MINDENKI A MAGA MÓDJÁN FOGJA ELCSESZNI A GYEREKÉT, AKÁRMILYEN SZAKKÖNYV MELLETT IS TETTE LE A VOKSÁT – MI JÖHET AZ „ŐSANYASÁG” UTÁN?
Az anyává válás egy olyan drasztikus perspektívaváltást hoz egy nő életébe, ami semmihez sem fogható. Persze, viccelődünk az első gyerekével várandós kismamával, hogy aludjon, amíg lehet, de igaziból mind tudjuk, hogy az alváshiány csak a jéghegy csúcsa, egy szimbóluma az anyai „áldozatoknak”. Sőt, hagyjuk is az óvatoskodó idézőjelet, basszus, kimondom, hogy az anyaság IGAZI áldozatokkal jár. És a végeláthatatlan kárelhárítás a lakásban, a nemalvás, a hat részletben elmondott mondatok és a tüsszentésnél kicsurranó pisi még mind semmi. Mert az igazi meccset belül kell lejátszanunk, hogy ne kizárólag a gyerek anyjaként tudjuk önmagunkat definiálni. És itt, most – mivel járatos vagyok az „anyaberkekben” és tudom, hogy MINDEN aknamezőnek számít – természetesen csak az vegye magára ezt a gyerekkéztől maszatos inget, aki a sajátjának érzi. Szabó Anna Eszter írása a WMN.hu oldalán.
„Ki vagyok én, ha nincs velem a gyerekem?”
Emlékszem, még javában Berlinben laktunk, amikor nagy luxusban volt részem: a férjem elvitte az akkor nagyjából kétéves kisfiunkat a játszóra, én pedig egyedül megfürödtem, hajat mostam és szárítottam, bekentem magam testápolóval, zenét hallgattam. És közben végig, de tényleg végig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért jól éreztem magam. Csináltam egy tükörszelfit és kiposztoltam Instára azzal a szöveggel, hogy „Ki vagyok én, ha nincs velem a gyerekem?”.
Tényleg lövésem nem volt, ki vagyok, mit akarok, ha épp nem mamaszerepben voltam. Az anyaság mögé bújtam.
Pedig dolgoztam akkor is, teljes állásban, home office-ban. Csak mellette még javában otthon volt velem a kisfiam, szoptattam, pelenkáztam, hordoztam, egy ágyban aludtunk. Ha könyvet olvastam, az csakis a gyerekneveléshez kapcsolódhatott, tagja voltam legalább egy tucat anyukás Facebook-csoportnak, izgalomba jöttem, ahányszor egy ismerősöm terhes lett, imádtam a téma minden szegmensét, árnyalatát, a végtelenségig el tudtam beszélgetni bárkivel a szoptatásról, vagy a mosható pelenkákról. Meg is kaptam az „ősanya” jelzőt hamar.
Mindig rendelkezésre állni
Időközben a berlini tartózkodás egyre jobban összenyomott, és szép lassan eljutottam odáig, hogy már gyerekkel se tudtam definiálni magam. Ki vagyok én? Mit értem el? Mit akarok?
Nyilván ezeket a kérdéseket az akkoriban belobbanó depresszió is katalizálta, és mire észbe kaptam, vészesen lefogytam, elfogytam a szó minden értelmében.
Hazaköltöztünk, fellélegeztem, és megfogant a kislányunk.
Tudom, tudom, itt sokaknak kikerekedhet a szeme, hogy ha valaki ennyire instabil, miért vállalt még egy gyereket? Hát, nehéz elmagyarázni az érzést, amikor feszít belülről a mindent elsöprő vágy, hogy kell még egy baba. Ez az igényünk már Berlinben, egy bő évvel korábban megszületett, de ott képtelen voltam megfoganni, mindössze két alkalommal, ami csak pár nap erejéig tartott ki, ám a kicsik meggondolták magukat.
A lányunk tudta, mikor van itt az idő. És nyilván újra bepörögtem, császár utáni hüvelyi szülésre készültem, most már kezdetektől mosható pelust terveztem, nyakig elmerültem a baba-mama témában, és rendkívül jólesett a tudat, hogy most már semmi nem lesz ismeretlen. A szülés nem volt könnyű, de mégis gyógyító erővel hatott, a szoptatás az első alkalomtól eltérően már kezdetektől ment, minden a terv szerint haladt, és bár sok mindent törvényszerűen máshogyan csináltam a másodikkal, mégis, alapvetően ugyanaz volt a lényeg: én
mindig rendelkezésre álltam, válaszkészen, a nap bármelyik és bármennyi órájában. Ám ekkor már tudtam, hogy némi határhúzásra is szükség lesz.
Ekkor már elkezdett ébredezni bennem a vágy, hogy másról is szóljon az életem, mint a gyerekekről (és a pénzkeresős munkákból, amik kizsigereltek). Az írás még csak mellékes volt, szabadúsztam, bloggerkedtem a social media-marketinges munkák mellett, de a WMN-hez pont a várandósság alatt csatlakoztam külsősként, ami erősen felgyorsította ezt a belső folyamatot. Persze ezerrel a kicsire fókuszáltam, de azért a magocska gyökeret fogott, és egyre inkább azt éreztem, nekem több jár, minthogy szemlesütős beosztottként geccsoljak a két gyerek mellől. Én ennél többet is tudok! Eltettem még egy kis időre ezt a gondolatot, hiszen még több évnyi babázás várt rám, de már egy sokkal egészségesebb vágányon haladtam.
Újra kitágul a világ
A cikk teljes egészében a wmn.hu oldalán olvasható.
