Fontos lenne az egymás iránti bizalom erősítése
Átment Magyarországon több tízezer ember: közülük hánynak hirdettük meg az evangéliumot mi, a keresztény ország? – az iskolai integráció és a közoktatás kihívásai mellett többek közt erről beszélgettünk Hardi Titusz atyával, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójával.
– Bejárta a sajtót tavasszal az iskolájuk egyik végzős tanulójának, Ötvös Pistinek a története, aki hátrányos helyzetű roma fiatalként a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba került, és tervei között szerepelt, hogy Párizsba jusson. Hogy sikerült az érettségije?
– Az érettségije jól sikerült, nem jeles, de abszolút vállalható átlaga lett. Ez önmagában is hatalmas sikertörténet: a családjában ő az első, aki érettségizett. Emlékszem, az érkezését követő első hetek nagyon nehezek voltak, bármennyire próbáltuk is előzetesen felkészíteni. Pisti annyira más kulturális miliőbe került, hogy teljesen bezárkózott. Ráadásul nehéz volt vele kommunikálni, mert kapott egy zenelejátszót, aminek a fülhallgatója mindig a fülében lógott. Viszont igen gyorsan beleszaladt abba, hogy tiltott helyen, rosszkor használta, így elvettük tőle. És akkor kinyílt előtte a világ, elkezdett beszélgetni az osztálytársaival, így vált hasznára a tiltás.
– A többi gyerek hogyan fogadta őt?
– Az osztálya nagyon befogadó volt, gyorsan lettek barátai, akiknek pár hónap múlva az lett a szlogenjük: Pistike nem bukhat ki! Még azt is megcsinálták, hogy egy emeltmatek-csoportba járó, jó matekos barátja beült Pisti csoportjába, hogy tudja, mit kér majd a tanár számon, és hogyan kell Pistinek segíteni, hogy a dolgozatai jól sikerüljenek. Az első évben még hangos volt a tanári attól, hogy Pisti bírni fogja-e, ki fog-e bukni; de a második év végétől már nem volt többé téma Pistike, ugyanolyan normális pannonhalmi diák lett, mint bármelyik másik.
– Végül eljutott Párizsba?
– Mivel a nyáron Pisti még dolgozott, késve adta be a jelentkezését, ezért segítenünk kellett neki, hogy még befogadják. Mikor Franciaországba érkezett, akkor is jöttek a gondok: a lakhatását csak átmenetileg tudták francia barátaink megoldani, szívességből. A másik probléma az volt, hogy csak gyenge középszinten tudott franciául, ami kevés volt a tanulmányai megkezdéséhez. De megszerette Párizst, és mindenáron azon volt, hogy ott maradjon.
– Sikerült neki?
– Találtunk neki egy befogadó közösséget, ahol szívesen eltölti ezt az évet. Ezalatt lehetősége lesz magasabb szintre fejlődni franciából, amivel már jövőre tud jelentkezni a kinti egyetemekre. Egy picike kis fájdalom van bennem, mert nagyon szeretném majd őt itthon látni. Attól félek, hogy annyira megszerette a kinti színes világot, hogy nem akar többé hazajönni. Már csak amiatt is, hogy Párizs külvárosi részeiben mindenféle a régi gyarmati világból való színes bőrű ember van, ő ott nem tűnik ki. Pisti azt mondja, hogy otthonosabban mozog abban a világban, míg itthon értelmiségi körökben azonnal feltűnik, hogy cigány származású. Például annak ellenére, hogy mi teljesen befogadtuk Pannonhalmán, mégis eseményszámba ment, hogy ő volt az egyedüli roma a gimnáziumban. Persze azt szeretném, hogy boldog legyen és megtalálja magát, de még jobban örülnék annak, ha ezt itthon tenné meg, és Magyarországon felnőne egy cigány értelmiség.
– Pisti történetében éppen az a szomorú, hogy ekkora feltűnést kelt. Ez pedig az oktatási rendszer legnagyobb kritikájához vezet: hogy nem képes kompenzálni az otthonról hozott hátrányokat.
– Nagyon erős szándék kéne a történet minden szereplőjétől ahhoz, hogy ez változzon.
– Kikre gondol?
