Hisztis vagy hiperérzékeny a gyerek? Nem mindegy!
Két hónapos. Békésen nézelődve fekszik az ágyon. Nem messze tőle a konyhában főzök. Egyszer csak a megszokott zajokat megtöri a felsercenő forró zsír hangja, ahogy a pirított rizsre ráöntöm a vizet.
Abban a pillanatban olyan keservesen felsír, hogy azonnal eldobok mindent, és rohanok hozzá - mert egy percig azt hiszem, komoly baj történt. De semmi! Fekszik az ágyon, ahogy otthagytam, annyi különbséggel, hogy torkaszakadtából sír, mert megijedt a szokatlan hangtól.
Ez a jelenet 10 éve történt, de valamiért mégis mélyen beivódott az emlékeimbe. Pedig azon kívül, hogy kissé furcsának éreztem, hogy mennyire túlreagálta a hirtelen zajt, semmi jelentőséget sem tulajdonítottam az esetnek.
10 év elteltével visszagondolva folyamatosan adta a jeleket, hogy ő más, mint a többi, de a tudatlanságom miatt egyszerűen hisztisnek gondoltam. "Borsószem királykisasszony", ezt a jelzőt aggattam rá kínomban. Mi más is lenne egy olyan gyerek, aki:
- nyafog, ha süt a Nap, és árnyéktól árnyékig rohan az utcán
- semmilyen szoros, szúrós, címkés ruhát nem hajlandó hordani
- nem lehet megfésülni, a hajmosás rémálmáról nem is beszélve
- a lábát minden cipő nyomja
- a zoknija elviselhetetlen a varrásnál
- az új ízeket csípőből utasítja el
- a szagokat és a hangos dolgokat nem bírja
- a WC-t is csak úgy húz le, hogy egyik fülét a kezével, a másikat a vállával fogja be
- mindentől fél
- a száját sem hajlandó kinyitni az orvosnál
- ismeretlen szituációkat nehezen kezel
És még reggelig sorolhatnám...
Tipikus hisztis - de igazából mégsem...
Aki hisztis, az hol hisztizik, hol nem. Aki viszont 10 éve kitartóan vakarózik, fél, utálja, undorodik és sokkot kap szituációktól, azt már nem lehet egy vállrándítással elintézni, hogy majd kinövi. Kezdett bennem megfogalmazódni valami olyasmi, hogy az én gyerekem túlérzékeny. Valahogy ettől a gondolattól nem tudtam szabadulni. Kutakodásba kezdtem, és így találtam rá a szuperérzékenység fogalmára.
Laikusként a szuperérzékenységet a visszahúzódó mimózasággal párosítottam, ami nem lenne jellemző a lányomra, de mint kiderült, a szuperérzékenyek között nem csak csendes gyerekek vannak. Ez annál sokkal komplexebb fogalom.
"A szuperérzékenység más néven hiperérzékenység (HSP-Highly Sensitive Person) azt jelenti, hogy az érintett személy az átlagosnál érzékenyebben reagál a külső ingerekre, illetve befogad olyan ingereket, amiket mások nem észlelnek. Az idegrendszer kevésbé szűri meg az információkat, ami könnyen túltelítődéshez vezethet."
Fenntartással fogadtam a skatulyát, de be kell látnom: ha hamarabb utánaolvastam volna, akkor korábban sikerült volna harmóniába kerülnöm a lányommal.
A szuperérzékenység normális és örökölhető
A szuperérzékenység nem betegség, hanem alkat kérdése - és a társadalom 15-20 %-át érinti.
A téma szakértője és egyben irodalmának megteremtője Elaine N. Aron szerint a szuperérzékenység öröklődik, azaz nagy valószínűséggel a szuperérzékeny gyerek valamelyik szülője szintén szuperérzékeny.
A szuperérzékenyekre nemcsak az jellemző, hogy túl sok ingert fogadnak be, hanem az is, hogy ezeket az ingereket és az érzelmeiket nem tudják átlagos mértékben kezelni. Sokszor túl egyenesek és őszinték. Könnyen megbántódnak, nehezen viselik a kritikát. Ilyenkor megsértődnek, duzzognak vagy visszavonulnak és nyalogatják a sebeiket.
Ezzel meg is kaptam a választ arra, hogy miért nő a gyerekem a dicsérettől, mint a gomba, és miért feszül be, ha véletlenül azt merem mondani neki: most ez nem sikerült olyan jól, mint szokott.
Arra is választ kaptam, miért olyan kegyetlenül őszinte, pedig a kortársain már egyre többször felfedezem a tapintatos mellébeszélést és a finomkodást, rajta viszont legtöbbször nyoma sincs ezeknek.
Címke vagy kiváltság?
Mivel a szuperérzékenyek kivételes adottságukkal több információt képesek érzékelni az őket érő ingerekből, ezért nagyon jó megérző képességgel rendelkeznek. Aron szerint az ilyen érzékenységű emberek voltak a törzsi közösségekben a tanácsadók, varázslók, a bölcsek. Mivel az ingerek sajátos feldolgozása, a részletek érzékelése fokozza a kreativitást és a művészi hajlamot.
Mikor először leültem beszélgetni a 10 éves lányommal, nem nagyon tudtam, merről fogjam meg a témát, hogy ne címkézésnek tűnjön, amit aztán egész életén keresztül cipelhet. De a sors a lehető legjobb megoldást adta a kezembe. Az első kérdése az volt felém, miután befejeztem a mondanivalóm: "Akkor én most különleges vagyok?" Azt feleltem: "Igen!"
Kicsit sajnálom, hogy nem kezdtem korábban foglalkozni ezzel a szemet szúró helyzettel. Mindennapos vitáktól, félreértelmezéstől és feszültségtől mentett volna meg. Ha magadra ismertél vagy gyermekedre, ne késlekedj, nézz szembe a helyzettel, és könnyítsd meg az életedet!
A cikk forrása: SHE.HU
