MEGBÁNTAD, HOGY OLYAN CSÚNYÁN ÜVÖLTÖTTÉL A GYEREKKEL? ÍGY SEGÍTS NEKI UTÁNA
A gyerekeink olyan viselkedéseket tudnak kiváltani belőlünk, amelyeket sokszor saját magunk sem értünk. Hiába fogadtuk meg, hogy sosem kiabálunk vagy beszélünk úgy, mint a saját szüleink velünk, mégis megtörténik. De vajon számít-e a megbánásunk, és tehetünk-e valamit kárpótlásul?
Melyik szülővel ne fordult volna már elő, hogy csúnyán kiborult a gyereke viselkedésétől, és pár pillanatra elvesztette a fejét? A szülőség velejárója, hogy kimerültségünkből, bizonytalanságunkból és saját lelki sérüléseinkből fakadóan olykor elszakad a cérna. Ilyenkor könnyen olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyeket később mi magunk is megbánunk. Kiabálunk, fenyegetünk, esetleg oda is csapunk.
Mind tudjuk, hogy se nem javasolt, se nem érdemes így viselkednünk, hiszen jó hatással biztos nem lesz a gyerekünkre, de az ingerültség bizony nagy úr. Ezekben a percekben valójában tehetetlennek érezzük magunkat mind a helyzettel, mind a saját zsigeri reakciónkkal szemben. Az ezt követő bűntudat és önvád már többnyire várható. Aggódunk, hogy ezzel nemcsak rossz példát mutatunk, de rontunk is a kettőnk kapcsolatán, sőt talán még a gyerek önértékelésén is. A kijózanodott eszünkkel pedig nem mindig tudjuk, hogy mivel kárpótolhatnánk a helyzetet. Ha bocsánatot kérünk, azzal elveszítjük a szülői tekintélyünket? Egyáltalán jobb lehet attól, ha állandóan bocsánatot kérünk tőle?
Önvizsgálatunk, a saját magunkon végzett munka mindenképpen jó példát és segítséget jelent a gyerekeinknek, azonban nem ez az egyetlen módja annak, hogy jóvá tegyük a meggondolatlan viselkedésünket.
A Divány Szerzőjéről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében
Mitől leszünk olyan idegesek?
Nagyon sokan fogadjuk meg magunknak már a családtervezés, várandósság idején, hogy sosem fogunk kiabálni vagy úgy beszélni a gyerekeinkkel, mint rendszerint a saját szüleink. Ez az elhatározásunk azonban általában hamar megbukik. A gyerekeink olyan viselkedéseket tudnak kiváltani belőlünk, amelyeket sokszor saját magunk sem értünk. Egyfelől persze ott vannak a külső körülmények: egy költözés, munkahelyváltás vagy anyagi helyzet okozta feszültség, de gyakran ennél sokkal régebbről származó tapasztalatok és aggodalmak vezérelnek minket.
A gyerekeinkkel szemben érzett tehetetlenség a saját gyerekkorunkból származó sebeket is felelevenítheti, méghozzá azok különösebb felismerése nélkül. Ilyenkor védekezésből reagálunk haraggal és támadóan. Nem akarjuk újra (a gyerekeinkkel szemben is) átélni, hogy nem vagyunk elég sikeresek, önállóak, felelősségteljesek, vagyis elég jók és szerethetők. Ha jobban belegondolunk, a gyerekeink nem is ezt akarják a tudtunkra hozni. Ugyan sok játszma kialakulhat a helyzetek gyakori körforgásából, de az első jelenetek sosem rólunk, a mi minősítésünkről szólnak, hanem a gyerek saját nehézségeiről, amelyekre a szükségletei kielégítésével válaszolhatunk.
A cikk teljes egészében a divany.hu oldalán olvasható.
