Ha túlfélted, szorongani fog, ha szabadon engeded, kihívják a rendőröket – mennyire legyen szoros vagy laza a póráz?

2014-ben Amerikában kiskorú veszélyeztetéséért tartóztattak le egy anyát, amiért felügyelet nélkül kiengedte a 9 éves lányát a parkba játszani, amíg ő a közeli McDonald’s-ban dolgozott. Az eset megosztotta az amerikai társadalmat, és számos kérdést felvetett: egyrészt, hogy mennyi idős korban szabad a gyereket biztonsággal magára hagyni, másrészt hogy vajon akkor is így alakult volna-e a történet, ha az anya nem egy fekete bőrű fizikai dolgozó, hanem egy jól szituált, középosztálybeli nő.

A kérdés pedig Magyarországon is aktuális. Mikor teszünk jót a gyerekeinkkel: ha folyamatosan rajtuk tartjuk a szemünket, és egyengetjük az útjukat, vagy ha engedjük, hogy olykor akár kellemetlen helyzetbe is hozzák magukat? És mit tehetünk, ha mindehhez már a hivatalos szerveknek is van hozzáfűznivalójuk?

Telefon az iskolából

Krisztával például megtörtént az, amiről azt gondolta, rémálmaiban sem fordulhatna elő. „Néhány hete leengedtem a másodikos lányomat a barátnőjével a közeli parkba. Az ablakunk alatt játszottak, néha kinéztem rájuk, látszólag minden rendben ment. Másnap hívott az osztályfőnöke. Elmondta, hogy egy felháborodott család jelent meg az iskolában, mert a két kislány előző nap minősíthetetlenül viselkedett a játszón, káromkodtak, inzultálták a kicsiket, az egyikük játékát el is törték, és többszöri felszólításra sem hagyták abba. A lányom itthon is és az iskolában is teljesen problémamentes, soha senki nem gondolt volna róla ilyet, pedig a leírás alapján egyértelmű, hogy ő volt. A tanítónő biztosított róla, hogy segít a probléma megoldásában, de azt is nyomatékosan közölte, hogy ha még egyszer felügyelet nélkül hagyom a gyereket, akkor értesíti a hatóságokat.”

Kriszta azt mondja, az ő szülei az egészet elintézték volna egy nyaklevessel és két hét szobafogsággal, ő azonban más nyomon indult el. Az eset óta azt elemzi a férjével, hogy hol rontották el, milyen jeleket kellett volna észrevenniük. A kislány délutánjait alaposan betáblázták, és megpróbálják olyan barátnők felé terelgetni, akik remélhetőleg nem partnerek a rendbontásban. A reakciójuk ma általánosnak mondható, a mostani szülői generáció ugyanis minden korábbinál többet aggódik azon, megfelelő módon neveli-e a gyerekét – és közben nem csak az jár a fejében, hogy jó úton indítja-e el, sikerül-e neki az általa fontosnak tartott értékeket átadni, hanem az is, hogy eközben nem okoz-e számára maradandó lelki sérülést.

Helikopter és fűnyíró szülők

Az észszerű szülői gondoskodás és a gyerek körül való folyamatos sertepertélés között nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, ezért nem meglepő, hogy egyre többen esnek át a ló túloldalára. A szakirodalom már nevet is adott a jelenségnek: helikopter és fűnyíró szülőknek nevezi azokat, akik nem veszik észre, ha már túlságosan belefolynak a gyerekeik életébe.

A heikopterszülő folyton a gyerek „feje felett repked”. Magyaráz, kommentál, fegyelmez, és védelmez akkor is, amikor még fel sem bukkant a veszély. Nem engedi, hogy a gyerek akár egyetlen pillanatra is kikerüljön a látóteréből, még úgy sem, hogy közben már felnőtt felügyel rá.

A digitális oktatás maga volt a mennyország a helikopterszülőnek. Ő volt az, aki végigülte az összes online órát a gyerekkel, nem csak azt ellenőrizve folyamatosan, hogy megfelelően követi-e a tananyagot, hanem olykor akár maga is belefolyt az órába. Negyedikes fiam osztályában az egyik anyuka még a fegyelmezésbe is „besegített”, leteremtve a tanár helyett az óra alatt látványosan mással foglalkozókat, majd az eset után a szülői csoportba írt indulatos hangú bejegyzést arról, hogy jó lenne, ha nem ő lenne az egyetlen az osztályban, aki neveli a gyerekét, és felügyeli a tanulmányait.

A fűnyírószülőt hasonló motiváció vezérli, de ő nem a gyerek feje felett, inkább mindig néhány lépéssel előtte jár, hogy megtisztítsa az útját minden akadálytól. Rájár a pedagógus és a többi szülő nyakára, elintézi a bulimeghívást, a jó jegyet, később beveti a kapcsolatait, hogy szeme fénye jó álláshoz jusson, és amennyire a körülményei engedik, igyekszik megakadályozni, hogy a gyerek falakba ütközzön.

Noha mindezt merő jó szándékból teszik, erőfeszítéseik gyakran visszaütnek: A Psychology Today című lapban 2017-ben megjelent tanulmány közvetlen összefüggést mutatott ki a szülői beavatkozás és a gyerekkori szorongás között, vagyis úgy tűnik, minél inkább belefolysz a gyerek életébe, őt ez annál jobban meg fogja viselni. 2013-ban a főiskolások körében végeztek ilyen kutatást, hasonló eredménnyel – olvasható a Journal of Child and Family Studies című lapban. Vagyis úgy tűnik, a pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Akkor most az elhanyagoló szülő a jó szülő?

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne foglalkozz a gyerekeddel, és akkor majd boldog lesz. Csak próbáld meg mindezt okosan. És ez az, ami rettenetesen nehéz. Könnyen járhatsz úgy, mint a cikk elején említett Kriszta, aki boldogan engedte szabadjára a lányát, és döbbenten értesült a döntése következményeiről.

A lényeg inkább a folyamatos önreflexió. Hogy merjed rendszeresen felülvizsgálni a módszereidet, és ha valamiről úgy veszed észre, nem működik, ne habozz más irányba fordulni. Ha pedig úgy érzed, hogy az egész szülői közösségben te vagy az egyetlen, aki jól neveli a gyerekét, esetleg elgondolkodhatsz rajta, hogy nem te mész-e véletlenül a forgalommal szemben az autópályán.

- VIA - 
Nyitókép: Gettyimages.com