MI TÖRTÉNIK AZZAL A GYEREKKEL, AKIT NEM SZERETNEK ELÉGGÉ?
Sok felnőttet ismerek, akit a gyerekkori szeretethiány folyamatosan kísért. Képtelenek betölteni az űrt. Sajnos sok gyerekkel is találkoztam, akik folyamatosan azt érzik, a szüleik nem szeretik őket. A legfájóbb érzés, ha pont azok nem szeretik az embert, akiknek a leginkább szeretniük, pátyolgatniuk, erősíteniük, támogatniuk, védelmezniük kellene. Sebestyén Eszter pszichológus írása a wmn.hu oldalán.
Megszámlálhatatlan könyvet olvastam, rengeteg módszert tanultam és gyakoroltam, amikkel a szeretethiányt enyhíteni lehet. Munkám és életem során minden energiámmal arra törekszem, hogy minden gyerek érezhesse azt, hogy ő szerethető, sőt szeretni való. Sokan vagyunk ezzel így.
De minden igyekezetünk, tudásunk, elfogadásunk ellenére tisztában vagyunk azzal is, hogy a kisgyerekkori szülői szeretet soha semmivel nem pótolható teljesen. Csitítható, enyhíthető, csillapítható, de soha nem pótolható.
Azok a gyerekek, akik otthon nem kapják meg azt az érzést, hogy szeretik őket, felnőttkorukban is sokat fognak szenvedni ettől. Nem csak maga a hiány okoz fájdalmat, sokkal több téren befolyásolja az ember életét, mint ahogy azt sokan gondolnák.
Akit nem szeretnek kiskorában, nem tanulja meg szeretni saját magát. Nem tanulja meg becsülni magát, sokkal nehezebben tud kiállni magáért. Akit nem védenek meg kiskorában, sokkal nehezebb feladat lesz számára saját maga védelme, akármennyi idős. Mert, ha gyerekkorában valaki a rossz bánásmódhoz szokik hozzá, a megalázáshoz, a bántáshoz, a határainak megsértéséhez, akkor gyakran fel sem tűnik neki, ha újra számára méltatlan helyzetbe kerül. Hiszen annyira „ismerős, megszokott”. Még leírnom is fáj ezt a mondatot, de gyakran, akit gyerekként rendszeresen bántanak, felnőttként is egy bántó kapcsolatban érzi „otthon” magát. Az az ismerős, a „biztonságos” terep.
Mi történik a gyerekkel, akit nem szeretnek?
Szülőként nemcsak az a felelősségünk, hogy gondoskodjunk a gyerekeink fizikai szükségleteiről és tiszteletben tartsuk személyiségüket, hanem az is, hogy tükörként funkcionáljunk.
A szülő a gyerek tükrévé válik. A gyerek úgy születik, hogy nem tud magáról semmit, a szülő tekintetéből, reakcióiból, beszédéből, szavaiból tájékozódik, onnan kap információkat saját magáról. Arról, hogy ő szerethető-e, hogy ő rendben van-e. A gyerek a szülői bánásmódból von le következtetéseket magára vonatkozóan.
Ha a szülő nem tudja őt szeretni, nem tudja őt jónak, szerethetőnek, elfogadhatónak látni, azzal eltorzítja a gyerek énképét.
Ilyen esetben a gyerek belenéz a szülői tükörbe, és egy „selejtet”, egy szeretetre nem méltó kis lényt lát benne. Ha egy gyerek nap mint nap ilyen tükörbe kénytelen nézni, képtelen lesz szeretni saját magát. Ha nap, mint nap bántják azok, akiknek szeretniük kellene, vagy olyan kapcsolatokat „keres” öntudatlanul, ahol szintén ebben a bánásmódban részesül, vagy pedig a bántást elsajátítja, és úgy tudja megteremteni a számára ismerős terepet, hogy saját magát bántja. Ez megnyilvánulhat az állandó önostorozásban, amikor is folyamatosan irreális elvárásokat állít maga elé, majd csalódik magában, hibáztatja magát mindenért.
De nem ritkán önsorsrontó életmódot okoz, amelyben az ember sosem él a jó lehetőségekkel, sorozatosan teszi tönkre a kapcsolatait, követi el ugyanazokat a hibákat, megy bele számára bántó helyzetekbe. Az önbántásnak pedig gyakran fizikai megnyilvánulásai is lehetnek, amikor már konkrét sebeket ejt saját magán, illetve az egészségét veszélyezteti.
Az önbántás különféle megnyilvánulásai egy tőről fakadnak, hogy az ember nem tanulta meg szeretni és tisztelni saját magát. Egy olyan tükörbe nézve nőtt fel, ami eltorzította az énképét. Egy olyan tükörbe kellett néznie nap mint nap, amibe fájt belenézni. A tükör ugyanis nem egy szeretetreméltó, tüneményes gyereket mutatott, hanem valami elfogadhatatlant, olyasmit, amiért szégyellnie kellett magát. És ez a szégyen gyakran évtizedeken át kíséri őt.
Messze nem csak arról van szó tehát, hogy akit gyerekként nem szeretnek a szülei, annak van egy pár nehéz éve, picit nehezebb a gyerekkora. A gyerek hisz a szüleinek, ha ők valamilyennek látják őt, akkor azt ő elhiszi, és ezt a képet magáévá teszi. Ez befolyásolja azt, milyennek látja, mennyire tudja tisztelni és elfogadni saját magát.
A cikk teljes terjedelmében a wmn.hu oldalán olvasható.
A nyitókép forrása: freepik.com
