„Ha gyereksírást hallok, az első reflex bennem az, hogy kiderítsem, mire lenne szüksége az üvöltő hang forrásának” – A nyakleves avagy egy nevelési módszer margójára
Apámat legtöbben jó embernek tartották; csendes, halk szavú egyénnek ismerték, de én tudtam, hogy van egy másik arca is, amit nem szeret megmutatni másoknak. A gyereksírás valamiért kifejezetten zavarta, mert ha meghallotta, előbújt belőle a vadállat.
Többnyire úgy kezdődött a balhé, hogy húgom odajött hozzám és azt akarta, hogy foglalkozzak vele, hogy azt játsszam, amit ő szeretett volna, esetleg éppen azzal akart játszani, ami nálam volt. Én viszont szerettem magam lenni, ezért nem kértem a társaságából. Ilyenkor rám támadt, elkezdett csípni, húzta a hajam, rúgott, ütött, mert frusztrálta, hogy tehetetlen velem szemben. Annyira persze egyik sem fájt, mégis, egy idő után rendszerint eluntam bokszzsáknak lenni, ezért elkaptam a csuklóját és tekertem rajta egyet. Ez rövidtávon hatásos stratégia volt, mert az ütlegelések abbamaradtak, és hirtelen azzal lett elfoglalva, hogy hogyan dobja magát hanyatt komolyabb sérülés nélkül.
Azt mondják, hogy az valamiféle evolúciós reflex a felnőttben, hogy ha gyereksírást hall, azonnal meg akarja szüntetni. Ez az apámban is valahogy így működhetett, mert ha kitört a sírás húgom torkából, akkor ő apatigrissé változott és rohant nyüszítő, vinnyogó, üvöltő nőstény kölke megmentésére. Talán az ellenséges ragadozót láthatta bennem, és azzal a lendülettel ahogyan odaért, már kaptam is egy nyaklevest. Ez sok esetben azonnal eldöntötte a találkozó kimenetelét – K.O.-val az ő javára, ami nyilvánvaló volt, hiszen nem egy súlycsoportban indultunk, de ott, abban a helyzetben ez egyáltalán nem vigasztalt engem.
Húgomra a csata ilyetén kimenetele mindig megnyugtatólag hatott, hiszen abban a pillanatban elapadtak a könnyei. Már ha voltak neki egyáltalán, mert egyre szembeszökőbb volt számomra, hogy mindig száraz szemmel üvöltött, amíg én némán, mégis párás szemmel álltam, lebénultan a bezsebelt pofonoktól. Hogy az igazságtétel se maradjon el, hiszen végül is mindketten okai voltunk a békés napi rutin kényszerű megszakításának, az apám ítéletet hirdetett. A két legkedveltebb penitenciának a kukoricán vagy hasított tűzifán való térdelés, illetve a feltartott kezekkel fél lábon való állás számított. Semmi játéktól való eltiltás, vagy ilyesmi.
Általában addig tartott a bünti, amíg meg nem bántunk tettüket és bocsánat kérően oda nem járultunk apánk elé ígéretet téve arra, hogy többet ilyet nem csinálunk. Nem voltunk kényszerítve azonnali akcióra, addig húzhattuk, amíg rá nem szántuk magunkat. De nekem ez valahogy borzasztóan nehezen ment. Mert egyszerűen nem bírtam átlátni az egésznek a lényegét és csökönyösségem miatt megint csak én jöttem ki vesztesként a történetből. Húgom jellemzően hamar elunta a dolgot, meg a szipogást, és fél óra után már apánk színe elé állt, míg énnálam sokszor hosszú órákig is eltartott, mire beláttam, hogy vétkeztem az atyám és az ég ellen. De akadt olyan is, hogy még éjfélig sem „tértem meg”. Ilyenkor őszinte megbánás nélkül, csak az anyám noszogatására, hogy „fiam reggel iskola, már ideje lenne aludnod”, mentem oda a már alvó apám ágyához feloldozásért. Miután ez megvolt, általában az anyámnak is puszit kellett nyomni jobbról-balról az arcára. A szánalmas rituálétól aztán látszólag helyre állt a világ rendje. Csak azt nem értettem, hogy miért nem veszik észre a „nagyok”, hogy hiába a verés és büntetés, hatásukra sem változik semmi, hiszen két-három nap múlva – ha lehet, még nagyobb vehemenciával – kezdődik minden elölről, és tisztán látszott, hogy a húgomat sem szerettem jobban.
Nem lett belőlem agresszív ember, jellemzően kerültem a csetepatékat, nőket soha nem bántottam. Legalábbis fizikailag nem. Azt viszont mai napig nem értem, hogy hogyan nem tűnt fel az apámnak, hogy módszere, amivel verésről veréssel akart leszoktatni, mennyire nem volt hatékony. Akár azt is gondolhatnám, hogy tulajdonképpen erőszak alkalmazásával akart leszoktatni az erőszak alkalmazásáról.
Túl a negyvenen azon elmélkedem, hogy vajon, ha egyszer is odajött volna hozzánk, és megkérdezte volna, hogy „gyerekek, mire van szükségetek, mit nem kaptok meg, amit a másikon akartok behajtani?” vagy valami hasonlót, akkor talán kiderült volna, hogy én egyszerűen csak arra vágyom, hogy békén hagyjanak. De talán még azt is megértettem volna, hogy a húgomnak lett volna szüksége arra, hogy rá figyeljek – ha már a szüleimtől nem kapta meg sem a figyelmet, sem a törődést. A pofonoktól és büntetésektől viszont ez egyáltalán nem esett le, csak – az állam és – az, hogy milyen erős ember is az apám.
Persze ezekről vele később sem lehetett beszélni. Mondjuk egyébről sem igazán. De nem is nagyon akartam, mert mihelyt tehettem, olyan messzire mentem az „otthonomtól”, amennyire csak lehetett.
Sok évvel később segítséget akartam kérni szüleimtől. Soha, sem azelőtt, sem azután nem tettem ilyet. Akkor viszont anélkül, hogy igazán érdekelte volna apámat, hogy miért is kellene nekem a segítsége, elkezdett kioktatni arról, hogy miért nem magam oldom meg a problémámat és hogy mostanra már hol is kellene tartanom az életben. Ekkor vettem a bátorságot, és visszaszóltam neki, hogy „apám, most ugyanazt csinálod, mint amikor gyerekként a húgommal veszekedtünk: odajöttél és dérrel-dúrral kiosztottad rám a nyakleveseket, ahelyett, hogy megkérdezted volna, hogy mire van szükségünk, miért, és hogyan tudnánk megoldani a helyzetet.” De a kérdés nem tette fel sem gyermekként, sem akkor, hozzám, a felnőtt férfihez. Válasza annyi volt, hogy „Fiam, nekem olyat ne mondj, hogy én rossz apa voltam, mert én azt nem tudom elfogadni.”
Nem mondtam olyat, hogy rossz apa volt. Így én sohasem fogalmaztam. Ezt ő mondta ki. Még talán azt is megértem, hogy nem tudja elfogadni. Könnyen lehet, hogy valóban erősen próbálkozott nem annak lenni. A jó apa-, és férfi figurát valamiért én mégis családon kívül kerestem.
Azóta viszont, ha gyereksírást hallok, az első reflex bennem az, hogy kiderítsem, mire lenne szüksége az üvöltő hang forrásának. A sors iróniája, hogy ezt meg azért mégiscsak az apámnak köszönhetem.
Fotó forrása: Gerd Altmann - Pixabay
