Mennyire lehetek szülőként dühös a gyerekemre?
Bármennyire. Fejben. Fantáziálni mindenről szabad, lelkifurdalással vagy anélkül.
Biztosan minden szülő érezte már azt, hogy zavarja, idegesíti a gyereke. Hogy azt érzi, nem tud vele lenni. Nem tud kedves és mosolygós lenni, mert legszívesebben valami csúnya dolgot csinálna vele. Még leírni sem merem.
Semmi baj nincsen azzal, hogy vannak indulataink. Az agresszió mindannyiunkban ott lakozik, egyedül abban különbözünk egymástól, hogy mit kezdünk vele. Az agresszió levezetésének számos módja van. Általában azt a megoldást választjuk, ami korábban sikeres volt.
A pszichológusok régen sokféleképpen gondolkodtak az agresszióról. Voltak, akik a frusztráció eredményeként definiálták és voltak, akik tudattalan ösztönkésztetésként. Ma már sokkal inkább egyfajta tanult válaszként értelmezzük az agressziót, amit a tapasztalataink és azok sikeressége megerősít.
És ha már tanult, akkor tanulással és kellő tudatossággal lehet rajta változtatni. Mert az apánk kézmozdulatát sem olyan jó viszontlátni a tükörben.
Szóval bugyognak az idulatok, amiket kezelnünk kell, ha azt szeretnénk, hogy a gyerekünk is megtanulja a saját indulatait kezelni. Egy frusztrált hároméves még ügyetlen a saját érzelmeinek kommunikálásában – ez lenne a sokat emlegetett hiszti –, ezért ha mi is idegesen rámordulunk, ne várjuk azt, hogy lecsillapodik. Ha mi képesek vagyunk egy érzelmileg feszült helyzetben megnyugodni, akkor azzal azt tanítjuk meg neki, hogy a saját indulatainkat kordában tartva lehet egy problémahelyzetet kezelni, megoldani. Így fogja a gyerek is megtanulni azt, hogyan lehet a feszültséget nem agresszívan kezelni. Ott, abban a pillanatban mindig gondoljunk arra, hogy minden, amit teszünk, az minta és tanulás számára.
Szülőként mintát nyújtunk a gyerekeinknek, miközben mi magunk is hozunk egy mintát a saját szüleinktől. Ezek a minták nagyon mélyen belénk égtek, de megfelelő tudatossággal lehet rajtuk változtatni, vagy éppen fent is tudjuk tartani, ha hatékonynak gondoljuk. Ahhoz pedig, hogy rálássunk a saját – esetenként ügyetlen – működésünkre, megfelelő önismeretre kell szert tennünk. És nem, az élet önmagában nem hozza az önismeretet, azért tennünk kell. Aki „sokat megélt”, az sem önreflektívebb a másiknál.
Aki kapott már pofont az életében, az vagy „ember lett” tőle, vagy éppen ellenkezőleg, anélkül szeretné a gyerekét felnevelni. De bármi is zajlik belül, a pofon és semmiféle testi, lelki, érzelmi bántalmazás nem megengedett. Azért nem, mert súlyos pszichés következményei lehetnek a gyermek fejlődésére nézve és azért sem, mert törvénybe ütköző. És nem, nincs különbség az arc és fenék között.
Most pedig az a kérdés, mit csináljon a szülő, ha nem sikerült az indulatait kontrollálni és mégis elcsattant a pofon.
Szerintem:
- Beszéljen őszintén arról a gyerekével, hogy hibázott, nem volt ura önmagának és nem tudta kontrollálni önmagát.
- Kérjen bocsánatot és tegye jóvá.
- Biztosítsa arról a gyerekét, hogy többé ez nem fog előfordulni.
- Gondolja át, miért tette azt, amit tett (gyakran a tehetetlenségből fakadó düh, vagy a mintakövetés – a rögzült utak – juttatják el a felnőtteket odáig, hogy a saját gyereküket bántsák).
- Ne mentse fel magát semmiféle indokkal, mert amit tett, az gyermekbántalmazás.
- Ha megtalálta az okát, akkor igyekezzen azt megszüntetni. Ha nem képes rá, kérjen segítséget a környezetétől. Ha a környezete nem tud segíteni, kérjen segítséget szakembertől.
Peer Krisztina
