Mindenért az anya a hibás? 1.
„Minden bajom okozója az anyám!” – gyakran hallani ezt a mondatot felháborodott barátnőnk, ismerősünk szájából, és ilyenkor óhatatlanul felmerül: lehet-e mindenért a szüleinket felelőssé tenni?
Ráhangolódás
Az természetesen nem kérdés, hogy a legszorosabb kapcsolatunk a születésünket megelőzően, illetve utána is az első pár évben az anyánkkal van, a vele való együttlét milyensége nagyban meghatározó lehet a későbbi kapcsolatainkra. Vagyis nem tagadhatjuk, hogy az anyáink hatással vannak az életünkre, és számít, hogy ebben az első, személyiségünk fejlődése szempontjából meghatározó időszakban hogyan is vannak jelen. Képes-e csecsemőjére megfelelően ráhangolódni, érti-érzi-e szükségleteit, mennyire türelmes? De ahogy minden anya, úgy minden csecsemő, és minden anya-csecsemő kapcsolat más és más. Képzeljük el azt az anyát, akinek egy nyugodt, az éjszakát végigalvó, három óránként probléma nélkül szopizó csecsemője van, akit a hasfájás is messziről elkerül – és képzeljük el ugyanezt az anyát egy olyan csecsemővel, aki veleszületett temperamentuma miatt nyugtalanabb, és egy éjjel akár hatszor is felkel, hogy szopizhasson. Első olvasatra is érthető, ha egy anya a nyugtalanabb gyermek mellett fáradtabb, frusztráltabb, türelmetlenebb. Gondoljunk bele, mennyire másként teljesítünk egy zsörtölődő, ordibáló, folyton elégedetlenkedő főnök mellett, mint egy türelmes, elfogadó, és elég szabadságot adó vezető munkatársaként.
Az elég jó anya – mert tökéletes anya nincsen – fő „feladata”, hogy minél inkább megpróbáljon gyermeke érzelmi szükségleteire ráhangolódni, hogy elfogadja olyannak, amilyen, s türelemmel és megértéssel próbálja megérteni szükségleteit.
Vagyis nem az az elég jó anya, akinek a csecsemőjével kapcsolatban csak pozitív gondolatai vannak és napi 24 órában elfogadással fordul felé, hanem az, aki a tőle telhető legtöbbet megteszi azért, hogy a gyermekét megnyugtassa, és (ringatással, öleléssel, etetéssel, tisztába tétellel stb.) megpróbálja segíteni abban, hogy kellemetlen érzéseitől meg tudjon szabadulni.
Az „elég jó” anya
Egy ismerősöm kislánya, amikor nem evett vagy aludt, szinte folyamatosan sírt. Hiába volt kézben, járókában, nagyon nehezen lehetett megnyugtatni, ami a szülőkben egyre nagyobb tehetetlenséget és feszültséget keltett. Egyszer kitalálták, hogy ha füldugót tesznek a fülükbe, éppen elviselhető lesz a hangerő, ami mellett sokkal nyugodtabban és jobb kedvvel tudtak a kicsivel foglalkozni, így ő is könnyebben megnyugtathatóvá vált.
Micsoda dolog, hogy egy anya/apa füldugót használ, miközben a kislányát ringatja! – horkanhatnának fel most sokan. De tényleg olyan borzalmas ez? A látszat számít vajon – „Mi szülőként mindent kibírunk!” –, vagy az, hogy kiegyensúlyozottabban és nyugodtabban lehessünk jelen a gyerekünk életében?
A cikk teljes egészében a Mindennapi Pszichológia oldalán olvasható.