– Az oktatásirányítóktól kezdve a pedagógusokon át a szülői háttérig bezárólag mindenkinek mozdulnia kéne. Az oktatásirányításnak tudatosítania kellene, hogy ezzel a kérdéssel foglalkoznunk kell, mert az iskolarendszer az utolsó esély az integrációra. Ha ez ott nem történik meg, akkor kész, a ló elszaladt. Emellett az iskolában dolgozókat képezni kellene arra, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Bevallom, ez nálunk is feladat. A pedagógustársadalom nincsen felkészülve arra, hogyan integráljon egy teljesen más világból érkező gyerkőcöt. A szülők fejében is rendet kellene tenni, mert az iskolákból, ahol megjelenik a kisebbség, elviszik a többségi gyerekeket, és a szegregáció irányába tolják a rendszert.
– Mert félnek, hogy a gyermekük hátrányt szenvedhet.
– Pontosan. Az iskolánkban volt olyan szülő, aki szeptember elsején sápadtan kérdezte az iskolatitkárunktól, hogy hány cigány tanul Pannonhalmán. Egyébként az az igazság, hogy nagyon nehéz találnunk olyan hátrányos helyzetű gyermeket, aki vállalja, hogy eljöjjön a szegregátumból és a diákunk legyen, pedig szeretnénk, ha jönnének hozzánk.
„A pedagógustársadalom nincsen felkészülve arra, hogyan integráljon egy teljesen más világból érkező gyerkőcöt”
Fotó: Balogh Dávid / Magyar Nemzet
– Mi okozza a nehézséget?
– Vagy az, hogy a család nem engedi el, vagy az, hogy már akkora a lemaradása szociálisan és tanulmányilag is, hogy nem tudjuk integrálni kilencedik osztályra. A halmozottan hátrányos helyzetűek között az alkoholizmus, a cigaretta- és a drogfogyasztás is tragikus méreteket tud ölteni. Van, amikor úgy lepusztul a gyermek szellemi kapacitása tizenéves korára, hogy a középiskola már esélytelen. Ezért fontos, hogy az iskolarendszer időben kezdjen foglalkozni ezekkel a gyerekekkel.
– Az integráció kérdése mellett milyen kihívásokat lát még a közoktatásban?
– Vissza kell adni a bizalmat az intézményeknek, az igazgatóknak, hogy tudjanak helyben érdemi döntéseket hozni. Az intézményvezetői kompetenciákat meg kell erősíteni, például el kell hinni, hogy az igazgató tudni fogja, hogyan alakítsa a tantestületet. Egyébként pedig nem lehet egy kaptafára húzni az iskolákat, hiszen a társadalom egy színes valóság, ami a gyerekekre még inkább igaz. Minden iskolának ahhoz kell alkalmazkodnia, hogy kik a szereplői. Ezért valós tanszabadsággal kell rendelkeznie egy intézményvezetőnek, hogy eldönthesse, mi a rá bízott gyerekek számára a legalkalmasabb program.
– Ezt a felvetést főként az állami szférával kapcsolatban szokták megfogalmazni, míg az egyházi iskolákkal kapcsolatban sokan azt gondolják, hogy kivételezett helyzetben vannak.
– Az egyházi iskola egy nagy halmaz, egészen különböző, színes szereplőkkel. Tényleg vannak jól működő egyházi iskolák ott, ahol van egy bölcs fenntartó, aki megadja a kellő felhatalmazást az általa megbízott igazgatónak. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt el tudom mondani: a pannonhalmi főapát – aki maga is tanárember – ezt a bizalmat megadta nekem, amikor kinevezett, és innentől kezdve nem szólt bele az iskola dolgaiba. Azon egyházi iskolákban, ahol ez nem adatik meg, ugyanazok a gondok tudnak jelentkezni, mint az állami rendszerben. Annyi igazság talán van abban, hogy jobb helyzetben vannak az egyházi intézmények, hogy több az elkötelezett kolléga, és jó esetben a jövőkép is egyértelműbb és erősebb. Hatalmas segítség, hogy a kereszténység, az evangélium olyan biztos, erős, sziklaszilárd alapot jelent, mely egyben kijelöli a fejlődés irányát is. Amennyiben az oktatás minden szereplője tudja, hogy merre van az előre, akkor van esély arra, hogy egy irányba húzzanak és haladjanak.
