L. Ritók Nóra: “Ilyen, amikor fogy valaki körül a levegő”

L. Ritók Nóra Berettyóújfalun és térségében küzd a mélyszegénység ellen. Testközelből látja, hogyan tesz tönkre embereket a közmunkaprogram, a szegregált oktatás, a leszállított tankötelezettség.

Alapítványa, az Igazgyöngy mára rengeteg kilátástalan családnak segített a túlélésben. Interjú a generációs szegénységről, annak okairól, a hatalom gőgösségéről, a kormány gyűlölet- és félelemkeltő, civilellenes kampányáról.

Milyen volt a Pápával kezet fogni?

Rendkívül felemelő élmény volt egy ilyen karizmatikus emberrel találkozni, akinek ráadásul az értékrendjével ennyire azonosulni tudunk. Rómában él egy támogatónk, aki sokáig dolgozott azon, hogy egy kiállítást összehozzon nekünk az olasz fővárosban. Az igazgyöngyös gyerekek munkáiból egy héttel korábban nyílt kiállítás, annak a zárására mentünk ki, így mehettünk el egy pápai audienciára.

Azt gondolom, hogy óriási dolog, ha egy nem vallásos civil szervezet ilyen lehetőséget kap. Próbáltuk is megragadni, abban a levélben, amit átadtam neki, több olyan civil szervezet nehéz helyzetéről is írtam, ami a társadalom perifériájára szorult embereknek segít.

Történt még fontos dolog decemberben: megjelent a könyve. Mire utal a címe?

A Láthatatlan Magyarország egy olyan szegmensét mutatja meg a társadalomnak, amit az intézményrendszer, a döntéshozók és a hozzájuk tartozó média sem szeret láttatni. A mélyszegénységet, mint problémát helyezi fókuszba a könyv, amivel a rendszerváltás óta nem tudott és talán nem is akart kezdeni semmit a hatalom.

A könyv több, mint ezer blogbejegyzés szerkesztett összefoglalója. Miért tartotta fontosnak, hogy könyv formájában is megjelenjenek a sorai?

A generációs mélyszegénység egy szinte megoldhatatlan probléma, de egyáltalán nem mindegy, milyen arányban van jelen egy társadalomban. Úgy érzem, Magyarországon már az elviselhetetlenséget súrolja a mértéke, ezért örültem, mikor a Tea Kiadó megkeresett az ötlettel, hogy könyv formájában is adjunk közre egy válogatást.

A könyv bemutatóján azt mondta, vannak benne olyan történetek, amik a mai napig megrázzák. Melyek ezek?

Azok a leginkább torokszorítóak, amelyek gyerekekhez kötődnek. Emlékszem, sokadjára olvastam a kéziratot, de mindig beleborzongtam egy történetbe. Egy nagyon rossz helyzetben élő, beteg gyerekeket nevelő, mélyszegény család hatalmas közüzemi tartozást halmozott fel, az otthonuk is veszélybe került. Egy támogató több százezer forinttal segítette ki őket, amivel némileg rendeződött a sorsuk. Aztán eljöttek hozzám az iskolába, köszönetet mondani, egy tanóra végén, de elsírták magukat közben… aztán én is sírtam. A gyerekek pedig csak néztek ránk, ahogy együtt bőgünk.

A könyv vegyíti a széles társadalmi problémákat bemutató írásokat és az egyéni történeteket. Úgy gondolja, ez a kombináció segíthet érzékenyíteni a döntéshozókat is?

Azt hiszem, ahhoz, hogy valaki megértse ezeket a nagyon súlyos problémákat, mind a kettő, a makro- és a mikroszint is szükséges. Ettől is lesz a mű hiteles: az emberek érzik, hogy nem csak elméleti fejtegetésről, általános jelenségekről, hanem a kőkemény valóságról van szó.

Ha a kérdésre kell válaszolnom: nem gondolom, hogy a kormány szociális érzékenysége ettől változna.

