„Rendhagyó” értékelés az iskolában - A legbátrabb
Döbbenetes szembesülni azzal, hogy egy angliai nemzetközi magániskolában eltöltött két év után milyen nehéz gyermekeimnek újra itthon, a hagyományos iskolarendszerbe való visszailleszkedés. Vajon miért kötődnek, vágyódnak még mindig vissza, lassan egy év távlatából is abba a közegbe?
Az iskolában a hét egyik fénypontja a testnevelés óra. A diákoknak hat hetente lehetőségük van egy-egy különleges sportágat kipróbálni, az alapokat elsajátítani.
A téli szünet után kezdődik a korcsolya oktatás, amit minden tanuló nagy izgalommal vár. Az egyetlen kivétel egy kislány, Amy, akinek már annak gondolatára is összeszorul a gyomra, hogy korcsolyát kell a lábára húznia. Körbe néz, és ahogy látja a határtalan örömet osztálytársain, még jobban elbizonytalanodik. Már most azon töri a fejecskéjét, hogyan úszhatná meg, hogy a jégre kelljen tennie a lábát. Elkeseredettségében egy könnycsepp is kigördül a szeméből, majd gyorsan körbe pillant reménykedve, hogy senki sem vett észre semmit.
Kedden délután húsz perc séta, és az iskolások megérkeznek a jégcsarnokba. Nagy a tülekedés. Még a vállalkozó kedvű szülők is csatlakoznak, hogy segítsék a tanítók munkáját. Sapkák, kesztyűk, korcsolyák kerülnek a fejekre, kezekre, lábakra. A diákok osztályonként lecsücsülnek, megtörténik az eligazítás, majd kis csoportokban elkezdődik az oktatás. A gyerekek fegyelmezetten, mégis felszabadult mosollyal siklanak a jégre.
Amy a palánkba kapaszkodva ácsorog. Bizonytalanul jobbra, majd balra tekint. Maga sem tudja, mit szeretne jobban, segítséget kapni vagy egyszerűen csak eltűnni innen. Tanítója hamar kiszúrja a kétségbeesett kislányt és csizmában a jégre siet. Egymásba kapaszkodva próbálkoznak állva maradni. Amy ügyetlenül teszi egyik lábát a másik után, majd pár perc múlva elkeseredetten jegyzi meg:
– Én ezt sohasem fogom megtanulni, félek!
Amint kimondja, lábai összegabalyodnak, és nagy puffanással elterül a pálya közepén. Kitör belőle a sírás, és lebotorkál a korcsolyapályáról. Hiába minden, aznap már képtelenség visszaimádkozni a jégre. Óra végéig a padon ücsörög sajgó térdét simogatva, de szemében vágyódás és bánat keveredik, ahogy a többieket nézi.
A következő testnevelés órára Amy nem megy el, fáj a térde, mondja, de mindenki tudja, érzi, hogy nem a teste, hanem a lelke sajog.
Az osztályfőnök titkos megbeszélést szervez, az osztálytársak cinkos mosollyal pillantanak össze, ahogy előadja tervét.
Következő kedden már induláskor úgy helyezkednek a gyerekek, hogy Amyt minden oldalról közrefogják. Egész úton egy pillanatra sem engedik, hogy a korcsolyázással kapcsolatos félelmeire gondoljon. Vicceket mesélnek, szóval tartják. A kislány idegessége lassan felenged, látszik, hogy jólesik neki a figyelem, amivel osztálytársai elárasztják. A csarnokba érve sem hagyják magára, a fiúk korcsolyát hoznak neki, majd a lányok karon ragadják, és mire Amy észbe kap, már a jégen siklik. Jobbról, balról, elölről, hátulról támogatják, mintegy bástyát képezve körülötte, nehogy elessen. Szíve akkorákat dobban, hogy azt gondolja, az egész csarnok az hallja, és rajta nevet. Tudja, hogy csetlik-botlik, de mégsem neveti ki senki. Társai nem mozdulnak mellőle, hanem felváltva viszik körbe-körbe. Aztán valami egész megmagyarázhatatlan érzés keríti hatalmába. Már nem fél, nem magányos.
A szokásos péntek reggeli iskolai gyűlésen az igazgató a hetet értékeli, a gyermekek teljesítményét méltatja. Végül előhúz egy oklevelet, felemeli tekintetét és a diákokra irányítja:
– Az elmúlt hat hétben mindannyian fantasztikusan teljesítettetek a korcsolyapályán – majd kivár.
A gyerekek összesúgnak, neveket suttognak egymásnak. Vajon ki lett a legjobb korcsolyázó? Kié lesz a díj? Miután mind elcsendesednek, folytatja:
– Ez alkalommal a különdíj azé, aki nem a korcsolyatudásáról, hanem hihetetlen bátorságáról tett tanúbizonyságot. Az oklevél Amyé, aki legyőzte magát, félelmét és jégre szállt. Egy hatalmas taps pedig az osztálytársaié, akiknek segítsége és bátorítása nélkül sokkal, de sokkal nehezebb dolga lett volna.
Mindenki felállva tapsol, a gyerekek kiabálnak, a tanárok büszkén tekintenek rájuk. Elégedettek, mert mindannyian valami nagyon fontos dolgot értettek és tanultak meg. Hogy félelmeinket legyőzni az egyik legnagyobb bátorság, és hogy ez mennyivel könnyebb, ha nem vagyunk magunkra hagyva, hanem mellettünk állnak és segítenek bennünket.
