„Mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket”
Interjú Peer Krisztinával
A szülői elvárások sokfélék lehetnek, míg egyik szülő bőven megelégszik azzal, ha a gyerekét boldognak látja, addig a másik szülő a maximumot kívánja kihozni a gyerekből, anélkül, hogy az ő érzéseire és igényeire odafigyelne. Peer Krisztina klinikai gyermek szakpszichológust kérdeztük erről az úgy gondoljuk, sokakat érintő problémáról.
Kérlek, cáfolj meg, ha tudsz: a jó szülővé válás, a helyes nevelés velünk született adottság, és nagyot téved, aki azt hiszi, tanulható, fejleszthető.
P.K.: Ha azt gondoljuk, mondjuk, hogy a jó szülőséget nem kell tanulni, az velünk születik, akkor ez sokakban rettentő szorongásokat indukálhat. Minden egyes alkalommal, amikor nem hoz jó döntést, amikor bántja a gyerekét szóval, tettekkel, amikor a legrosszabbat gondolja a saját gyerekéről – mert az természetes, hogy egy szülő nagyon sok mindent fantáziál a saját gyerekével kapcsolatban – , akkor még önmarcangolásba is kezdhet, hogy lám, én nem születtem jó szülőnek.
Továbbá ha velünk született adottságként tekintünk rá, azzal azt is mondjuk, hogy nem tudunk rajta változtatni. Pedig dehogynem.
P.K.: A mintát alapvetően a szüleinktől (nevelőszüleinktől, nagyszüleinktől stb.) vesszük, azoktól, akik felneveltek. Ezek a minták nagyon mélyen belénk égtek. Ott vannak minden egyes mozdulatunkban, hanglejtésünkben, szófordulatunkban. Ezek a minták gyakran automatikusan aktiválódnak, amikor a gyerek helyzetbe hoz minket szülőként. Ugyanakkor nagyfokú tudatossággal igenis megváltoztathatóak, vagy éppen tovább vihetőek, ha azt tartjuk helyesnek.
Tehát a bennünk rögzült nevelési elv, ha hibásnak ítéljük, egy kis tudatossággal átprogramozható.
P.K.: Pontosan. Ehhez az szükséges, hogy felismerjük és azonosítsuk a saját működésünket, annak problémás elemeit és tudatos odafigyeléssel változtassunk rajta. Ez persze nem könnyű, az önismeret és a kitartás sokat tud segíteni ebben.
Visszatérve az előzőkhöz, a túl nagy szülői elvárás, a kényszer milyen pszichológiai problémákat eredményezhet a későbbiekben?
P.K.: Ha egy szülő olyan elvárásokat támaszt a gyermeke felé, amiket az a képességeihez mérten nem tud megugrani, akkor szorongás keletkezik benne. Egy egészséges, számára elérhető kihívás egy gyereknek sem árt, sőt, ez biztosítja sok esetben a fejlődés, a tanulás lehetőségét. De ha ez a cél irreális és nagyon távoli, az frusztrációt okoz. A frusztráció pedig fokozhatja a szorongást és mindenféle viselkedési problémába torkollhat. Az, hogy éppen milyen pszichés problémához vezet, sok mindentől függ: a gyermek temperamentumától, a meglévő megküzdési stratégiáitól, a környezet reakcióitól, a korábbi tapasztalataitól stb.
Az azonban általánosságban elmondható, hogy egy gyerek (főleg ha testvérei is vannak), igyekszik a szüleinek megfelelni, a szeretetükért küzdeni, miközben monitorozza a szülőjét. Ha azt látja, hogy a szülő örül, ha jó jegyet hoz, megdicséri ezért, akár elviszi fagyizni, akkor ezzel megerősíti azt a gyerekben, hogy a jó jegyért jár a szeretet, törődés. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne dicsérjük a gyereket, ha ügyesen teljesít, de fontos, hogy ne csak azért dicsérjük. És amennyire csak lehet, mindig a cselekedetet minősítsük, ne magát a gyereket, így a tevékenységet erősítjük meg. (“Nagyon ügyesen, alaposan felkészültél erre a dolgozatra, a sok tanulás meghozta az eredményét, gratulálok, büszke vagyok rád!” – Azért vagyok büszke rád, amit csináltál, vagy éppen azért haragszom, amit csináltál, nem azért, amilyen vagy.) Gyakran mondom a szülőknek is, hogy nincs rossz gyerek, csak rossz cselekedet.
Ha mindezt a szülő elméleti szinten meg is érti és el is fogadja, a gyakorlatban nem szorul háttérbe?
P.K.: Előfordul, persze, hogy nem vagyunk mindig nagyon tudatos szülők. Én sem. De erről szól a szülőség: folyton tanulunk valamit magunkról és a másikról azért, hogy jobbak legyünk.
A cikk teljes terjedelmében az uvegyhegy.com -on olvasható.