Ha viszont a leendő szakemberek, leendő politikusok hozzáállását kicsit sikerül megváltoztatni, már megérte.

Egy interjúban azt mondta "a problémát akkor lehetne megszüntetni vagy legalább mérsékelni, ha az okokkal foglalkoznánk, és az okokkal 2009 óta egyre kevésbé foglalkozik a rendszer.” Mik a valódi okok?

A legnagyobb probléma az, hogy a döntések nem a változásokat is követő, független szakértői elemzések alapján készülnek. Nincs stratégia arra, hogy a szegény gyerekek körében milyen oktatási rendszerre lenne szükség, hogy hogyan lehetne a jelenleg közmunkában foglalkoztatott embereknek a munkavállalói kompetenciáit ténylegesen fejleszteni, vagy hogy a lakhatási szegénység továbbgyűrűzésének mik az okai. Bár léteznek ezekben a témákban szakirodalmak, azt nem látni, hogy ezek megjelennének a döntéshozói mechanizmusban.

A rendszerváltás előtt kezdtem az oktatásban dolgozni, több mint 8 éve pedig a szegregátumok, a szociális munka világában is dolgozom. Ennyi idő eltelt, de még nem láttam, hogy az intézkedéseket bárki is összehangolta volna. Nem lehet csak az oktatásba vagy csak a lakáskérdésbe belenyúlni, mert az egypontú beavatkozás hatásait a többi leamortizálja.

Az is gond, hogy a rendszerváltás óta minden új kormány az előző elindított programjait rögtön a kukába dobja, és „újratervez”. Itt egy választási ciklus, vagy egy uniós projektév alatt nem lehet eredményeket elérni. A megoldás egy helyi problématérkép elkészítése és egy erre épülő, hosszútávú - minimum 20 évre tervező -, stratégiaszerű munka megkezdése lenne.

A közmunkáról azt mondja a kormány, hogy visszavezeti az embereket a munka világába, Ön pedig azt mondja, hogy ez a program még csak reményt sem nyújt a szegény családoknak. Miért?

Fontos az is, hogy nincs annyi munka egy-egy településen, amennyit a közmunkásoknak adnának. A lényeg, hogy reggel és este aláírják a jelenléti ívet, hogy a kettő között mi történik, sokszor senkit nem érdekel. Az időfaktor a fontos, és nem az eredmény. A közmunka többnyire nem értékteremtő munka, ezért az életpályájuk sem ível felfelé. Nem is kell odatenniük magukat. Ha azt látnák, hogy a munkájuknak van értelme, sokkal nagyobb lelkesedéssel csinálnák. Lenne céljuk, hogy jobb munkahelyre kerüljenek, hogy nőjön a bérük, stb.

A közmunkában nincs fejlesztés. Azok, akik valamilyen szakértelemmel rendelkeznek, a szegény területekről már elköltöztek, és most vagy Nyugat-Magyarországon vagy külföldön dolgoznak. Akik itt maradtak, többségében alkalmatlanok a valós munkaerő-piacra. Mi is látjuk, hogy sokan, akik innen elindulnak szerencsét próbálni, egy hónap után visszajönnek, mert nem bírják a terhelést, felelősséget, ami a munkával jár.

Rendszeresen kapunk megkereséseket Nyugat-Magyarországról, ahol hatalmas probléma a munkaerőhiány, még olyat is, hogy 300 ezres kezdő bérrel, ingyen szállással keresnek képesítés nélküli embert, fizikai munkára. Mégsem tudunk senkit nyugodt szívvel küldeni… Ez jól jelzi, hogy a közmunka nem vezeti vissza az embereket a munka világába.

Papíron ugyan nagyon jól hangzik, hogy a közmunkához jár OKJ-s képzés. Csakhogy tele vagyunk olyan tanfolyamokkal, ami abban a régióban, ahol ezek az emberek élnek, értelmezhetetlenek. Minek végez el valaki targoncavezetői tanfolyamot egy faluban, ahol még nem láttak targoncát? Miért próbálunk számítástechnikai, adatbeviteli végzettséget adni valakinek, akinek problémái vannak az írással-olvasással? Bár a rendszer hangzatos, rengeteg probléma van ezzel is.

