Már képes vagyok beszélni a bántalmazó anyámról, s bármennyire is szeretnék –– többé nem engedek neki

Akkor szembesültem ezzel, amikor egy hasonló helyzetben lévő gyermektől hallottam, ahogy a szüleiről beszélt, hogy „előbb Ők nem szerettek engem”.  Teljesen igaza van, a szüleink kezdték. Egész gyermekkorunkat azzal töltöttük, hogy minden igyekezetünkkel szerettük őket, abban a reményben, hogy ők is viszonozzák majd ezt. Az emberek sokszor egész felnőttkorukat töltik azzal, hogy elnyerjék szüleik szeretetét. Teljesen érthető, ha eljön az az idő, amikor azt érzed, nem bírod tovább, és rájössz, hogy igazából te sem szeretted soha a szüleidet. Hogyan is lehetne szeretni őket? Hiszen sohasem engedték. Igazából nem is a szüleinket szeretjük, hanem egy felépített, idealizált szülőképet. Szeretjük a jóra való képességüket, még akkor is, ha igazából nem is valós, hanem csak képzelt.

Úgy érzem, megítélnek azért, mert nem szeretem az anyámat. Meg tudom érteni ezt a másik szemszöget is, azokat, akiknek egészséges mintájuk van a kapcsolatukról, amelyben a szülők szeretik gyermekeiket. Megpróbálják a helyembe képzelni magukat, de egyáltalán nem megy nekik, hogy átéljék, milyen lenne nem szeretni azt a fajta édesanyát, amelyik nekem van.

Az én anyám nem olyan, mint „azok” az édesanyák. Valójában az enyém egyáltalán nem is volt édesanya. Mert én voltam a szülő. Én védelmeztem őt. Tartottam kordában az érzelmeit. Mentségeket kerestem tetteire. Szerettem őt. De ez nem az egészséges anya-lánya szeretet volt. Ezt a szeretetet kétségbeesett, szorongó, kötelességtudáson alapuló volt, mert állandóan az volt az érzésem, hogy nem vagyok elég jó neki. Arra gondoltam, ha elég odaadó lennék, és ha erősen szeretem őt, akkor talán ő is viszontszeretne, és nem csak akkor, amikor neki kényelmes, szükséges.

Huszonnégy évet töltöttem azzal, hogy szerettem az anyámat. Nem volt könnyű őt szeretni. Valójában állandó fájdalommal járt, és tönkretette a mentális egészségemet. Állandóan meg kellett bocsátottam neki. Megváltoztattam magam, hogy jobban szeressen engem. Felelősséget vállaltam dolgokért, mert tudtam, hogy ő nem fog. Úgy bántam vele, mint egy gyerekkel, és megengedtem neki, hogy ne vállalja fel a hibáit. Olyan voltam, mint egy túlvédelmező szülő. Megóvtam mindentől, beleértve saját cselekedeteinek a következményeit is.

Talán az én hibám is, hogy ilyen szörnyű ember lett belőle. Bár szándékaim tiszták voltak, segítettem egy szörnyeteg létrehozásában. De én csak egy kisgyerek voltam akkor. És azért tettem, amit tettem, mert erre kényszerített. Azt hittem, hogy helyesen cselekszem. Azt hittem, ezzel nyerem el a szeretetét. Azt hittem, ettől jobb leszek.

Amikor azt mondom, hogy nem szeretem anyámat, senki sem érti, hogy milyen keményen próbáltam őt szeretni. Nem értik, hogy azzal, hogy már nem szeretem őt, végre szabad lettem. Soha nem kérdezik meg, hogy miért nem szeretem őt, és mi késztetett arra, hogy így érezzek iránta. Kultúránk része szüleink tisztelete. De miért tiszteljem az anyámat, amikor nincs benne semmi tiszteletreméltó?

A legnehezebb az, hogy nincs lelkiismeret-furdalása. És amikor elgondolkodom a gyermekkoromon, nem emlékszem egyetlen alkalommal sem, amikor bocsánatot kért volna. Nem sajnálta, amikor veszélyes helyzetekbe sodort bennünket a nővéremmel és emiatt szexuálisan bántalmaztak minket. Nem sajnálta, amikor meglátta, hogy ez hogyan hat ránk pszichésen. Nem sajnálta, amikor a bántalmazó börtönbe került, és mi mindannyian mentális problémákkal küzdöttünk. Nem sajnálta, amikor megijedtünk kirobbanó indulataitól. Nem sajnálta, amikor kegyetlen szavai elvették önbizalmunkat. És nem sajnálta, amikor felnőttként összeszedtem minden bátorságomat, hogy elmondjam neki mindezt.

A legtöbb édesanya tapasztal némi „anyai bűntudatot”. Magam is édesanya vagyok, és átélem én is. Saját anyám azonban, számomra mindig úgy tűnt, hogy képtelen erre az érzelemre. Soha semmi sem volt az ő hibája, csakis az enyém. Erre kiváló példa, amikor szó szerint semmiért dühben gurult. Ez tipikus volt tőle, mivel képtelen volt felelősséget vállalni érzelmei kontrollálásáért. Ha mérges volt, kiabált. Ha levertnek érezte magát, hisztérikusan zokogott. Nem számított neki, hogy viselkedése nem helyénvaló vagy mások számára megterhelő.

Üvöltözött velem, és olyan neveken szólított, amelyek teljesen elbizonytalanítottak. Álltam a szoba előtt, és néztem, ahogy pánikrohamot kap. Akkor rájött, hogy túl messzire ment. De ahelyett, hogy sajnálta volna, engem hibáztatott. "Nem látok át a falakon" - vágta rá, utalva arra a tényre, hogy nem látta, amikor megtámadtak engem. De azt hallania kellet, hogy levegő után kapkodok. Hallania kellett, ahogy a gyermeke küzd, hogy lélegzetvételhez jusson. De semmit sem érzett.

Az ő nem szeretete visszaadta az erőmet, ami lehetővé tette számomra, hogy valóban a saját életemet éljem. Már elfogadtam, jóváhagytam, hogy sohasem szeretett engem. És bár időnként olyan fájdalmas volt az út, hogy elengedjem a iránta érzett szerelmemet, hogy azt éreztem, beleőrülök, mégis, ez a legjobb dolog, amit tehettem.

Nem szeretem anyámat, mert rossz ember vagyok. Nem szeretem őt, mert bátor vagyok. Nem szeretem, mert keményen dolgoztam és dolgozom a gyógyulásomon. Nem szeretem őt, mert fontosabb embereket kell szeretnem. Ott vannak a nővéreim, a férjem és a saját lányom. Miért pazarolnám a szeretetemet egy olyan emberre, aki azt kívánja, bárcsak halott lennék, amikor azoknak adhatom, akik érdemesek rá?

Nem szeretem az édesanyámat, mert túlságosan szeretem magam ahhoz, hogy hagyjam, engedjem neki, hogy újra bántson.

A cikk forrása: scarymommy.com