Koreai anya fehér lánya azt hitte, örökbefogadták: a valóság ennél nyugtalanítóbb

Kern egy vegyes családban nőtt fel: apja fehér, anyja dél-koreai volt, fél-koreai lányként nevelték, koreai iskolába és templomba járt hétvégente. De a tükör mást mutatott: az arcvonásaiból hiányoztak az ázsiai vonások. Néha arra gondolt, talán örökbefogadták, de mint kiderült, a valóság ennél bonyolultabb volt. 16 évesen a terapeutája – akihez azért járt, hogy feldolgozza, hogy a szülei bántalmazták – az egészségügyi anyagában felfedezett egy addig rejtve maradt információt: Jessicát béranya hozta világra, azaz a nő, aki születésétől nevelte, nem volt a biológiai anyja. Ez a pár szavas feljegyzés választ adott Jessica kérdéseire, ugyanakkor olyan újabb kérdéseket vetett fel, melyekre talán sosem sikerül pontos válaszokat kapni.

Mikor a LifeSiteNewsmegkereste Jessicát, éppen a béranyaság témáját feldolgozó Béranyák (Breeders) című dokumentumfilmet népszerűsítő turnéról tért haza, Kern fontosnak tartja, hogy a film részese lehetett, mert szerinte a béranyaság körül zajló vitákban éppen az így született gyermekek nem tudtak eddig megszólalni.

„Úgy gondolom, ez nem helyes – mondta – ez nem más, mint csecsemők adás-vétele és a női test áruba bocsátása. Komoly különbség van ugyanis az örökbefogadás és a donor segítségével való fogantatás világa között: előbbi a már megszületett gyermekek sorsát próbálja rendezni, az ő érdekeiket előtérbe helyezve, azaz egy létező problémára kínál megoldást. Ezzel ellentétben a donációból született gyerekek azzal a céllal jönnek létre, hogy elválasszák őket a biológiai gyökereiktől. Ez egészen más.”

Kern története szerinte tökéletes példája annak, milyen károkat tud okozni, ha a tudomány és a pénz találkozik, hogyan rendelődik alá a gyerekek jól-léthez való joga a felnőttek vágyainak.

1983-ban Kern anyja gyermeket akart, de meddő volt. Éppen túl volt egy új, radikális rák elleni kezelésen, amit túlélt ugyan, de az orvosok 5% esélyt adtak arra, hogy 5 évnél tovább éljen. Ez lehetetlenné tette az örökbefogadást: egy felelősségteljes ügynökség sem helyezett volna ki egy gyermeket egy ilyen magas rizikójú családba. Jessica szerint szülei nem feleltek volna meg az alkalmassági vizsgálaton, és az anyja betegségétől függetlenül is elbuktak volna a pszichológiai teszten. Az apám akkor már 46 éves volt, a családjában pedig minden férfi 50-es éveinek elejéig élt: az örökbefogadás elérhetetlen lett volna számukra.

Ezzel szemben a béranyaság, ami sokkal kevésbé volt szabályozott, egy kiskaput jelentett Kern szüleinek. A ’80-as években ez még nagyon ismeretlen volt és kevés helyen elérhető, ezért a Virginia-állambeli pár Michiganbe utazott, hogy felvegyék a kapcsolatot egy béranyasággal foglalkozó ügynökséggel. Soha nem mondták el senkinek a tervüket: a béranya terhessége alatt Kern anyja növelhető méretű hasbetétet viselt, hogy megtévessze a családjukat és a barátaikat. Mikor Jessica biológiai anyja 3 héttel a kiírt időpont előtt váratlanul megszülte a babát, a pár éppen egy koktélpartin volt, így másnap rögtönözniük kellett egy történetet a váratlan szülésről. A koraszülés Kern szüleinek történetébe belezavart, de ez volt utólag Jessica szerencséje. Néhány héttel korábban ugyanis Kern biológiai anyja beszélt a béranyaságáról a terhesgondozást végző orvosának, aki a születendő gyermek érdekeiért aggódva értesítette a szociális ágazatot. Egy szociális munkásnak kellett volna jelen lenni a szülésnél és jegyzőkönyvet felvenni a jövendőbeli szülőkkel, de egy ügyvéd tanácsára a pár elhagyta az államot a babával, még mielőtt a gyermekvédelem beavatkozhatott volna. Az eldugott adat azonban így került Kern orvosi anyagába.

Ma már Kern nyíltan kiáll mindennemű asszisztált megtermékenyítés ellen, beleértve a petesejt- és spermadonációt, valamint a béranyaságot is. Sőt, erősen támadja a „donáció” szakkifejezés használatát is: „Nem hívhatjuk adományozásnak azt, aminek a végén szép summát kap az ember: ez gyermekkereskedelem. Aki sperma- vagy petesejtdonor, az nem a spermáját vagy a petesejtjét adja el, az valójában a gyermekét bocsájtja áruba.”

Kern hosszú utat járt be a béranyasághoz fűződő viszonyában, mióta megtudta az igazságot a származásáról. „Először megkönnyebbültem: tudtam, hogy valami nincs rendben és őszintén szólva, a gyermekkorom olyannyira bántalmazással terhelt volt, hogy úgy éreztem, hála Istennek nem tartozom ezek közé az emberek közé, s talán van remény arra, hogy jó ember legyek.”

De ahogy múlt az idő és egyre többet gondolkozott a dolgon, egyre ellentmondásosabb érzései lettek.

„Mikor az ember tini és azt hallja, hogy béranya szülte, nem gondol bele mélyen, mit jelent ez: talán mert túl nagy falat belegondolni ennek a sorsnak a mélységeibe, vagy csupán mert tiniként magaddal vagy elfoglalva. De ahogy elkezdtem beleásni magam a dologba, érdekelni kezdtek a fogantatásom és a születésem körülményei: eltűnődtem a mögöttes motivációkon, a logisztikán: tudod, hogy mindeközben gondolt-e bárki rám egyáltalán?”

Kern a kérdései ellenére titokban tartotta szülei előtt felfedezését még azután is, hogy 17 évesen elköltözött otthonról. 19 vagy 20 éves volt, mikor összeszedte a bátorságát, hogy felfedje az apja előtt, mire bukkant és megkérdezze a biológiai anyja nevét és elérhetőségét. Az apja visszautasította, hogy információt adjon neki annak ellenére, hogy állítólag annak idején megígérte a béranyának, hogy ha a kislány eléri a 18 éves kort, segíteni fogja őt, hogy felvegyék a kapcsolatot. Talán azt gondolta, ez az egész rossz fényt fog rá vetni – mondta Kern.

Így aztán Kern az interneten keresett segítséget. Feliratkozott több weboldalra, ahol örökbefogadott gyerekek keresték vér szerinti hozzátartozóikat. „Tudtam, hogy nem vagyok teljesen odavaló, de reméltem, hogy a vér szerinti anyám is keres engem és összeakadunk valamelyik családegyesítő oldalon.” Kern anyja nem kereste őt: mivel megadta elérhetőségét Jessica apjának, úgy gondolta, ha a lánya készen áll, megkeresheti: gyakorlatilag várt rá. És még 6 évet kellett várnia. Kern 26 volt, mikor megelégelte, hogy az apja visszatartja a számára olyan kulcsfontosságú információt és ellopta szülei kézzel írott telefonos noteszét. Mikor az apja felfedezte ezt, értesítette a vér szerinti anyát, hogy számítson Jessica hívására. Mikor Kern végre elérte a vér szerinti anyját, két órát beszéltek. Kern megtudta, hogy az anyjának hat gyermeke született: hármat ő nevelt fel, hármat pedig béranyaként hozott világra, köztük őt is. Azonnal tervezni kezdte az utazását Michiganbe, hogy találkozzon a vér szerinti anyjával és a féltestvéreivel, valamint a kiterjedt család többi tagjával, és sikerült megtalálnia az egyik hozzá hasonlóan mások által felnevelt féltestvérét is.

Kern szülőanyja elmondta, hogy a három bérterhességet jótékonyságból vállalta, hogy terméketlen párokon segítsen, de mikor őt szülte, egy 10.000 dolláros csekket kapott a segítségéért: ez a ’80-as években egy minimálbérből élő ember egy éves bevételének felelt meg.

Kern elmondta, a vér szerinti anyjával rögös utat járt be a kapcsolatuk. Mikor Jessica nyíltan elkezdett kiállni a béranyaság ellen, a kapcsolatuk elhidegült. De Kern továbbra is kitartott amellett, hogy nyíltan képviselje, amiben hisz, abban a reményben, hogy a nyilvánosság ereje eljuttatja a mondanivalóját olyanokhoz, akik ebben a megoldásban gondolkodnak és akik ennek hatására kétszer is meggondolják, hogy létrehozzanak egy gyermeket, aki kilenc hónapot tölt az édesanyja méhében, hogy aztán elvegyék és idegenek neveljék fel. 

„Személy szerint 100%-ban ellenzem és nem értem a béranyaság célját – mondja el Kern a filmben – hiszen annyi gyermek él a földön, akiknek otthonra lenne szükségük.”

Kern egy blogot ír A béranyaság másik oldalacímmel (The Other Side of Surrogacy), ahol megosztja nézeteit arról, milyen béranya szülte gyereknek lenni, és nyomon követi a béranyaság legalizálását érintő gyors ütemű lépéseket is. Szeretné minden idejét ennek az aktivizmusnak szentelni, és talán egy könyvet is ír majd a témáról.

„Több szónak kellene esnie a béranyaság árnyoldalairól. Azt hiszem, túl egyszerű abból a szempontból tekinteni erre a kérdésre, hogy: mit szeretnék, mik a vágyaim és hogy tudom elérni őket? Sokkal összetettebb, ha abból a szempontból nézzük, hogyan fog ez hatni a gyermekemre.”

Az egyik fő érv, amit Kent és más donor-gyerekek felhoznak a béranyaság ellen, az átláthatóság és az információk hiánya jellemzi az asszisztált megtermékenyítési eljárások minden formáját. Nem csak a várakozó szülők nincsenek alávetve olyan szigorú válogatásnak, mint amit örökbefogadóként végig kellene csinálniuk, de a petesejt- vagy spermadonorok felé sincs elvárásként megfogalmazva, hogy tájékoztassák a donáció utáni egészségi állapotukról az ügynökségeket. Ha egy petesejtadományozó nőnél például a későbbiekben mellrák jelentkezik, erről nem kell beszámolnia az ügynökségnek akkor sem, ha a petesejtjei felhasználásával megfogant lánygyermekek emiatt fokozott kockázatnak vannak kitéve és szorosabb egészségügyi kontrollra lenne szükségük. Ez azt jelenti, hogy a donor-gyerekek gyakran a potenciális egészségügyi problémáikkal kapcsolatban teljes tudatlanságban vannak hagyva.

Kern szerint az orvosi rendelők formanyomtatványainak kitöltése közben egy donációból született gyerek a sötétben tapogatózik, hiszen nincs fogalma a genetikai történetéről. Ha szerencsés, legalább az egyik vér szerinti szülőjéről van információja, ahogy Kentnek is, de ezzel nincs mindenki így. 

Szó esett még a „ősi sérülés” (primal wound) fogalmáról, ami Nancy Verrier azonos című könyve alapján terjedt el. A Béranyákc. filmben kifejtik, hogy ősi sérülésről akkor beszélhetünk, amikor egy csecsemőt korán elválasztanak az anyjától. Az újszülött minden érzékével ismeri az anyját, és amikor valamilyen oknál fogva elválasztják őket egymástól, a korai kötődés zavart szenved, és ez a trauma mind a két félre hatással van: mindketten egy alapvető hiányérzetet élnek át.

A film Kenten és Verrieren kívül bemutat számos más béranyát, akik egytől egyig – attól függetlenül, hogy volt-e genetikai kapocs közöttük – mélyen átélték a 9 hónapon át bennük növekvő gyermek elvesztését.

Egy bonyolult esetben például egy béranyát abortuszra kényszerítettek volna a 20. heti ultrahangvizsgálat után, ahol kiderült, hogy az egyébként genetikailag a béranyától független magzatnál agyi deformitás alakult ki. A béranya, miután egy hétig nem válaszolt a leendő szülők telefonhívásaira, ügyvédet fogadott és nemet mondott az abortuszra. Két választási lehetőséget vázolt fel számukra: vagy egy másik örökbefogadó családhoz kerül a gyermek, vagy a leendő szülők nevelik fel őt. Végül ez utóbbi megoldást választották, de a béranyának a gyermek életéért való harc következtében olyan erős kötődése alakult ki a magzattal, hogy az most, hosszú idővel azután is tart, hogy a szülők elsétáltak a kórházból a gyermekkel anélkül, hogy elérhetősgüket megadták volna a béranyának. „Még most is minden nap eszembe jut” – mondja a nő könnyek között.

Egy másik béranya arról számol be, hogy a saját vér szerinti lánya volt az, aki rávilágított a helyzet visszásságára. A két gyermekes anya elmondta, hogy mindkét terhességét élvezte és könnyű szülései voltak. Úgy érezte, nemes dolog segíteni egy terméketlen párnak azzal, hogy felajánlja az ő jól működő méhét, emellett pedig megkönnyíti az ő életét is az anyagi támogatás, amit ezért kap. De nem számolt azzal az érzelmi szállal, amit a nagyobbik lánya kezdett a még meg nem született testvére iránt táplálni. „Szerette a babákat, mégis, mit gondoltam? Két lányom volt akkor, és a húga születése volt a legnagyobb és legjobb dolog, ami a nagylányom életében addig történt: hogy a fenébe gondolhattam, hogy a következő testvérét csak úgy odaadhatom idegeneknek, és ez neki rendben lesz…? Ez a béranya, akinek viszonylag intenzív a kapcsolata az örökbefogadó családdal, később beszámolt arról a tapasztalatáról, mikor meglátogatta a nekik szült lányát két hónappal a születése után. A baba hasfájós volt és nem aludt, órákig sírt éjjel attól a perctől fogva, hogy hazavitték a kórházból 5 naposan: mikor a béranya a karjaiba vette, percek alatt elaludt és végre először kisimult.

„Semmilyen szinten nem gondoltam bele, milyen hatással lesz ez rá: milyen lehet csecsemőként 9, a méhemben töltött hónap után elszakadnia tőlem.” 5 évvel később, amikor a kislány látogatta meg őt az otthonában, végignézett a féltestvérein és észrevette, hogy mindannyiuk közül ő hasonlít a legjobban az anyjukra. „Ártatlanul a szemembe nézett és azt mondta: ugyanolyan a hajunk és a szemünk: miért pont engem adtál oda és őket tartottad meg…?”

Az eredeti cikk a LifeSiteNews-on olvasható, melynek szerkesztett változatát Sőnfeld Anna fordította.