Ön azt is mondja, hogy a 16 éves korra levitt tankötelezettség is árt a szegényebb fiataloknak. Miért?

Azért, mert úgy kerülnek ki az iskolából, hogy nincs meg a tudásuk, amivel a munkaerőpiacon érvényesülni tudnának. Egy 16 éves, szakképesítés nélküli, alapkészség-hiányos gyereknek semmi esélye egy szegregátumban.

Erre szokták mondani, hogy akkor sem volt más, amikor 18 éves korukig ott ültek az iskolában. Ez igaz, de erre én azt mondom, hogy akkor az oktatási rendszert kellene megváltoztatni, nem a tankötelezettség korhatárát, mert az nem old meg semmit.

Azok a tinédzserek, akik kikerülnek az iskolából és azt látják, hogy nincsenek lehetőségeik, folyamatos kudarcokkal szembesülnek és nincs esélyük a pénzkeresetre sem, egyenes az útjuk a bűnözésig.

Sok gyereket inkább otthon tartanak a szülei, mert akkor nem keveredik verekedésbe, kábítószeres ügybe az iskolában.

A közmunka és a közoktatás sem kapcsolódik kellőképpen. Mondok egy példát: egy lány azt tanulja a szakképzésben, hogy kell pl. zöldséget tartósítani. Ugyanebbe az intézménybe felveszik az anyját OKJ-s képzésre, ahol pár hónap alatt “megtanulja” ugyanazt, ráadásul közmunkabér jár érte. Mi fogalmazódik meg ebben a lányban? Az, hogy minek járjon iskolába, 16 éves korában inkább abbahagyja, aztán tanulja ugyanazt, pénzért. Ugyanez van a kőművestanfolyamokkal…

Mit jelent az, hogy az oktatásunk még sosem volt ennyire szegregált? Mi ezzel a baj?

Bizonyos településeken, ahol magasabb a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma diákok aránya, onnan a jobb társadalmi státuszú gyerekeket a szüleik elviszik másik település iskolájába. Ez a szabad iskolaválasztás bevezetése óta így működik.

Bár ezt sem tudta igazán kezelni a rendszer, a spontán szegregációk valamelyest elviselhetőbb hatásokat produkáltak, köszönhetően számos állami támogatásnak és fejlesztő programnak. Akkor lett még rosszabb a helyzet, amikor új, főleg egyházi iskolák nyíltak. Ezek az iskolák a kimutatások szerint háromszor akkora összeget tudnak oktatásra költeni, mint az államiak. A szegregáció felgyorsult, az állami iskolákból eltűntek a jobb társadalmi státuszú gyerekek, az egyháziakba iratkoztak, az államiban pedig maradtak a szegények, romák, pedagógiai többletfeladatokat igénylők.

Az integrált iskolában, egy jó pedagógiai programmal a problémás gyerekeket sokkal jobban tudják kezelni, mert ott van előttük az osztályban, iskolában a korosztály jó példája is. A szegregált iskolában ez egyáltalán nem működik, esély sincs a hátrányos helyzetű, problémás gyerekek felzárkóztatására. A plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek halmozódása olyan folyamatokat indít meg, ami egyre lejjebb sodorja az iskolákat.

Integrációs készségeket nem lehet fejleszteni egy olyan osztályban, ahol a diákok mind romák, a tanár pedig egyedül képviseli a többségi társadalmat a teremben.

Vegyes osztályok kellenek, amiben egy jó pedagógiai programmal az integráció, együttélés felé kell terelni mindkét oldalt, azaz minden gyereket.

Az Igazgyöngy Alapítványt ma már úgy definiálja, hogy esélyteremtő modell. Ez mit jelent?

