Ha nem szitkozódsz kiabálva, nem is vagy tanár

“Emlékszem, óriási hangzavar volt, képtelen voltam rendet tartani az osztályban. Egyszer csak egy kislány odafordult hozzám, és azt mondta:

• Maga egy senki! Egy senki ebben az osztályban!
• Miért? – kérdeztem vissza.
• Mert nem tud rendet tartani.
• Mit kellene csinálnom?
• Az asztalra kellene csapnia, hogy legyünk csöndben. Ha nem működik, kiabálnia kellene, hogy hülyék, idióták vagyunk. És ha még akkor sem fejezzük be, akkor meg kellene pofoznia minket.

Valósággal sokkolt, amit mondott. Azt gondoltam: atyaisten, neki ilyen elképzelései vannak a tanárokról?

• Rendben, ha számodra ez a megoldás, én akkor is itt maradok, és inkább nem csinálok semmit – válaszoltam.

Azt várta, hogy majd dühbe gurulok, és nagyon meglepte, hogy nem így történt. Annyira, hogy abba is hagyta, amit addig csinált. Ekkor tudtunk elkezdeni beszélgetni”.

Anca Popa második éve tanít egy Bukarest környéki román kistelepülésen, ahol óriási problémát okoz a szegénység és a bűnözés. “Az emberek fele munkanélküli, sokan közülük romák. Két bűnözői banda áll egymással szemben, akik prostitúcióban és drogterjesztésben is utaznak. Ma már valamivel jobb a helyzet, de három évvel ezelőtt sokan féltek éjszakai kimenni az utcára”. Anca angoltanárként nap mint nap találkozik a legproblémásabb családok 10-14 éves gyerekeivel, pedig sosem készült erre a pályára: Bukarestben végzett nemzetközi tanulmányok szakon.

“Valahogy mindig bennem volt, hogy szívesen dolgoznék gyerekekkel, de sosem jutottam odáig, hogy tényleg erről tanuljak” – mesélte. Még egyetemista volt, amikor először hallott a “Teach for Romania” nevű hálózatról. Hallgatókat toboroztak egy nyári vezetőképző akadémiára, és azt ajánlották, hogy akik megfelelnek az elvárásoknak, azok további képzésért és ösztöndíjért cserébe két évig taníthatnak egy hátrányos helyzetű iskolában. Anca korábban is önkénteskedett hasonló helyeken, de tenni akart végre valami igazán fontosat, ezért úgy döntött, jelentkezik.

A “Teach for Romania” egy nemzetközi hálózat részeként indult 2014-ben. Bár együttműködnek a köztársasági elnökkel, kormányzati támogatás nincs mögöttük, leginkább megtűrik őket. Ecuadortól Japánig sokfelé működik ilyen program, a kettő között például Ausztriában és Szlovákiában is. Az eredeti ötlet 1990-ben született meg az Egyesült Államokban, de Európában az utóbbi 8-10 évben terjedt el igazán. A lényege: tehetséges, motivált és szociálisan érzékeny fiatalokat vinni a leginkább kilátástalan helyzetben levő iskolákba, ahol két évig tanítanak.

A “Teach for All” programok olyan problémákat próbálnak megoldani, amelyekkel a magyarországi tanárok is mindennap küzdenek. Nemrég mutattuk be, hogy az egyetem mennyire nem készíti fel a tanárokat arra, hogyan kell bánni a szegénységben élő, a szokásostól eltérő gyerekekkel. Bár a “Teach for All” nem tud olyan országos változásokat elérni, mint egy jól összerakott kormányzati program tudna, így is sokak életét jó irányba terelheti. Lássuk, hogyan!

Ha ösztönből jól megy, nagy baj nem lehet

Ahhoz, hogy Anca tanítani kezdhessen, teljesítenie kellett egy többlépcsős felvételit és egy egész nyáron át tartó képzést. Mivel nem volt elvárás a tanárszakos végzettség, senkit sem érdekelt, jól tud-e óravázlatot írni. Inkább arra voltak kíváncsiak, hogy kellően empatikus-e, és van-e benne annyi zsigeri érzékenység, hogy még egy kiélezett helyzetben se veszítse el a fejét.

“Az egyik gyakorlatban a felvételiztetők játszották a gyerekeket, nekem pedig tanítanom kellett őket. Megtörtént esetekkel szembesítettek, például azzal, amikor egy diáklány közölte, hogy az idősebb barátja kedvéért abbahagyja az iskolát, és családot alapít. Kíváncsiak voltak, hogyan magyaráznám el neki, miért rossz ötlet ez” – mondta Anca.