– Ha már a kereszténység értékeiről beszélt: lehet tudni, hogy önök Pannonhalmán befogadtak menedékkérőket. A menekültkérdés tekintetében hogyan zárta az évet a magyar társadalom?
– Ez egy nagyon nehéz témakör. Az biztos, hogy Magyarország nem képes több millió menekülttel mit kezdeni. Az is természetes, hogy akit beengedek a házamba, attól megkérdezem, hogy hívják, és ki ő. Azonban azt nagyon sajnálatosnak tartom, hogy sok ember fejében a menekült fogalma azonosult a devianciával, bűnözéssel, tehát ők olyan veszélyes elemek, akiket távol kell tartani az országtól. Elfelejtettük azt, hogy emberekről, életekről van szó. Attól félek, hogy a természetes empátia, segítőkészség – ami alapvetően jellemző a magyar emberekre, és ami még két évvel ezelőtt is megvolt bennünk – az nagyon erősen lecsökkent. Ma önmagában az a hír, ha felbukkan valahol egyetlen menekült, félelmet tud kelteni. Nemrégiben arról lehetett hallani, hogy emberek tévesen menekültnek néztek egy idegent, és azonnal riasztották a rendőrséget – ez sajnos tükröz egyfajta közállapotot, ami számomra szomorú.
– A közbeszédben úgy tűnik, mintha a segítségnyújtás következménye az önfeladás lenne.
– Nekem van egy világlátásom, ami az evangéliumban, Jézus Krisztusban gyökerezik. Pont ebből kiindulva mondom, hogy ezt az értéket szeretném megosztani másokkal is, miközben teljesen meghagyom, tiszteletben tartom az ő szabadságát. Átment Magyarországon több tízezer ember: közülük hánynak hirdettük meg az evangéliumot, mi, a keresztény ország? Igenis, a menekülthullámban nagyon sok olyan ember érkezik, aki szomjazza a jó szót, a jó hírt. Azok számára, akik egy olyan társadalomból érkeztek, ahol a nő teljesen el van nyomva, azoknak felszabadító lehet a kereszténység üzenetét hallani; miszerint Isten a férfit és a nőt egyenlőnek teremtette, a férfi és a nő egyformán fontosak és értékesek.
– Mostanában kaptak hideget-meleget azok az egyházi személyek, akik a nyilvánosság előtt empátiával közelítettek a menekültkérdéshez. Nem tart ilyen következménytől?
– Jézus Krisztus is kapott hideget-meleget, és ha valaki az evangéliumot bármikor hitelesen képviseli, ezután is fog kapni hideget-meleget.
– A menekültkérdéstől elvonatkoztatva hogy látja, mire lenne szüksége a magyar társadalomnak az ünnepek tájékán?
– Pontosan arra, ami a karácsonynak a nagy ajándéka, örömhíre: Isten békét teremtett Jézus Krisztus születésével. Erre a békére és az egymás iránti bizalom megerősödésére elképesztően nagy szükség lenne. Félek attól, hogy súlyos falak épültek ki, amelyek nem segítik a társadalom egységét.
– Hogyan érhető el ez a béke?
– Országos szinten nem tudom, mi a megoldás, de egy-egy közösségben kialakítható. Mi Pannonhalmán együtt élünk a diákjainkkal, egy közösség vagyunk, amiben nekem mint nevelőnek nagyon kell figyelnem a rám bízottakra. Amint valami olyat tapasztalok, ami az agresszió irányába mehet, kezelnem kell. Nem kell megijedni tőle, ezek velünk élő természetes folyamatok, de reflektálni kell rájuk. El kell kezdeni beszélgetnünk úgy, hogy közben elfogadjuk a másikat. Ha ki is mondjuk, hogy elfogadjuk a másikat, akkor az elfogadás a másik irányába tovább tud növekedni. Családon belül is ugyanaz a helyzet: oda kell figyelni egymásra és minőségi időt eltölteni egymással. A karácsonynak nem szabad véget érnie az új évvel, az egymásra való odafigyelésnek folytatódnia kell.
– Ami viszont a hétköznapokban nem egyszerű feladat.