Amikor az Igazgyöngy elindult, csak az oktatásra koncentrált. Azt kellett látnunk egy idő után, hogy az a társadalmi csoport, ahonnan a tanítványaink zöme érkezett, tehát a generációs mélyszegények életén nem sokat változtattunk, mert az otthoni közeg leamortizálta az iskolánk pozitív hatásait.

Ezért 8 évvel ezelőtt nyitottunk a családgondozás felé és elkezdtük családok kríziskezelését. Aztán rájöttünk, hogy ez is kevés, mert a családok szétesett közösségekben élnek, ezért elkezdtük a közösségfejlesztést is ezeken a halmozottan hátrányos településeken. Később észrevettük, hogy az az intézményrendszer is számos sebből vérzik, ahová ezek a családok a problémáikkal fordulhatnak. Forráshiánytól, eszköztelenségtől, kiégéstől szenvednek, ezért az alapítvány elkezdett egy mediáló tevékenységet. Később az is világossá vált, hogy hiába fejlődnek az emberek és a közösségek, ha nincs munka, az egésznek nincs értelme. Ekkor kezdtünk el a munkahelyteremtésbe is.

Végül annyi területet ismertünk meg, hogy számunkra is kiderült, rengeteg beavatkozási pont van a mélyszegénység kezelésében. A mi munkánk így vált egy modellé,

aminek a célja az, hogy a következő generáció ezekben a közösségekben egy magasabb életszínvonalon éljen majd.

Az is cél, hogy más régiók, más országok is alkalmazzák ezt a modellt?

Elég nagy a kitekintésünk, ismerjük a helyzetet Magyarország szegény régióiban, nemzetközi együttműködések miatt a román, a bolgár vagy a szlovák szegénység helyzetéről is vannak információink. Azt el kell mondani, hogy minden régiónak megvannak a nagyon erős sajátosságai, de dolgozunk azon, hogy adoptálható legyen ez a modell.

Azt gondoljuk, hogy minden országnak magának kell megoldásokat találnia az integrációs problémáira, a kanadai eszkimóktól az ausztrál aboriginálokig, A romák integrációjának problémája Magyarországon is hordoz nemzeti sajátosságokat. Amit mi tudunk most, azok fontos tapasztalati tudások. A problématérképről, a bizalomépítésről, a fejlesztés kereteiről. Ezt a tudást tudjuk átadni másoknak, akik a saját stratégiájukat építhetik fel e mentén.

Hatással van a kormány civilellenes kampánya az Igazgyöngyre?

Alapvetően nehéz helyzetben vagyunk, mert az alapítványunk az állam működési hézagjaiban működik, sőt, azokat a hiányosságokat kommunikáljuk, amik amúgy az államot terhelik. Nekünk emiatt mindig nehéz volt a viszonyunk a regnáló hatalommal, de civilként azt sosem éreztük, amit most: gyanakvást, gyűlöletet, fenyegetettséget.

Sosem tagadtuk, hogy már a kezdetektől kaptunk Soros György alapítványától pénzt. Én ebben semmilyen nemzetellenes vonatkozást nem vagyok hajlandó látni és biztos vagyok abban, hogy a mi tevékenységünk, a Soros- és egyéb külföldi támogatások segítségével javít a mélyszegénységben élők helyzetén.

Az nem jó érzés, hogy listákon jelenik meg a nevünk. Az Igazgyöngy Alapítvány ráadásul úgy csúszott át a 7,2 milliós támogatási plafonon, hogy nyertünk egy pályázaton, ami lehetővé tette, hogy 1000 hátrányos gyereknek adjunk egy-egy Lázár Ervin könyvet. Ez lenne a gyanús tevékenység?

Nem tudom biztosan állítani azt, hogy 2018-ban nem hoznak egy olyan rendeletet, hogy az ilyen szervezetek nem kérhetnek 1%-ot vagy éppen nem tarthatnak fenn iskolát. Ilyen érzés, amikor fogy a levegő az ember körül.

A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu