Iskola? Soha! – 10 évesen lett magántanuló egy magyar lány, elárulta az okát
Szülei kezdettől fogva támogatták, szerinte csak pozitív hatással volt a fejlődésére, hogy nem hagyományos suliba jár. És így még a Trónok harcáról is tanulhatott.
Imre Anna Léna már egészen fiatalon észrevette magán, hogy nem köti le az iskola. Sokan vannak ezzel így, ő viszont hiába volt alapvetően érdeklődő természetű, sehogy sem találta a helyét. Szülei végül a magántanulóságot látták a legjobb megoldásnak. Másfél év után visszaült az iskolapadba, de a helyzet nem lett jobb, így ismét elkezdtek alternatív megoldásokat keresni. Jelenleg tizenegyedik osztályos, és a Clonlara nevű virtuális iskola diákja. Az intézményt az Egyesült Államokban alapították, de tandíj fejében a világon bárhonnan be lehet iratkozni.
Bár vannak kötelező tárgyai, jórészt kedve szerint döntheti el, mit szeretne tanulni. Dolgozatok helyett pedig saját magukat értékelik a diákok.
Néhány hete a budapesti TEDxYouth konferencián mesélt arról, miért tartja élete legjobb döntésének, hogy beiratkozott. Az előadás főpróbája után beszélgettünk.
– Első alkalommal tízéves korodban lettél magántanuló. Miért?
– Elkezdtem unatkozni az iskolában, egyre több fekete pontot kaptam, mert rajzoltam és beszélgettem az órán. Mivel anyukám általános iskolai tanár, a szüleim úgy döntöttek, kivesznek engem és a húgomat is – aki akkor alig fél éve kezdte az első osztályt –, és onnantól ő fog felkészíteni bennünket. A tanáraink nem nézték túl jó szemmel ezt, de végül sikerült megoldani.
– Mi volt a dolog menete, hogy néztek ki a számonkérések?
– Mivel tanköteles korú voltam, időnként be kellett számolnom a tudásomról, hogy lássák, hol tartok. Erre két lehetőség volt: vagy félévente egy nagyobb vizsga ahol mindenről kikérdeznek, vagy bejárunk a témazárókra. Mi végül az utóbbit választottuk, mert a másik nagyon stresszes volt. Ez kissé lelassította a saját tempóban való haladásunkat, de összességében még mindig sokkal jobbnak bizonyult.
– Milyen volt a gyakorlatban a magántanulóság?
– Angolul apukám tanított, mert ő beszélt jobban kettejük közül, minden másra pedig anyukám. Ő a születésemkor hagyta abba a kötött idejű munkát, később terapeutaként dolgozott, de idejének nagy részét a mi tanításunkra fordította. Beosztotta a napunkat 9-től nagyjából délután 1 óráig, figyelve arra, hogy haladjunk az anyaggal, de azért ne fáradjunk ki túlzottan.
– Nem volt nagyon egysíkú, hogy minden napodat otthon töltötted?
– Nem, mivel akkoriban hat különórára is jártam:
táncoltam, furulyáztam, énekeltem, jártam szolfézsra, úszni és lovagolni is. Gyakorlatilag minden délutánom zsúfolásig volt, így ez teljesen kompenzálta a napközbeni otthonlétet.
– Az osztálytársaid mit szóltak hozzá, hogy egyik napról a másikra eltűntél az órákról?
– Meglepődtek rajta, hiszen előtte nem nagyon hallottak arról, hogy lehet ilyet – ugye kicsik voltunk még. De nem voltam olyan sokukkal közeli viszonyban. Akikkel mégis, azokat áthívtam magamhoz, a többiekkel pedig havonta egyszer-kétszer, a témazárók idején találkoztam. Szerintem nem viselte meg őket annyira a hiányom.
A teljes TEDx-es előadás:
– Másfél év után milyen volt visszaülni az iskolapadba?
– Azt hittem, szokatlan lesz, de végül egyáltalán nem volt fura. Bár másik iskolába kerültem – ez már egy nyolcosztályos gimnázium volt –, nagyon sokan az eredeti sulimból jöttek át, így ismertem az osztály nagy részét. Abból a szempontból negatívan éltem meg, hogy bár azt hittem, izgalmasabb lesz az általánosnál, itt is elég hamar unatkozni kezdtem.
– Gondolkoztál azon, mi lehet az oka ennek?
– Biztosan belejátszott, hogy nem voltak túl jó tanáraim.
Én alapvetően érdeklődő vagyok, minden órán sokat kérdeztem, de amikor sorozatosan csak leszidást kaptam válaszok helyett – mondván, ne zavarjam az órát –, egy idő után egyre inkább elment a kedvem az egésztől.
A többiek körében is az volt a leggyakoribb, hogy csak várták, mikor mehetnek haza végre.
– Az iskolaváltás nem merült fel megoldásként?
– A környék egyik legjobb iskolájába jártam egy vidéki nagyvárosban, az egyetlen szóba jöhető alternatíva egy katolikus gimnázium lett volna, viszont mi nem vagyunk katolikusok. Anyukám ekkor már nem tudott bennünket tanítani – mivel csak alsó tagozatos képzettsége van –, ezért kényszerűségből kitartottunk, de nem volt jó.
Aztán apa, aki folyamatosan kereste az új lehetőségeket, egyszer csak rábukkant a Clonlara nevű amerikai iskolára, amit bárhonnan lehet végezni. Megkérdezte, lenne-e kedvünk megpróbálni, és mindkettőnknek tetszett. Így aztán a kilencedik osztály elvégzése után, lassan másfél éve ismét magántanuló lettem.
– Mit kell tudni erről az iskoláról?
– Ez egy interneten működő, virtuális suli, amit az egész világra kiterjesztettek. Nincsenek se tanárok, se konkrét tananyag, csak a kerettantárgyakat adják meg. Tehát például a matematikán belül mindenki magának döntheti el, mivel szeretne foglalkozni. Ha geometriával, akkor abban mélyedhet el, ha pedig az egyenletek érdeklik, akkor abban. A beiratkozásnál elmondják, mik a kötelező tárgyak, és azokból mi a követelmény, amit mindenképp meg kell tanulni. Innentől viszont rád hagynak mindent. Ha külön kérelmezed, küldenek forrásokat és segédanyagot, de alapból ezt sem.
– Ez azért nagyon nagyfokú önállóságot igényel. Neked ment?
– Nem, az első félévem arról szólt, hogy átprogramozzam magam arra, hogy azért tanulok, mert ez az egész nekem fontos. Nyilván sokkal szívesebben játszottam és lustálkodtam, de jelentős szülői segítséggel eljutottam addig, hogy mégiscsak jobb komolyan venni. Mivel akármi történt, egyest nem kaptam, ez a segítség nem leszidást jelentett, inkább hosszú beszélgetéseket arról, hogy szerintem ez a tanulási mennyiség mire elég.
– Úgy érzed, hogy az általad választott tantárgyakkal hasznosabb tudást kapsz, mintha hagyományos iskolában tanulnál?
– A legtöbb tárgyam nem is létezne egy hagyományos iskolában. Például tanultam játékfejlesztést és építészetet, amire normális esetben nyilván nem lett volna lehetőségem, pedig az egyetemhez jól fog jönni. De felvettem egy „Trónok Harca és a történelem” című tárgyat is, ami a sorozat és a valóság közti hasonlóságokról, illetve különbségekről szólt. Az is jó volt, hogy bármikor változtathattam rajtuk, és nemcsak egy adott kereten belül tanulhattam, hanem tényleg azt, amit a jövőm szempontjából hasznosnak gondolok.
– A hagyományos tárgyak közül, amiket egyébként tanultál volna, de így nem, egyik sem hiányzott? Például hogy állsz a fizikával és a kémiával?
– Ezek pont kötelezőek: van egy olyan csoport, hogy tudományok, ennek része mindkettő és a biológia is, a földrajz pedig külön tárgy. A saját országunk irodalma is kötelező, persze itt a konkrét követelményeket nem adják meg, csak hogy időben mennyit foglalkozzunk vele. 16 könyvet ki kell elemezni a negyedik év végére, szerencsére én eleve szeretek olvasni, úgyhogy ezt nem éltem meg negatívumként. És azt magunknak dönthetjük el, melyik műveket választjuk.
– Ha nincsen klasszikus értelemben vett számonkérés, hogyan kapsz visszajelzést arról, mennyire tanultál jól?
– Önmagunkat értékeljük:
be kell számolnunk róla, mi a tantárgy, milyen forrásokból tanultunk és saját bevallásunk szerint mennyire eredményesen haladtunk vele. Utána kell választani egy külsőst – nekem leggyakrabban a szüleim voltak –, aki értékeli a munkánkat és összefoglalja írásban is, szerinte miben voltunk jók, illetve miben kevésbé hatékonyak.
Ezt küldjük el az iskolának.
– Mi motivál arra, hogy a negatívumokat se hallgasd el?
– Főleg az, hogy ha már beismertem, hogy van egy hibám – például lassú vagyok, vagy nem eleget tanulok –, könnyebben tudok változtatni rajta. Sokat segít, ha látom magamat kívülről, ezért először a külsős értékelőm véleményét szoktam elkérni, és ennek ismeretében fogalmazom meg a sajátomat.
– Van bármi, amilyen téren szerinted hátrányban vagy a hagyományos diákokhoz képest?
– Akkor lenne hátrányom, ha még most is olyan lustulósan tanulnék, mint a legelején, de szerencsére már nincs szó erről. És a többi, ugyanide járó ismerősömön – akikkel egy belső Facebook-csoportban tartjuk a kapcsolatot – is azt látom, hogy komolyan veszik. Előnye viszont rengeteg van: gyakorlati tudást kapok, aminek kézzelfogható hasznát vehetem majd az egyetemen.
– Az egyetemi tanulmányaidat hogyan képzeled el?
– Levelezőre szeretnék menni, hogy csak vizsgázni kelljen bejárnom. Ennek nem az az oka, hogy utálok emberek között lenni, egyszerűen csak sokkal jobban tudok haladni egyedül a saját tempómban, mint egy nagyobb csoport tagjaként. A jogi pálya érdekel, ezen belül is legszívesebben nemzetközi ügyvédként dolgoznék.
– Ha pár szóban kéne összefoglalnod, mi a magántanulóság legnagyobb előnye? Van olyan, akinek nem javasolnád?
– Mindenkinek csak javasolni tudom.
Nekem teljesen megváltoztatta az életemet, olyan kapukat nyitott ki és olyan lehetőségeket adott a jövőm alakítására, amit hagyományos iskolába járva biztosan nem érhettem volna el.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az utóbbiak mindenképpen elveszettek lesznek. De aki nem jár iskolába, és élni tud az ebből adódó lehetőségekkel, nagyon sok új dolgot ismerhet meg.
– És mi kell ahhoz, hogy élni tudjon a lehetőségekkel?
– Szerintem az, hogy rájöjjön arra, hogy azért tanul mert az neki jó, nem azért, mert különben egyest kapna. Ezen átlendülve a többi már jön magától.
A cikk forrása: szeretlekmagyarorszag.hu
