? Tegyünk javaslatokat, amivel taníthatjuk ezeket a gesztusokat. Faber szerint a kisebb gyerekeknél a kézzelfogható, jelképes felajánlás hozza el a gyorsabb megértést, például, ha ad a sértett félnek egy kekszet vagy egy kis játékot, amit ha meg is osztanak egymással, akkor még jobb eredményt érhetünk el. A nagyobb gyerekeknél – ahogy a komplex gondolkodásuk fejlődése képessé teszi őket az bonyolultabb érzelmi összefüggések megértésére– javasoljunk jóvátételnek valamilyen cselekvést vagy gesztust, amitől a sértett fél jobban érezheti magát! Tanítsuk meg, hogy kizárólag pénzzel vagy egyéb matériákkal nem lehet megvenni az érzelmeket!

4. Találjatok ki stratégiákat a következő alkalomra!
Később, amikor elül a füst, üljünk le gyermekünkkel, és közösen találjunk ki alternatív lehetőségeket. Hogyan alakulhat ez a helyzet másképp a jövőben? Mit tudunk mi, szülők tenni, hogy elkerüljünk felesleges konfliktusokat? Kérdezzük meg gyermekünket, hogy hogyan segíthetnénk mi neki vagy akármi más! Meg fogunk lepődni, hogy már a 2-3 éves gyerekek is el tudják mondani, hogy mire van szükségük. Eredményes lehet egy kódszó létrehozása is, amely, ha elhangzik, akkor a gyermekünk elvonulhat dühöngeni magában, és megkapja az időt arra, hogy lenyugodjék anélkül, hogy bármiben vagy bárkiben kárt okozna. Vannak módszerek, amelyek a legtöbb gyermeknél beválnak, azonban fontos, hogy megismerjük és megértsük utódunk egyediségét, és annak megfelelő eljárásokat alakítsunk ki.

Faber szerint ettől a módszertől a gyerekek gyakran feljogosítva érzik magukat arra, hogy segítsenek, sőt, izgatottan és lelkesen vesznek részt a dolgok kijavításában. Az egyik műhelyében részt vevő szülőnek volt egy gyermeke, aki folyamatosan tönkretett dolgokat a házban filctollal, zsírkrétával, sőt még ollóval is. Egy nap észrevette, hogy a fia egy igazán drága szőnyeg rojtjait vagdossa. Alkalmazta a műhelyben tanultakat, és kiabálás helyett azt mondta: "Nem szeretem ezt látni. Az anyámtól kaptam azt a szőnyeget. Ez nagyon feldühít engem."
„Az érzéseiről beszélt ahelyett, hogy a gyereket támadta volna" - mondja Faber. Aztán ahelyett, hogy megbüntette volna vagy bocsánatkérésre kényszerítette volna, azt mondta neki: "A széleket ki kell egyengetni, hogy ne legyen olyan rendetlen". Tartotta a rojtokat, miközben a fiú egyenesre vágta őket. Aztán egy előzmény nélküli "sajnálom" is elhangzott a fiú szájából. A következő alkalommal, amikor a fiú kiöntötte a vizet, azt mondta: "Anya, a víz kiömlött, meg tudjuk javítani? Mit kell tennem?" Soha többé nem volt „romboló” a fiú.

A bocsánatkérés mégis számít

A Virginiai Egyetem két 2015-ös tanulmánya arra a megállapításra jutott, hogy a bocsánatkérés fontos a gyerekek számára. Egy 6 és 7 évesekből álló csoportot vizsgáltak meg. Az első vizsgálatban a kutatók arra kérték a gyerekeket, hogy építsenek tornyokat poharakból. Ezután arra kérték őket, hogy képzeljék el, hogyan éreznék magukat, ha valaki feldöntené a tornyukat. Négyféle verziót mondtak a gyerekeknek és figyelték a reakcióikat, hogyan érzik magukat, amennyiben valaki a toronyfelborítása miatt spontán bocsánatot kérne, bocsánatot kérne felszólításra, kártérítést ajánlana fel vagy nem tenne semmit. A gyerekek azt válaszolták többségében, hogy jobban éreznék magukat és szívesebben osztoznának valakivel, aki felajánlotta, hogy helyrehozza a dolgokat, és természetes módon bocsánatot kért. Úgy gondolták, hogy ha a bocsánatkérésre felszólították őket, vagy ha az illető nem mondott semmit, akkor továbbra is rosszul éreznék magukat vele szemben.

A második vizsgálatban a gyerekek ugyanazt a toronyépítő tevékenységet végezték, és a kutatók felborították a tornyokat. Minden gyerek a fenti négy verzió közül csak egyféle reakciót kapott a rombolás után. Az egyetlen, amitől valóban jobban érezték magukat, a jóvátételre tett ajánlat volt. Érdekes módon azonban a gyerekek szívesebben osztották meg a kapott matricákat azokkal a kutatókkal, akik bocsánatot is kértek (mindegy, hogy felszólításra vagy anélkül) és jóvátételt is tettek. Kevésbé szívesen osztozkodtak, és még mindig rosszul érezték magukat azokkal szemben, akik nem mondtak és nem tettek semmit. A tanulmányok alapján az alábbi következtetést vonták le: "A jóvátétel egyaránt enyhítheti a sértett érzéseket és helyrehozhatja a gyerekek kapcsolatait; a bocsánatkérés pedig elsősorban a kapcsolatok helyreállítását szolgálja". Tehát a kényszerített bocsánatkérés valójában hidakat építhet még akkor is, ha a sértett fél ettől nem érzi magát jobban. A jóvátételnek pedig hatalmas ereje van.