Hasonló témákról szólt a másfél órás interjú is, majd miután kiválasztották, hat héten át gyerekpszichológiáról, konfliktuskezelésről, nonverbális kommunikációról szóló tréningeken vett részt. De a képzés azóta is tart: minden hónapban van egy tematikus konferencia, ahol az ösztöndíjasok tapasztalatot cserélnek és előadásokat hallgatnak. Ancát segíti egy mentor is, aki az első két hétben mindennap elmondta neki, mit csinált jól és rosszul az óráján, miben kellene javítania, és milyen módszereket kellene bevonnia a tanításba.

“Az első év nagyon megterhelő volt számomra, nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Idén rájöttem, hogy muszáj közelebb kerülnöm hozzájuk, ha azt akarom, hogy bízzanak bennem. Külön-külön kezdtem beszélgetni velük, nemcsak az iskolában. Órák után dartsozunk, labdázunk, a személyes problémáikról kérdezem őket. Ha valaki nem akar az otthoni dolgokról beszélni, akkor is tudatosítom benne, hogy bármikor kérheti a segítségemet”. Az ösztöndíjasok munkája tehát nemcsak tanításból áll, van benne egy nagy adag szociális munka is.

Nem hiszik el, hogy lehetnek szakácsok

Hasonló következtetésre jutott az osztrák Daniel Attia is, aki Bécsben, egy főleg bevándorlók lakta kerületben dolgozik a “Teach for Austria” tanáraként. “Az egyik diák fel-alá járkált az órán, zavarta a többieket. Következetes akartam lenni, ezért elkértem az ellenőrzőjét, hogy üzenjek a szüleinek. Erre kiabálni és dobálózni kezdett, azt mondta, gyűlöli az iskolát és az összes tantárgyat, amit tanítok. Néhány héttel később kiderült, hogy hiperaktív, és nehezen tud koncentrálni. Ez nem sokkal azután történt, hogy elkezdtem  dolgozni, ma már sokkal intenzívebb vele a kapcsolatom, sokszor leülünk órák után, beszélünk a viselkedéséről, de minden másról is: zenéről, szabadidős dolgokról”.

Daniel kognitív tudományok szakon végzett Bécsben, de másfél év kutatói munka után rájött, hogy nem akar egész nap adatokat elemezni. Végül annak ellenére is a “Teach for Austria” mellett döntött, hogy sokkal kevesebbet keres, mintha az eredeti szakmájában dolgozna. Az is segítette a döntésben, hogy a szülei bevándorlóként érkeztek Ausztriába évtizedekkel ezelőtt, és bár Daniel már osztrák állampolgárként született, gyerekként érezte, hogy néhány tanár másképp bánt vele. “A szüleim nem beszéltek olyan jól németül, ezért nekem is voltak problémáim a nyelvvel. Az egyik tanárom különösen éreztette velem, hogy zavarja ez a hiányosságom. Apró megjegyzésekből, a gesztikulációjából szűrtem le. Láttam, hogy néz rám, amikor feltettem a kezem, vagy amikor azt mondta: kizárt, hogy magamtól írtam meg a házi feladatomat. Ez megnehezítette az iskolai éveimet”.

Anca szerint a kezdeti sokk után ma már jobb a helyzet, sok gyereknél sikerült javulást elérni, de még mindig óriási gond, hogy nem tudnak sokáig koncentrálni, és hogy nincs előttük pozitív jövőkép. “Most például a munka világáról tanulunk angolul. Fogalmuk sincs, mit csinálnak majd az életben, hiába mondom nekik, hogy lehet belőlük szakács, szerelő, vagy bármi, nem hiszik el”. De vannak biztató pillanatok is. Ilyen volt például az, amikor egy kislány azzal áll elé, hogy elhatározta, egy nap a “Teach for Romania” ösztöndíjasa szeretne lenni. “Egy másik alkalommal épp akkor csöngettek, amikor nagyon benne voltunk valamiben, a gyerekek pedig felkiáltottak:

Jaj, ne! Nem lehetne még egy óránk?

“Akkor azt gondoltam: uramisten, ez elképesztő”.

Ha foltos lett a pólója, odahaza megverik

“Mit csináljak, amikor ketten összeverekednek? Amikor az osztály fele nem tud olvasni, a másik fele viszont nagyon is jól olvas, és azt szeretném, hogy mindenki fejlődjön? Vagy amikor egy gyerek elmeséli, hogyan verik meg otthon azért, mert tintafoltos lett a pólója?” – sorolta Michaela Gălii, egy másik román ösztöndíjas lány, hogy milyen problémákkal kell megküzdenie az iskolában. “Ha nem ebben a hálózatban tanítanék, egyedül maradnék ezekkel. Így viszont folyamatosan képeznek minket, segít egy mentor, és pszichológushoz is fordulhatok. Ráadásul ez már egy olyan erős brand, hogy a cégeknél is hamar megnyílnak az ajtók, akár anyagi, akár más segítségre van szükségünk”.