– Az élet nem egyszerű, de sokszor mi tesszük nehézzé: én alakítom ki a napirendemet, ahogy a naptáramban a tennivalókat is én zsúfolom össze. Felelős vagyok azért, hogy milyen célokat akarok elérni. Ha az anyagiak ebben olyan erős helyre kerülnek, hogy rombolóan hatnak a családi környezetemre, át kell gondolni. Nem arról beszélek, hogy szegénységben éljünk, nem ez a szándéka Istennek, a paradicsomban Ádámnak és Évának mindene megvolt. Ám amikor az anyagi javak hajszolása annyira prioritássá válik, hogy eltűri azt, hogy a házastársunkat este csak 10 perc beszélgetésre méltassuk, vagy nem lesz időnk beszélgetni a gyerekünkkel, akkor baj van, és dönteni kell. Lehet, hogy ha egy emberbarátibb munkahelyre váltunk, és ezért csak később cseréljük le az autót, szerényebb lesz a nyári vakáció, de az, amit a családban együtt meg tudunk élni, mindennél értékesebb. Én ezt onnan tudom, hogy abból az erős, megingathatatlan alapból élek felnőttként is, amit gyerekként az édesanyámtól és édesapámtól kaptam otthon. Hatan vagyunk testvérek, édesapám egy keresetből tartotta el a családját, szegényen éltünk, de mindenünk megvolt, ami igazán fontos. Mert szüleim figyeltek ránk, mert együtt játszottunk, beszélgettünk, és ha a tanulásban akadtam el, akkor abban segítettek. Azt meg látom, hogy egy kamasz min megy keresztül, mikor a szülői háttere válságba kerül. Persze hogy nem tud odafigyelni a matematikára addig, amíg a fejében az zakatol, hogy melyik szülőjéhez menjen haza, mert a válásuk óta már az egyik Veszprémben, a másik meg Pécsett lakik. Nekünk ilyenkor a gyerek mellett kell maradnunk, és amit csak lehet, megtennünk, hogy amikor a családja szétesik, akkor mi mindenképpen biztos háttérként mellette maradjunk.
– Nemrégiben az Akadémiai Pálmarend lovagja kitüntetést adományozták önnek. Mit kell tenni azért, hogy ilyen díjra terjesszen fel valakit Franciaország miniszterelnöke és oktatási minisztere?
– Úgy sejtem, hogy az ötlet szerzője a budapesti francia kulturális attasé volt, aki többször járt Pannonhalmán, és látta, hogy a francia nyelv tanítása területén milyen eredményeket értünk el. Bármelyik latin nyelv tanításáért tenni kell Magyarországon, mert nyilván most mindenki angolul akar tanulni, míg a második legnépszerűbb idegen nyelv a német. Így aki hazánkban a harmadik legerősebb idegen nyelv pozíciójára törekszik, annak népszerűsíteni kell azt. Ezért kiemelten számon tartja a francia nagykövetség, hol tanítanak franciát és hány gyerek tanulja. Mikor 1990-ben Pannonhalmára kerültem, csak egy kis csoport, alig tucatnyi gyerek tanult franciát szakköri szinten délután. Mostanra ez a szám már majdnem százötven fő, a délelőtti órarendjükbe illesztve, második idegen nyelvként tanulják. Szintén szerepet játszhatott a díjban az, hogy a győri Alliance Francaise-től (Francia Kulturális Intézettől) elvonta a forrásokat a francia állam, emiatt majdnem be kellett zárniuk. Én akkor azt mondtam, hogy ennek nem szabad megtörténnie, így azóta Pannonhalma ad otthont az intézetnek térítés nélkül. Ennek köszönhetően a francia nyelv egyfajta bázisa lettünk az északnyugati régióban, mi szervezzük meg a nyelvvizsgákat. Így ha valaki az Észak-Dunántúli régióban francia nyelvvizsgát szeretne tenni, számára a legközelebbi vizsgahelyszín mi vagyunk.
– A díjon túl mire a legbüszkébb a munkásságában?
– A diákjaimra. Azok az évek, amiket velük eltöltünk, nemcsak néhány évre szólnak, hanem egy egész életre. Pár hete felhívott egy volt tanítványom, megkérdezte, mikor érek rá. Elhozza bemutatni a barátnőjét. Ilyenkor már sejtem, a következő alkalommal meg fog kérni a házasságkötés celebrálására, utána meg a keresztelőre. Ezek az alkalmak olyan mély bizalomról tanúskodnak, amelyek messze túlnyúlnak az iskolán, egy életre szólnak.
A cikk forrása: mno.hu