A bocsánatkérés anatómiája

Ez még mindig nem jelenti azt, hogy a bocsánatkérést ki kellene kényszerítenünk a gyerekeinkből, de segíthetünk nekik megtanulni, hogy méltóságteljesen tegyék. A Harvard Graduate School of Education (A Harvard Egyetem neveléskutatási intézete) tanulmánya is arra jutott, hogy a gyerekek nagyobb valószínűséggel éreznek pozitívan, és értékelik kedvesnek a vétkest, ha bocsánatkérést kapnak az őket érő sérelem után. Még együttérzést is kiválthat a vétkes fél irányába, ha bocsánatot kért a sértettől.

Az őszinte bocsánatkérés pedig megbocsátáshoz vezethet, ami a kutatások szerint enyhíti a fájdalmakat, és a boldog, egészséges élet alapvető összetevője. A kutatók szerint a bocsánatkérés és a megbocsátás közötti kapcsolat a sértés súlyosságától és az érintettek kapcsolatától függ. A Journal of Personality and Social Psychology című folyóiratban megjelent tanulmányban a kutatók megállapították, hogy a felnőttek körében is befolyásolja a bocsánatkérés a sértett fél empátiakészségét, ami megkönnyíti a megbocsátást.

"Ha megbékélésre kerül sor, a bocsánatkérés fogalma nagyon hasznos" - mondja Robert Enright, a Wisconsin-Madison Egyetem pedagógiai pszichológia professzora, aki számos könyvet írt a megbocsátásról, és világszerte tanít csoportokat a megbocsátásra és a bocsánatkérésre.

Enright 3 szintjét határozza meg a bocsánatkérésnek:

1. Kis bűnbánat: Sajnálkozás a tett miatt.

2. Nagy bűnbánat: Annak kifejezése, ami a szívünkben van. "Sajnálom. Elszúrtam a dolgot. Hibáztam."

3. Jóvátétel: Amikor megpróbáljuk jóvá tenni a dolgot. Ez nem mindig lehetséges, de mindig érdemes megpróbálni.

A professzor szerint az erőltetett bocsánatkérés értéktelen: "Ennek belőlünk kell jönnie." - mondja. "Ha egy gyerek fölött uralkodsz, és azt mondod: Kérj bocsánatot! Az nem lesz őszinte. Ha azt akarjuk, hogy valóban megtörténjen a megbánás, inkább az empátiát erősítsük gyermekünkben. Például miután egy gyerek megütötte a testvérét, megkérdezheted tőle: Szerinted hogy érzi magát most a nővéred? Mit érzel ettől Te belül? Mi az, amit talán megtennél annak fényében, ahogy most érzed magad?” – magyarázza Enright. A gyermek válaszul természetesen bocsánatot kérhet, vagy felajánlhat egy ölelést vagy más gesztust, a lényeg, hogy elgondolkodjon azon, ami történt.

A nyomás szorításában

Arra ösztönözve, hogy felhagyjak a fiam bocsánatkérés-ellenőrzésével, magamat figyelve észrevettem, hogy a késztetésemet, hogy bocsánatkérést csikarjak ki belőle, gyakran a valós vagy vélt társadalmi nyomás motiválta (Nincs félelmetesebb dolog, mint a nyilvánosság előtt szülőnek lenni, igaz?). A korához képest magas fiam más gyerekekkel futott, amikor egy kisebb gyerek az izgalomtól szétszórtan az útjukba tévedt. Ádám ellökte az útjából, mire a lány sírva a földre zuhant. Nyolc szülő szeme szegeződött rám, én pedig társadalmi megbízatásnak tűnő módon felkaptam a gyerekemet, és rávettem, hogy kérjen bocsánatot a síró kislánytól. "De hát az utamban volt!" - tiltakozott, és végül csak egy méltatlankodó "Bocsánat"-ot mondott. Undorítóan éreztem magam a gyerekem viselkedése és az erre adott válaszom miatt.

Lefuttattam egy forgatókönyvet Faberrel, hogy lássam, hogyan csinálhatnám legközelebb jobban.

Faber szerint legközelebb mondhatom mindkettőnk részéről a gyereknek és a szülőknek, hogy "Nagyon sajnáljuk!", majd félrehívom a fiamat, és négyszemközt elismerem az érzéseit: "Az utadban volt, te pedig élvezted a futást." Majd hivatkozom a problémára: "De megbántottad.", és felajánlok neki valamilyen jóvátételt, amit megtehet: "Kínáljuk meg egy keksszel." Később pedig, ha helyénvaló, megbeszélhetnénk, mit tehetne helyette, ha legközelebb egy gyerek az útjába kerül.

Ahogy Faber megjegyzi, el kell gondolkodnunk azon, hogy milyen emberré szeretnénk tenni a gyermekünket. Ha azt akarom, hogy a gyerekem olyan ember legyen, aki, ha kölcsönkér valamit egy barátjától, és összetöri, nem csak annyit mond, hogy "Ó, bocsánat", hanem olyan ember, aki felajánlja, hogy kicseréli. Vagy ha mond valamit, amivel megbántja valaki más érzéseit, nem azt akarom, hogy azt mondja: "Ó, annyira sajnálom, meg tudsz nekem valaha is bocsátani?" Inkább azt szeretném, ha elismerné a másik érzéseit: Látom, megbántottalak ezzel a figyelmetlen megjegyzéssel. Bárcsak jobban átgondoltam volna, mielőtt megszólaltam. Ez nem fog még egyszer előfordulni, mert értékelem a barátságunkat". - tanítja Faber.

- VIA -