“Volt két különösen agresszív fiú az osztályban, nem telt el úgy nap, hogy ne kerültek volna konfliktusba. Kapcsolatba léptem a családjukkal, és próbáltam megérteni a helyzetüket. Az egyikükről kiderült, hogy nemrég halt meg az édesapja. Észrevettem, hogy amikor a családját kellett lerajzolnia, saját magát rajzolta az anyja mellé, és majdnem azt írta fölé, hogy ‘apa’, de inkább kijavította a saját nevére. Ebből arra következtettem, hogy ő próbálja pótolni az apát a családban, pedig nem is ő volt a legidősebb testvér. Az apja egy agresszív ember volt, a fiű pedig őt próbálta utánozni ezzel a sok verekedéssel. A beszélgetések után javult a kapcsolatom a fiúkkal, és most már a napi kettő helyett csak heti 3-4 konfliktus van köztük”.

Mindez egy kistelepülésen történt Michaelával, ahol általános iskolásokat tanított, de ezt túl nagy kihívásnak érezte. Ezért ma már tizenéveseket tanít Bukarestben. “Itt az egyik család annyira rossz helyzetben volt, hogy majdnem állami gondozásba vették a gyerekeiket. Az egyikük pont az osztályomba járt, úgyhogyírtam róla egy érzelmes cikket az interneten. Hirtelen annyian segítettek, hogy nem kellett beavatkozni a hatóságoknak”.

Ha mindenki emigrál, ki marad itt?

“Sajnos nálunk a tanári pálya csak B-tervként létezik. Azok választják ezt, akik az eredeti szakmájukban nem tudtak elhelyezkedni. Nem is készítik fel őket jól az ilyen helyzetekre” – mondta Anca.

Michaela szerint a legnagyobb baj, hogy a tanárok többsége “nem tekint emberi lényként” a diákokra, hanem egyből megbélyegzi őket a viselkedésük alapján, ritkán fordul elő, hogy valaki mélyebbre ásna. “Szerintem a tanároknak meg kellene kérdezniük a gyerekektől, hogy milyen volt a napjuk, hogy érzik magukat. A diákjaim azt mondják, azért szeretik az óráimat, mert törődöm velük”.

Romániában jelenleg 63 Ancához és Michaelához hasonló ösztöndíjas tanít különböző iskolákban. Anca iskolájában a negyven fős tantestületben hatan ösztöndíjasok, tehát a gyerekek ugyanúgy találkoznak a jól megszokott tanáraikkal is. Mivel nem kormányzati programról van szó, a “Teach for All” oda juthat el, ahol az igazgató eleve nyitott az együttműködésre. A tanárok viszont nem mindig boldogok az ösztöndíjasok felbukkanásakor. Ez érthető is, hiszen azt érzik, hogy évek óta hiába küzdenek, néhány tapasztalatlan fiatal meg egyből az iskola sztárja lesz.

“Eleinte nagyon frusztráló volt számukra. Hozzánk újságírók jöttek, az ő órájukat viszont senki sem nézte meg. A módszereink is szokatlanok voltak számukra, például, amikor összetoltuk a padokat, hogy megkönnyítsük a csoportmunkát. Sokáig azt gondolták, nem is tanítjuk őket, csak játszunk” – mondta Anca. Szerinte ez mára megváltozott, mert a tantestület nagy részét bevonták egy külföldi továbbképző programba, így szinte mindenki eljutott Barcelonába vagy Rómába, ahol modern oktatási módszerekkel ismerkedtek.

Anca ezért szeretne a kétéves program letelte után is az oktatásban maradni, igaz nem tanárként, mert embertelennek tartja a papírmunkát. “Minden iskolán kívüli tevékenységről külön papírt kell írnom a központnak. Ha tartunk egy filmklubot, le kell írni, hányan vettek részt rajta, hol történt, mit csináltunk. Azzal senki sem foglalkozik, hogy milyen hatással van a gyerekekre, akár hazudhatnék is”. Helyette inkább külföldi képzéseket szervezne romániai tanároknak, hogy minél több helyen javulhasson az oktatás színvonala.

“Romániában az az általános felfogás, hogy jobban teszed, ha elmész innen. Emlékszem, a középiskolában is azt tanácsolta egy tanárunk, hogy ha végeztünk, költözzünk külföldre. De mi lesz, ha mindenki elmegy? Panaszkodhatunk, vagy foghatjuk magunkat, és csinálhatunk valamit. Szerintem az oktatás az egyik legfontosabb dolog az életben, 

 A cikk forrása: abcug.hu